Biztonságpolitika.hu

2017. szeptember 16-án Sir Stuart Peach-et választották meg a NATO Katonai Bizottságának elnöki posztjára, amit 2018-tól kezdődően 3 évig fog betölteni. A jelenlegi elnök, Petr Pavel üdvözölte Peach megválasztását, hisz – mint mondta –, Peach nagy tapasztalattal rendelkezik, ami a Katonai Bizottság vezetésére teljes mértékben alkalmassá teszi.

A Katonai Bizottság a NATO legfelső katonai szerve. Elsődleges feladata, hogy tanácsokkal lássa el a Szövetség politikai szerveit, az Észak-atlanti Tanácsot és a Nukleáris Tervező Csoportot. Emellett irányelveket ad a Szövetséges Műveleti Parancsnokságot (ACO) és a Szövetséges Transzformációs Parancsnokságot (ACT) vezető két stratégiai parancsnoknak. A Bizottság tagjai a tagállamok vezérkari főnökei.

Sir Stuart Peach 1956-ban született Angilában. 1977-ben lépett be brit Királyi Légierőbe, ahol eleinte a felderítésnél szolgált, majd oktató lett. 1994 és 1996 között a németországi brüggeni bázison vezetett egy repülőszázadot. Később a brit légierő és a NATO több műveleténél is vezető beosztású tiszt volt, például 2000-ben a NATO Légi Parancsnoka volt Koszovóban. 2013-tól az Egyesült Királyság vezérkari főnökének helyettese volt 2016-ig, amikor vezérkari főnöknek nevezték ki.

Peach a megválasztása után azt nyilatkozta, alig várja, hogy a NATO számára ilyen fontos időben vegye át a Bizottság vezetését, amikor a Szövetségnek fejlődnie kell az újabb és újabb fenyegetések leküzdése érdekében. „Az elmúlt évet az Egyesült Királyság vezérkari főnökeként töltve úgy érzem, kész vagyok elvállalni ezt a kihívást” – mondta a négycsillagos tábornok.

A Katonai Bizottság elnöke a NATO rangidős tisztje, aki a Szövetség elsőszámú képviselője és szóvivője a katonai ügyekben.  Feladata többek közt a Katonai Bizottság irányítása, üléseinek levezetése, a Bizottság képviselete és a NATO főtitkárának való tanácsadás. A Bizottság elnökét három évre választják meg, aminek feltétele, hogy a jelölt vezérkari főnökként szolgált hazájában.

2001. szeptember 11-én globális szinten megváltozott a terrorizmusról való gondolkodás, és a terrorizmus elleni harc jelentősége, ugyanis a világ más lett 9/11 után. Bebizonyosodott, hogy az Amerikai Egyesült Államok, és a hozzá hasonló demokráciák védtelennek bizonyulnak az aszimmetrikus hadviselés e formájával, hiszen a terroristák pusztán két utasszállító repülőgéppel értek el brutális mértékű pusztítást.[1]

16 év telt el az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás óta. Láthatjuk, hogy napjainkban is legfontosabb napirendi kérdések közé tartozik a globális terrorizmus elleni harc, és vélhetően hosszú évekig fog még helyet foglalni a legfontosabb világpolitikai kérdések között.

A terrortámadást követően, 2001. október 7-én az Egyesült Államok elindította az „Operation Enduring Freedom”[2] azaz a Tartós Szabadság Hadműveletet, amivel célja nem más volt, mint az al-Kaida terrorszervezet afganisztáni működésének felszámolása, valamint a tálib rezsim térdre kényszerítése.
Eltelt 16 év, azonban az országban továbbra sem sikerült békét teremteni. Az évforduló alkalmából, elemzésemben szeretném bemutatni, a hadműveletben résztvevő szövetséges erők tevékenységét, a tálib és az al-Kaida haderő összetételét, valamint a hadművelet négy szakaszát. Valamint szeretnék szót ejteni az International Security Assistance Force , azaz a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő erőkről, és a Resolute Support Mission, azaz az Eltökélt Támogatás Műveletről. Végezetül pedig néhány gondolatban szeretném bemutatni Afganisztán jelenlegi biztonsági helyzetét, illetve kihívásait.

Fontos említést tenni az afganisztáni fegyveres ellenzéki csoportokról is. Az Északi Szövetség azt követően alakult meg, hogy a tálibok 1996 szeptemberében elfoglalták Kabult. Ennek a soknemzetiségű, sokféle politikai irányultságú szövetségnek egyetlen célja az volt, hogy megdöntsék az afganisztáni tálib uralmat. Jelentős nagyságú fegyveres erővel bírt, amelyek önálló, rugalmas szervezésű harcászati alegységekben testesültek meg. Egy alegység nagyjából 300 lövészkatonából és további 100, nehézfegyvereket kezelő harcosból állt.

A szövetséges erők A hadművelet megtervezése

9/11 után, szeptember 12-én a NATO történelmében elsőnek léptették érvénybe a kollektív védelmet, ami a washingtoni szerződés 5. cikkelye.

A hadművelet megtervezésekor fontos kérdés volt, hogy pontosan mikor indítsák a műveletet. Két lehetséges útvonal rajzolódott ki: kezdjék meg a tevékenységet néhány napon belül, vagy a tevékenységet több hét múlva kezdjék meg. Mindkét opciónak megvoltak az előnyei és a hátrányai is. A minél hamarabbi kezdés mellett szólt, hogy a szemben álló fél nem fejezte még be a védelemre való teljes felkészülést, ez lehetőséget adott volna, hogy az ellenséget meglepetésszerűen érje a támadás. Ellene szólt, hogy a hírszerzési-felderítési adatok pontosítása nem fejeződhetett be. Ebből kifolyólag voltak, akik inkább a másik alternatíva mellett tették le a szavazatukat, mivel a célobjektumok felderítésére és beazonosítására több idő lett volna. Viszont, a támadás készleltetésével a tálib erők felkészülhettek a csapások elhárítására. [1]

Az USA politikai vezetése több politikai célkitűzést támasztott a katonai vezetéssel szemben. Ilyen politikai célkitűzések voltak többek közt, a tálibok politikai-közigazgatási-katonai rendszerének rombolása, az ország általános védelmi képességének csökkentése; az al-Kaida szervezet bázisainak megsemmisítése; a tálib vezetés rákényszerítése a terrorizmus támogatásának megszüntetésére. [2]

DR. JAKUS JÁNOS ALEZREDES, GERENCSÉRNÉ TÓTH KRISZTINA FŐTÖRZSŐRMESTER: i.m., 25-26. oldali táblázat alapján

A tálib és az al-Kaida haderő összetétele

A tálib haderő szervezeti felépítése

A tálibok fegyveres ereje nagyjából 25-30.000 fő körül mozgott, de nagyobb műveletek esetén ez elérte a 40.000 főt is. A tálib haderő könnyű fegyverzettel felszerelt csapatokból tevődött össze, amelyek gyors lefolyású katonai műveletek megvívására nem voltak alkalmasak. A csapatok szállítását legtöbbször polgári felhasználásra szánt kisteherautókkal oldották meg. Viszonylag kis létszámú és tűzerejű harckocsikkal és tüzéralakulatokkal rendelkeztek, melyek nem voltak képesek az összefogott alkalmazásra. A haditechnikai eszközök nagy részét szovjet, kínai és pakisztáni eredetű eszközök alkották. Rendelkeztek nagyjából 2-300 darab üzemképes harckocsival, tüzérségi eszközeik nagy része vontatott lövegekből állt. A harceljárások vonatkozásában a szovjet-afgán háború során a tálibok tökéletesen elsajátították a gerilla harcmodort. Azonban, a kiképzettség hiánya gyakran vezetett a fejlettebb katonai eszközök nem megfelelő alkalmazásához, így nem voltak képesek kihasználni a páncélozott szállító harcjárművek alkalmazásában rejlő lehetőségeket. A tálib erők képességei erősen korlátozottak voltak, nem lehetett összehasonlítani egy korszerű reguláris haderő képességeivel. [1]

1.2.Az al-Kaida ereje, képességei

Afganisztánban már a szovjet beavatkozás idején megjelentek különböző külföldi iszlám fegyveres csoportok. Ezek a csoportok leginkább pakisztáni, arab, csecsen, üzbég és tádzsik fundamentalista fegyveres csoportokból tevődött össze, amelyek jól szervezettek és felszereltek voltak. A legagresszívebb harcosoknak tekintett arab önkéntesek képezték a pakisztániak után a második legnagyobb külföldi fegyveres csoportot. Zömük az al-Kaidához tartozott. A szervezet 3000-6000 fős, páncélozott harcjárművekkel, sorozatvetőkkel, légvédelmi eszközökkel és éjjellátó berendezésekkel is rendelkezett. Bázisaikat többnyire Afganisztánban és Tádzsikisztánban építették ki.[2]

A hadműveletek megkezdése Afganisztánban forrás: www.awesomestories.com

Az amerikai és brit különleges erők (Ranger alakulatok, valamint a Delta Force műveleti csoportjai, valamint a SAS) már a hadműveletek megkezdése előtt tevékenykedtek az országban. Ezeknek a különleges erőknek a tevékenysége elsősorban az al-Kaida terrorszervezet felszámolására és Oszama bin Laden elfogására és megsemmisítésére irányult.

A műveletek lefolyását négy szakaszra tudjuk felosztani.

Az első szakaszban 2001. október 7-én az USA csapásmérő erői megkezdték az afganisztáni célpontok ellen a légicsapásokat. A légicsapásokat B-1, B-2 és B-52-es bombázó repülőgépek vitték végbe.[1] Ez a légicsapás javította az Északi Szövetség hadműveleti lehetőségeit, valamint a tálib erők csoportosításai között az együttműködés megszűnt és védelemre rendezkedtek be. A légi támadó hadművelet feladatai voltak továbbá a teljes légtérellenőrzés biztosítása; a tálib vezetési rendszer megbontása; az afgán fegyveres erők képességeinek korlátozása; az al-Kaida afganisztáni infrastruktúrájának pusztítása. A légicsapások mellett részt vettek a humanitárius katasztrófahelyzet elhárításában is. Az első nap az amerikai repülőgépek 37.500 élelmiszercsomagot dobtak le Afganisztán felett.

A védelem főerőkifejtését négy gyaloghadtesttel és egy páncélos dandárral Mazari-Sarif, Kunduz és Kabul megtartására összpontosították. Az USA által telepített tanácsadók, kiképzők és különleges feladatra felkészített csoportoknak köszönhetően a vezetés hatékonysága fokozódott, javultak a csapatok teljesítménye, amelynek eredményeként a hadműveletek során fontos települések kerültek az Északi Szövetséghez.

A második szakaszban november 8-án sikerült áttörni Mazari-Sarfiban a tálibok védelmét. Elfoglalták a repülőteret, majd november 9-én ellenőrzésük alá vonták a várost is. A Mazari-Sarif elleni támadással egyidőben az Északi Szövetség csaptai Takhar és Kunduz tartományokban támadták a visszamaradt tálib erőket. Ezután az Északi Szövetség tovább folytatta az előrenyomulást egészen Puli-Humri városig, ami Kabul elfoglalásából kulcsfontosságú volt. Végül az amerikai légierő támogatásával az Északi Szövetség november 13-án elfoglalta a fővárost, Kabult.

A harmadik szakasz legfontosabb művelete Kanadhár elfoglalása volt. Ezzel a művelettel lényegében összeomlott a Tálib rendszer. Omar molla és Oszama bin Laden, a Talibán és az al-Kaida terrorszervezet legfontosabb vezetői kíséretükkel elmenekültek. A tálib rezsim az Északi Szövetség és a szövetségi légicsapások sikerei nyomán összeomlott. A tálib haderő súlyos veszteségeket szenvedett, a csapatok zöme demoralizálódott, soraikban tömegessé vált a dezertálás.

Végül, a negyedik szakaszban az amerikai és brit légicsapások, valamint az Északi Szövetség támadó hadműveleteinek sikerei megteremtették a politikai rendezés feltételeit és megállapodtak a nemzetközi békefenntartó erők behívásáról. [2]

Összegzés

Biztonságpolitikai következtetésként levonhatjuk, hogy a terrorizmus elleni küzdelem ekkor öltött először globális méreteket. Egyértelművé vált, hogy a terrorizmus elleni harc a komplexitása miatt nem pusztán katonai, fegyveres beavatkozást igényel, hanem más politikai, gazdasági, rendőri, pénzügyi intézkedéseket is.

A tálib rezsim rezsim megdöntése után felmerült az aggodalom, hogy az afgán biztonsági erők nem tudják egymaguk stabilizálni az országot. 2001. december 20.-án elfogadott 1386-os határozat elrendelte a Nemzetközi Biztonsági és Segítségnyújtó Erők (ISAF) létrehozását és bevetését Kabulban és környékén. Az ISAF és az Afgán Átmeneti Hatóság – az afgán nemzeti kormány elődje – 2002 januárjában fogadta el az ISAF feladatait részletező Katonai-Technikai Megállapodást.[1]

Ebben a műveletben a NATO adatai alapján 26 NATO tagállam vett részt és 14 másik ország. A művelet célja a biztonságos környezet megteremtése és fenntartása volt. Ennek a katonai műveletnek kell biztosítani a feltételeket a civil fejlesztési és újjáépítési tevékenységekhez. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az új kormányzathoz hű hadsereg es rendőrség felállítása, kiképzése továbbá felszerelése is. Ezeknek a feladatoknak a végrehajtására dolgozták ki végül a Tartomány Újjáépítési Csoport[2] koncepciót, amelyben Magyarország 2006 októberétől, egészen 2013 márciusáig vett részt. Baghlan-tartomány újjáépítésében. [3]

2014 végén véget ért az ISAF mandátuma. Mivel az ország stabilizálódása nem volt közel sem teljes, így 2015. január elsejével megkezdte a tevékenységét az Eltökélt Támogatás Misszió (Resolute Support Mission)[4] az ország terültén. Így a NATO jelenleg egy kiképző- misszió keretein belül van jelen nagyjából 13.000 fős létszámmal. [5] A kiképző-misszió célja, hogy az afgán biztonsági erők saját maguk őrködhessenek az országuk biztonsága felett.

Egyelőre még nem készült tervezet arról, hogy a NATO mikor fog véglegesen kivonulni Afganisztán területéről. A jelenlegi biztonsági környezet alakulása az ország területén nem túl bíztató. Míg, néhány tartományban a tálibok okoznak komoly bonyodalmakat a katonák számára, addig az Iszlám Állam is felütötte fejét a térségben. Így a jelen lévő katonáknak már két komoly problémára kell egyszerre összpontosítaniuk. Az USA komoly lépésekre szánta el magát az elmúlt időszakban, mikor is 2017. április 13-án bevette a „Mother of all bombs” nevezetű GBU-43/B bombát, ami a maga 21.000lb súlyával, a legnagyobb nem nukleáris bombák közé sorolható. A csapás az Iszlám Állam egyik bázisa ellen irányult. [6]

Így, várhatóan a NATO nem fogja magára hagyni Afganisztánt, hogy egyedül küzdjön meg a térség egyre fenyegetőbb kihívásaival.

Források:

[1] U.o. 14. oldal

[2] Rövidítése: PRT (Provancial Reconstruction Team)

[3] SZABÓ LÁSZLÓ: A tartomány újjáépítési csoport, mint a terrorizmus elleni küzdelem közvetett formája, Hadművészet, (forrás: http://uni-nke.hu/downloads/kutatas/folyoiratok/hadtudomanyi_szemle/szamok/2009/2009_2/2009_2_hm_szabo_laszlo_30_35.pdf,) letöltés dátuma: 2017. 03. 10.

[4] Rövidítése: RSM

[5] Resolute Support Mission: NATO, forrás: (http://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_113694.htm), letöltés dátuma: 2017. 04.02.

[6] Mother of All Bombs, Global Security, forrás: (http://www.globalsecurity.org/military/systems/munitions/moab.htm), letöltés dátuma: 2017. 04. 20.

[1] Operation Enduring Freedom: Global Security, forrás: (http://www.globalsecurity.org/military/ops/enduring-freedom-ops.htm) letöltés dátuma: 2017. 03.25.

[2] U.o. 35-45. oldal

[1] U.o. 12-13. oldal

[2] U.o., 15. oldal

[1] DR. JAKUS JÁNOS ALEZREDES, GERENCSÉRNÉ TÓTH KRISZTINA FŐTÖRZSŐRMESTER: A tálib rendszer és az al-kaida terrorszervezet elleni küzdelem Afganisztánban, Egyetemi tansegédlet, Budapest, 2002, 7-8. oldal

[2] U.o. 9-11. oldal

[1] Együtt a biztonságért – A NATO bemutatása, forrás: (http://www.nato.int/nato_static/assets/pdf/pdf_publications/20120118_nato_security_hung.pdf), letöltés dátuma: 2017. 03. 03., 10. oldal

 

 

Észak- Korea ellenségképéről:

Felmerül a kérdés, hogy amennyiben Észak-Koreának sem áll érdekében a fegyveres konfliktus kirobbantása miért zsarolja a szomszédos államokat tömegpusztító fegyvereinek bevetésével és milyen megfontolásból közvetíti háborús retorikáját a nemzetközi közösség felé? A folyamatos fenyegetés és fenyegetettség érzetének fenntartása („az USA és szövetségesei el akarják pusztítani az országunkat” kommunikálása az állampolgárok felé) a kommunista rezsim stabil belső hatalmának záloga. Az állandó külső fenyegetettség koncepcióját beemelve az állam belső kommunikációs csatornáiba az úgy nevezett biztonságiasítás technikája. Ennek a hatalmi technikának célja, hogy (melyet kevésbé radikális kivitelezésben egyes közigazgatási szektorokban demokratikus államok is alkalmaznak. pl.: energiabiztonság kérdése) ebben az esetben az elnyomó politikai vezetés, például ellenségkép kialakításával tudja meggyőzni a társadalmat a probléma az állam és állampolgárai létét fenyegető mivoltáról. A kormányzati kommunikáció hatására megjelenik a társadalom részéről a rettegés, így az állami főhatalomtól várja majd a védelmet, a probléma megoldását. A politikai vezetés így végrehajthatja esetünkben a nemzeti vagyon GDP arányos 23%-ából nukleáris-és rakéta programját.*

Az állam létét fenyegető probléma elhárításának elsődlegességével a politikai vezetés igazolja radikális igazgatási lépéseit a társadalom felé, ezzel egyúttal megerősítve hatalmi rendszerének fennállását. Ki kell emelni azt a tényt, hogy Észak-Korea részéről a kormányzati hatás a társadalomra több egyszerű dezinformálásnál, a kommunista diktatúrákra jellemző politikai üldöztetés minden megnyilvánulása jelen van az államban.

Észak-Korea kapcsán tehát megfigyelhetjük az ellenségkép kialakításának eszközét a politikai vezetés retorikájában. Az Amerikai Egyesült Államokról és szövetségeseiről (Japán és Dél-Korea) élő ellenségkép két szempont szerint csoportosítható; kialakulása és közösségi ellenségkép típusa szerint. Eredetét tekintve a történelmi múltból táplálkozó ellenségképről beszélhetünk, amely fő alkotóeleme a külső, megszálló hatalomtól való katonai fenyegetettség érzete.

A 13.században a mongolok szállták meg és adóztatták majd a 14.századtól folyamatosan erősödő kínai befolyás eredményeképpen 1637-ben a Csing-dinasztia már névlegesen is függésben tartotta Koreát. 1910-ben a japán gyarmatosító törekvések áldozatává vált a félsziget. Gyarmati státuszából a szovjet hadsereg szabadította fel Korea északi részét, így 1945-ben bevezetésre került a szovjet típusú államrendszer. Az Észak-Koreai Ideiglenes Népi Bizottság élére Kim Ir Szen került, aki szovjet támogatással 1948-ban miniszterelnök, a Koreai Munkapárt elnöke, majd 1972-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság első elnöke lett.

A koreai nép ellenségképének kialakulása tehát korábbi háborúk, konfliktusok tovább élő emléke, amely a jelenben az Amerikai Egyesült Államok magatartására is ráillik. 1948-as megalakulása óta, az USA-nak nagyhatalmi érdeke az akkor még Szovjetunió (mára Kína) támogatását élvező kommunista Észak- Korea felszámolása. Az 1950-1953-as koreai háborúban már fent állt a két fél között valós háborús konfliktus, (még ha közvetetten is). A fegyverszüneti megállapodást követően is fennmaradó ellenséges viszonyból és előítéletekből eredően jelent meg az USA-ról alkotott közösségi ellenségkép a politikai vezetésben. A közösségi ellenségkép így abszolút jellegű politikai ellenségképpé eszkalálódott, amely alapvetően a katonai és a morális típus jegyeit is magán viseli.

A társadalomban már meglévő félelem és előítélet tovább erősödött az 1950-es és 60-as évektől. Észak-Korea megkezdte a Scud szovjet gyártmányú technológiából kiindulva véghezvinni saját rakétaprogramját. Fejleszteni kezdték a Hwasong, Nodong, Taepodong 1 és 2 rendszereket. Emellett megindult az ország kezdetben békés nukleáris programja akkor még nemzetközi felügyelettel. A katonai ellenségkép tovább erősödött az amerikaiak ellen, amikor az USA beszüntette az 1994-es Keretegyezményben foglalt (Észak-Korea nukleáris tevékenységének ellenőrzéséről szólt) évenkénti 1 millió tonnás nehézolaj energiaszállítmányát, így Phenjan 2003-ban felmondta az Atomsorompó-szerződést. Minden eddigiél erősebb törekvésként jelent meg Phenjan részéről az ICMB és atomfegyver birtoklása, amely technológiák kifejlesztése Kim Dzsong-Un vezetése alatt valósultak meg a sikeres július 4-i és 28-i ICMB teszt során és a hatodik szeptember 3-i kísérleti atomrobbantással, minek eredményeképpen Észak-Korea atomhatalommá vált.

A katonai ellenségkép további erősödésének másik indoka; az USA Dél-Koreával és Japánnal közös hadgyakorlatai. Ebben a pártvezetés a kommunista ideológia szerinti közjó, politikai cél megvalósulásának katonai fenyegetését véli azonosítani. Tehát erre Phenjannak természetesen elrettentő politikával kell reagálnia és „katonai erejének kiegyenlítésére kell törekednie, hogy az USA részéről ne jöhessen szóba többé a katonai intervenció lehetősége”, mondta Kim Dzsong- Un, észak-koreai vezető a Koreai Központi Hírügynökségnek.

Dzsucse ideológia ütközése a nyugati értékrenddel:

A Koreai háborút követően indult meg az orosz és kínai kommunista ideológiai szakítás, melynek következtében a KNDK-ban is végbement a marxista-leninista elvek újradolgozása, amely illeszkedett a félsziget politikai helyzetéhez.

 A dzsucse („önerőnek” szokás fordítani*2) egy autokratikus politikai alapokon nyugvó ideológia, amelyet Kim Ir Szen, Észak-Korea első elnöke hirdetett meg 1955-ben. Ezen eszmerendszeren alapszik a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság államigazgatási rendszerének vezetéselmélete, amely a Kim család egyeduralmi kormányzásával teljesedett ki. A hivatalos ideológia egyúttal alátámasztja a KNDK 50-es és 60-as évekbeli külpolitikai céljait; mint az önálló, független külpolitika, haderő és hadi technológia (jelenleg ilyenek az önálló fejlesztésű rakétaprogramjai amelyek orosz, kínai, egyiptomi és iráni közreműködéssel indult meg) vagy az önellátó gazdaság megvalósítása a tervutasításos rendszerrel. Kiemelendő, hogy az orosz és kínai gazdasági-technológiai függéstől napjainkra sem sikerült elhatárolódnia az országnak, amely jelenleg a legnagyobb külpolitikai kihívást jelenti számára. A dzsucse egyúttal az állami igazgatás, belső politikai tisztogatásának ideológiai eszköze is lett pl.: az 50-es években a szoros kínai és szovjet elköteleződést támogatók és a Kim-ellenesek csoportja ellen.

Ebből következik, hogy a háborús retorika fenntartása Phenjan részéről egyfelől a politikai rendszeren belülre irányuló stabil hatalom megtartása miatt szükséges. Más szempontból viszont, tömegpusztító fegyvereinek bevetésével való folyamatos fenyegetés, a régió geopolitikai ellenérdekeltségeit kihasználva biztosítja a remetekirályság fennmaradását – hosszú távon pedig egy esetleges diplomáciai megegyezést, amelyben, mint egyenrangú fél vehet részt.

A dzsucse eszmerendszer alapjai négy fő aspektusa szerint:

• A Koreai Munkás Párt forradalmi világnézetének alapja az önállóság megvalósítása az állam saját erejéből. Célja olyan nemzeti büszkeség és identitástudat inspirálása, mellyel a nemzeti eszme fő jellemzője a párt és a pártvezető iránti teljes elköteleződés és tisztelet legyen.
• A nemzetek történelemformáló ereje jellemzi a modern kori történelem alakulását, nem az osztályharcok elmélete.
• Megjelenik benne az antiglobalizmus filozófiájának átültetése a kommunista ideológiába. Ebben mutatkozik meg az USA morális és politikai típusú ellenségképpé válása.
• Kim Ir Szen halálát követően megjelent szakrális tartalma is: Kim Ir Szen halhatatlan lélekként jelen van és őrködik az állam felett. Iránta vallásias tiszteletet tanúsít a társadalom. Mindez a Kim-család vezetőit övező személyi kultuszban is kiteljesedik.

Az ideológiai ellentét megjelenése a legutóbbi események példáján levezetve:

A dzsucse ideológia utolsó két aspektusa különösen érzékennyé teszi az észak-koreai nemzetközi kommunikációt az USA elnökének egyre harciasabb retorikájára a konfliktus rendezését illetőleg. Donald Trump szeptember 19-én a New York-i ENSZ székházban mondott beszédében egyértelműen megüzente Kim Dzsong-Un („little rocket man”) észak-korai vezetőnek, hogy amennyiben tovább fenyegeti térségbeli szövetségeseit nem marad más választása, mint Észak-Korea teljes megsemmisítése. Trump már korábban is beszélt arról, hogy az USA katonai haderejének „tüzét és dühét” rászabadítja Phenjanra, azonban az ENSZ általános vitájában kiemelte, hogy a nemzetközi szervezet konfliktus megelőző tevékenysége más tagállamok támogatásával karöltve képes békésen rendezni a helyzetet. Ennek ellenére a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság külügyminisztere, Ri Jong Ho, nyilatkozatában elmondta: az elhangzottakat hadüzenetként értékelték. Eközben Phenjanban Kim Dzsong-Un egy saját maga által írt személyes nyilatkozatban (ez az első alkalom, hogy első szám egyes személyben tett közzé nyilatkozatot.) küldte meg válaszát az Egyesült Államok elnökének.

Azonban a tény, miszerint Kim Dzsong-Un egyértelműen ideológiai támadásként is azonosította Donald Trump beszédét, további problémákat vet fel. A dzsucse ideológia egyik sarokpontja a szongun,(songun- „military first policy”) vagyis az a nézőpont, miszerint az ország katonai ereje az elsődleges. Továbbá az a perspektíva, melyben Észak-Korea egy kicsiny ország, ám ennek ellenére képes volt olyan katonai ipart kiépíteni, amellyel szembe tud szállni az őt körülvevő katonai fenyegetéssel és a nagyhatalmi elnyomással. Az állam az őt érő külső impulzusok és az elért belső politikai célok alapján definiálja, ítéli meg saját magát. Az észak-koreaiak ideális állam-képéhez hozzá tartozik az elismertség és a tisztelet a nemzetközi közösség részéről, melyet a pártvezetés álláspontja szerint nem kapnak meg. Rengeteg olyan politikai-ideológiai alapú koncepciós per zajlik és zajlott le az országban külföldiek ellen, ahol a fő vád az állam méltóságának megsértése.

Kép forrása: http://www.bbc.com/news/world-us-canada-41460205

Azért is kifejezetten aggasztó, hogy a népvezér személyes sértésként értékelte a megnyilvánulást, mert ez jelentősen visszaveti a kétoldali tárgyalások megkezdésének lehetősségét. (Például amikor az Elnök egy teljesen informális megnyilvánulásban közölte a közvetlen diplomáciai fórum kialakításával megbízott Rex Tillerson külügyminiszterrel, hogy felesleges a „Little Rocket Man”-el való együttműködésre tett erőfeszítése.) Népvezérként Kim Dzsong-Un testesíti meg az államot és annak becsületét, büszkeségét a személyét érő sértések az észak koreai identitást és a társadalom államhoz fűzött viszonyát alapjaiban becsteleníti meg. Kim-nek meg kell őriznie tekintélyét a pártvezetőség és a társadalom felé, tehát a diplomáciai közeledésnek az USA kezdeményezésével (háborús retorikájának feladásával, “meghátrálással”) kell formailag végbemennie. Ez elé komoly akadályokat gördít Trump elnök erőteljes, ledomináló attitűdje politikai kommunikációjában.

 

Lektorálta: Bartók András

*A szakértők véleménye azonban eltér abban, hogy Észak-Korea esetében a jelenséget valóban csak a biztonságiasítás technikájával lehet-e magyarázni.

*2 A dzsucse koreaiul=주체 kínai jelekkel 主體 vagy主体 „önerőnek” szokás fordítani, szó szerinti fordításai lehetnek „alany”; „önmaga”; „független”, a filozófiai „szubjektum” fogalmának fordítására használják kelet-ázsiai nyelvekben.

2017 szeptember 25-én Asqui Jorge Kristóf, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának harmadéves doktorandusza tartott előadást a Biztonságpolitikai Szakkollégium szervezésében Kolumbiáról. Az előadó kutatási területe a diplomáciatörténet és Latin-Amerika. A nyár folyamán lehetősége volt az Antioquia-i Egyetem nyári egyetemén részt venni, és rengeteg olyan új információval hazatérni, amit szinte csak helyben szerezhet az ember. Itt azokról a tapasztalatokról van szó, amit maga a kint tartózkodás élménye adott meg, így az előadásán első kézből kaptunk érdekességeket és hasznos információkat is erről a Dél-Amerikai országról.

Az országot nem nevezhetjük nemzetállamnak, és ennek főleg történelmi okai vannak. A spanyol gyarmatosítás után Simón Bolívar arra a kérdésre kereste a választ, hogy hogyan lehetnek sikeresek a latin államszerveződések. Kísérletet tett egy Nagy Kolumbia létrehozására, de ez dezintegrálódni kényszerült regionális problémák miatt. Bolívar egy túlsúlyos, hatékony elnöki rendszert akart létrehozni, mert szerinte a túlélés záloga a túlközpontosított állam. Kolumbiában már ekkor megvolt a szeparatista hajlam, amiért a belső konfliktusok hazájának is nevezhetjük. Theodore Roosevelt intervenciós politikája által az amerikaiak igyekeztek beleszólni a belügyekbe és ekkor alakult ki a lakosság amerika-ellenessége.

Escobarról, a már 24 éve halott vezetőről is érdekes dolgokat tudtunk meg, az idejében kiskirályként viselkedett, állami kompetenciákat vett fel és például a szegényeknek házat építettet. Azt az elvet vallotta, hogy a cél szentesíti az eszközt, arra apelláltak, hogy jogállam nem törvényállam és a mai napig ez a gerillák felfogása. Az állam annak idején, a gazdaság fellendítésének érdekében beszállt a drogbizniszbe, ám a hatékonysága nem volt az igazi. Ekkor lett a szociális érzéketlenség gazdasági érdek, mivel nem mindenkit tekintettek ugyanolyan állampolgárnak.

Az első úti élmény, ami rögtön szóba került, az a biztonsági helyzet Kolumbiában. Az legelső pillanattól kezdve, mikor az országba érkezett, komoly ellenőrzésen kellett részt vennie, az egyszerű kérdésektől kezdve a készpénz, értéktárgy, úti cél tárgyköréhez érve és ezenfelül az egyetem befogadó nyilatkozatát is be kellett mutatnia. Ez a procedúra az egyetemen is folytatódott a nyilatkozattal minden nap, ráadásul kifele menet a csomagját is leellenőrizték. Az intézmény területén ezen felül fegyveres őrök is tartózkodtak, mivel régen úgymond megszokott volt, hogy hallgatókat raboltak el. De az elbeszélés alapján teljes mértékben megérte, a multidiszciplináris képzés remek oktatókkal, kommunikatív hallgatósággal és intenzív légkörrel párosul. Érdekességképpen azt is megtudtuk, hogy az oktatók a béketárgyalásokban is részt vettek, mint közigazgatási újjászervezők.

Ezzel szemben a közbiztonság kifogásolható, az emberek egyszerű mindennapjaik keretében találkoznak a prostitúcióval és kábítószerekkel az utcákon. A városban metró is található, ami biztonsági kapukkal rendelkezik és fegyveres őrök biztosítják, pontos és tiszta, de addig is el kell jutni valahogy. Később kiderült, hogy az előadó a város legrosszabb környékén szerzett szállást, a városon belül is hatalmas kettősség figyelhető meg, mert a lakhelyével ellentétben volt a „Babérlevél-kerület”, ahol a jómódú polgárok laktak és utcáin nem jelenik meg ilyen szembetűnően a bűnözés. Ez a kettősség a vidéken látszódik meg még jobban, ahol a régiók egymással szemben állnak, és a területet a kartellek és bűnszervezetek drogtermesztő bázisai és szállító útvonalai szabdalják, és akik közé a földművesek szorultak, mivel Kolumbia a mai napig agrárország: jellemzően ültetvényes gazdálkodással foglalkoznak. A parasztoknak a polgárháborúk miatt a városokba kellett menekülniük, a belső menekültek száma akár milliós is lehet, Medellínben például saját kerületük van, ahol a vidék visszaköszön a graffitikben és ezekben a kerületekben a bűnözési ráta is magas. Más gazdák paramilitáris szervezeteket állítottak fel földjeik védelmére. A paraszti életmódot meg kell érteni, a földkérdés is vezetett a gerillaszervezetek kialakulásához.

Kolumbia vajon bukott állam? A professzorok ezzel nem értettek egyet, rávilágítottak arra, hogy mennyire más világ Kolumbia, ahol az emberek az erőszakban szocializálódtak, az országban kartellek, gerillák és bűnszervezetek uralkodtak, és a demokráciának és a békének más a felfogása, mint például nálunk Európában. A polgárháború például tudatos eszköz, rendszerváltás nélkül hal el és a kolumbiaiak nem kötik össze a háborút a fegyveres konfliktussal, így a békefelfogás is más. A jelenkor vívmányának tekinthető, hogy oktatási keretek között szeretnének a gyerekekbe állampolgári öntudatot nevelni és a békéről kommunikálni velük.

Az előadás tökéletesen rávilágított arra, hogyha kritikus szemmel szeretnénk Kolumbiát vizsgálni, egy teljesen más szemüveget kell felvennünk, hogy ne a vágyott képet, hanem a valóságot lássuk, és ezért az új perspektíváért nagyon hálásak vagyunk az előadónak!

2017. október 11. 18:00 – Ludovika Főépület V. előadó – Felvételi Infóest

A Biztonságpolitikai Szakkollégium infóestet tart, melynek során a Szakkollégiumba jelentkezők fontos részleteket tudhatnak meg a felvételi folyamat további részeiről. A felvételi információk mellett a Szakkollégium működéséről is szó lesz. Természetesen lehetőségetek lesz feltenni kérdéseiteket a Szakkollégium vezetőinek, tagjainak és segítőinek is.

A Szakkollégium patrónusainak és senior tagságának egy része is jelen lesz az esten, így a jelenlegi tagság mellett további fontos, a Szakkollégium életéhez közel álló személyt lesz lehetőségetek megismerni. Az infóest után pedig lehetőség nyílik arra, hogy közösen beüljünk a mindenki által kedvelt Vödör Bárba!

A Szakkollégiumba október 8-ig lehet jelentkezni, úgyhogy ne habozzatok!

Katonai

Hivatalos Látogatás Magyarországra
2017. szeptember 27. és 29. között Magyarországra látogatott Mikhail Kostarakos tábornok, az Európai Unió Katonai Bizottságának elnöke. Kostarakos tábornok urat Dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke hívta meg. A találkozás célja az európai biztonság céljainak és akcióterveinek megbeszélése volt, így az EU Katonai Bizottságának elnöke betekintést nyerhetett a Magyar Honvédség jelenlegi helyzetébe, regionális együttműködéseibe, missziós szerepvállalásaiba, új tartalékos rendszerébe, mindezek mellett pedig a térség biztonságát szolgáló magyar elképzelésekbe. Kostarakos tábornok úr az értekezlet után úgy nyilatkozott, hogy a vezérezredes úrral folytatott tárgyalás sikeres volt. A tábornok úr a látogatása során előadást tartott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen az Európai Unió önvédelmi stratégiájáról, amely előadáson a Biztonságpolitikai Szakkollégium is képviseltette magát.

Új vezető az EUCAP Száhel Mali misszió élén
Philippe Riót, a francia csendőrség magasrangú tisztjét nevezte ki az Európai Unió Politikai és Biztonsági Bizottsága az EU afrikai, Száhel-övezeteben állomásozó Mali missziójának élére. Megbízatása 2017. október 1-én kezdődik. A Száhel Mali misszió egyike azon katonai misszióknak, amelyeket az Európai Unió a Száhel-övezet biztonságának és fejlesztésének érdekében indított. A Száhel Mali misszió célja, hogy mali államban érvényre juttassa az alkotmányosságot és demokratikus rendet, illetve kialakítsa a tartós béke feltételeit. A régióban párhuzamosan még két katonai misszió működik: az EUTM Mali a helybeli fegyveres erők elszámoltathatóvá tételét, az EUCAP Száhel Niger pedig a nigeri szervezett bűnözés és terrorizmus elleni harcot segíti.

Új vezető az EUPOL COPPS misszió élén
Az Európai Unió Politikai és Biztonsági Bizottsága Kauko Altomaat, a finn belügyminisztérium magasrangú tisztjét nevezte ki az EU palesztin területeken folytatott rendőri missziójának élére. Az EUPOL COPPS célja az izraeli-palesztin konfliktus kétoldalú rendezése, valamint a palesztin államépítés. A misszió 2006 januárja óta dolgozik azon, hogy kialakítsa a jövőbeli palesztin állam intézményeit, büntető igazságszolgáltatását és a jogállamiságot. Kauko Altomaa megbízatása 2017. október 1-én kezdődik és 2018. június 30-ig tart.

Kiber- és hibridtámadást elhárító hadművelet próbája
Az Európai Unió 2017. szeptember 28-án indította el gyakorlatát (PACE17) annak a rendszernek, amelynek feladata egy esetleges kiber- vagy hibridtámadás elhárítása. A cél, hogy értékeljék a meglévő rendszer üzemkészségét, valamint egy utólagos elemzőprogram segítségével kiszűrjék azokat a pontokat, amik még fejlesztésre szorulnak. A PACE17 nevű gyakorlat négy kulcsfontosságú területet mérettet meg: helyzeti éberség, támadást elhárító eszközök EU szintű hatékonysága, reakcióidő, gyors és irányított kommunikációs képesség. A gyakorlat október 4-ig tart, utána október 4. és 11. között a NATO futtattja le ugyanezt a próbaelhárítást CMX17 néven. A két gyakorlat az EU és NATO együttműködését is hivatott fejleszteni ilyen típusú támadás esetén.

Szankciók

Szankciók alkalmazása Maliban
A Tanács jogi aktussal ültette át az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2374 (2017) számú határozatát, amely lehetővé teszi a szankciót azon szereplőkkel szemben, akik tevékenyen akadályozzák a Maliban, 2015-ben aláírt békéről és megbékélésről szóló egyezményt. Ilyen cselekménynek számít a békéről szóló egyezményt támadó csapásban való részvétel, védelmi és/vagy nemzetközi erőkkel való szembeszállás, a Maliba küldött humanitárius segélyek célba érésének akadályozása, az emberi jogok megsértése és a gyermekekből álló fegyveres csoportok vagy fegyveres erők bevetése és toborzása. Az érintett személyeket vagy szervezeteket jegyzékbe veszik.

Szankciók Líbiában
A Tanács hat hónappal hosszabbította meg Líbiában kivetett szankcióit, különös tekintettel három személyre, akiket a béke akadályoztatásával vádolnak: Agila Saleh a Képviselőház Helyettes Tanácsának elnöke; Khalifa Ghweil, a nemzetközileg nem elismert Nemzeti Tanács miniszterelnöke és védelmi minisztere; és Nuri Abu Sahmain, a nemzetközileg nem elismert Nemzeti Tanács elnöke. A Tanács a szankciókat Fayez Sarraj kormányának támogatására léptette életbe, mint az egyetlen legitim kormány elismeréseként. Az EU az erőszak alkalmazásától való tartózkodásra szólította fel a térségben tartózkodó katonai erőket, mert nézőpontja szerint csak békés úton lehet rendezni a konfliktust az Észak-afrikai országban.

Szankciók Ukrajnában
A Tanács 2017. szeptember 14-én hat hónappal meghosszabbította az Ukrajnában kivetett szankciókat 2018. március 15-ig. A listán jelenleg 149 személy és 38 szervezet szerepel. Ezzel párhuzamosan egyéb kiegészítő intézkedések is megjelentek: 2018. január 31-ig van érvényben az orosz gazdaság bizonyos ágazatait érintő szankciók, illetve 2018. június 23-án érnek véget a Krím és Szevasztopol jogellenes annektálása miatt életbe lépő korlátozó intézkedések.

Szankciók a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban
A Tanács jogi aktussal beépítette szankcióiba az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2371 (2017) számú határozatát, mely ágazati szankciókat szabályoz a Koreai Nép Demokratikus Köztársasággal szemben. A bevezetett intézkedések főleg az ország fő exportágazataiban rendelnek el teljes tilalmat a szén, vas, vasérc, tengeri élelmiszerek, ólom és ólomérc exportjára. Emellett az uniós országok területén észak-koreai állampolgár nem vállalhat munkát és tiltják az új közös vállalkozások és szövetkezeti egységek létrehozását, vagy már meglévő vállalkozás új beruházással történő kibővítését. Az Unió végrehajtja az ENSZ Biztonsági Tanács minden olyan rendelkezését, amelyet a Koreai nép Demokratikus Köztársaság nukleáris, atomfegyverekhez, ballisztikus rakéták és más tömegpusztító fegyverek programjaira válaszul fogadott el. A szankciólistán, melyen azok neve szerepel akik sértik és felháborító módon semmibe veszik az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelkezéseit, jelenleg 63 személy és 53 szervezet szerepel.
Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke 2017. szeptember 3-án úgy nyilatkozott, hogy a Koreai Nép Demokratikus Köztársaság által végrehajtott nukleáris teszt sérti a nemzetközi jog által lefektetett alapelveket, és megismételte az ENSZ Biztonsági Tanácsának követeléseit, miszerint a fegyvert le kell szerelni. Emellett felszólította az országot, hogy kezdeményezzen tárgyalásokat rakéta programjáról az Európai Unióval, és az ENSZ Biztonsági Tanácshoz fordult a szankciók megerősítéséért.

2007-ben október 2-át az ENSZ az Erőszakmentesség Nemzetközi Napjának nyilvánította. A dátum nem véletlen, 1869-ben ugyanis ezen a napon született Mahatma Gandhi, az indiai függetlenségi mozgalom vezetője és az erőszakmentesség filozófiájának és stratégiájának úttörője.

Az ENSZ Közgyűlés 2007. június 15-i A/RES/61/271 határozata szerint a Nemzetközi Nap egy megfelelő alkalom arra, hogy “az erőszakmentességről szóló üzenetet – többek között az oktatás és a lakosság tudatosítása révén – terjessze”. Az határozat megerősíti “az erőszakmentesség elvének egyetemes jelentőségét” és a vágyat “a béke, a tolerancia, a megértés és az erőszakmentesség kultúrájának biztosítására”.

Az ENSZ Közgyűlés elnöke, Miroslav Lajčák október 2-i beszédében kifejtette, hogy a mai világban az erőszak sokak számára választás kérdésévé vált amellett, hogy az erőszak egyúttal a bizonyíték is a pusztításra és a szenvedésre, amelyet ez a választás okoz. Ebből kiindulva szólította fel az ENSZ tagállamait, hogy minél nagyobb erőfeszítéssel próbálják megelőzni a konfliktusokat, a Szervezetet pedig az erőszakmentesség nagyobb fokú népszerűsítésére kérte.

Az elnök szerint „a mediáció az erőszakmentesség egyik leghatékonyabb eszköze. A szembenálló feleket eltéríti a konfliktustól, a kompromisszum irányába.” Véleménye szerint minél tovább tart reagálni egy fejlődő konfrontációra, annál nagyobb az esély arra, hogy előbb utóbb az erőszak lesz a válasz valamelyik résztvevő fél oldaláról.

Mindennél aktuálisabbak az elnök szavai ezen a napon, bizonyítékként elég kiemelni a lőfegyverrel elkövetett támadást, ami egy nappal korábban történt Las Vegasban, több, mint 50 ember életét követelve.

Partnerkapcsolatok

2017. szeptember 5.

Rose Gottemoeller, a NATO helyettes főtitkára a nukleáris non-proliferáció jegyében rendezett Stratégiai Fórumon vett részt a szlovéniai Bled városában. A konferencián jelen voltak az Európai Unió és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség képviselői, illetve az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezetének munkatársai. Gottemoeller az észak-koreai atomkísérletek kapcsán megerősítette Jens Stoltenberg NATO-főtitkár álláspontját abban, hogy a Szövetség is erősen érintett Észak-Korea biztonságot destabilizáló attitűdjében, amely a hatodik nukleáris kísérleti robbantás és az interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztésével immár nem regionális, hanem nemzetközi fenyegetést jelent. A helyettes főtitkár leszögezte, hogy a NATO nem ért egyet semmilyen elképzeléssel azzal kapcsolatban, hogy egy alku keretein belül az Egyesült Államok és Dél-Korea közös hadgyakorlataikat feladják Észak-Korea rakéta- és nukleáris programjának felfüggesztéséért, esetleg nukleáris mentesítéséért cserébe. “Fontos kiemelni, hogy ez a fenyegetettség már 1994-ben felmerült, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nukleáris törekvéseinek megjelenésével” – szögezte le Gottemoeller.

A bledi fórumon szó esett arról is, hogy Oroszország és az Egyesült Államok egyetért a nukleáris mentesítés ügyében. Mindkét ország vezetése aláírta az új stratégiai fegyverzetcsökkentési szerződést (START- Strategic Arms Reduction Treaty) melyben kötelezettséget vállalnak 2018 februárjáig, hogy a bevethető nukleáris robbanófejek számát lecsökkentik az új, 1550 db-ot engedélyező fegyverkezési szintnek megfelelően. Moszkva és Washington is bejelentette, hogy megkezdték az egyezmény végrehajtását.

2017. szeptember 6.

Cornelius Zimmerman, a NATO Afganisztánba kihelyezett képviselője üdvözölte az USA új dél-ázsiai stratégiáját és elmondta, hogy a megközelítés teljes mértékben összhangban van a NATO álláspontjával az afganisztáni háborút illetően. Hozzátette, hogy a kihívást jelentő biztonsági helyzet ellenére az afgán biztonsági erők napról napra ütőképesebbé válnak, köszönhetően az országban működő Eltökélt Támogatás (Resolute Support Mission) elnevezésű missziónak.

2017. szeptember 7.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár informális keretek között találkozott az Európai Unió tagállamainak a védelmi minisztereivel Tallinban. Az eseményre egy kibergyakorlat miatt került sor, ahol Stoltenberg megfigyelőként volt jelen. A főtitkár a kétnapos észtországi tartózkodása során kiemelte, hogy minél szorosabb EU-NATO kooperációra van szükség annak érdekében, hogy a számítógépes támadások kivédhetőek legyenek. Emellett egyúttal meghívta a közösséget a novemberi „Cyber Coalition” (Kiberkoalíció) elnevezésű NATO-gyakorlatra is, ami a világ legnagyobb megmozdulása a kibervédelem területén.

2017. szeptember 7.

Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban találkozott Petr Pavel, a Katonai Bizottság elnöke Valerij Geraszimov tábornokkal, az Orosz Föderáció vezérkari főnökével. A személyes találkozó világos bizonyítéka annak, hogy az Észak-Atlanti Szövetség fent kívánja tartani a kommunikációs csatornáit az átláthatóság és politikai párbeszéd jegyében az orosz vezetéssel. A sajtótájékoztatón mindkét tábornok egyetértését fejezte ki párbeszéd fenntartását illetően.

2017. szeptember 16.

Sir Stuart Peach-et, az Egyesült Királyság vezérkari főnökét választották meg a Katonai Bizottság következő elnökének. Mandátuma három évre szól 2018 nyarától kezdődően.

Műveletek

2017. szeptember 5.

A következő négy hónapra az USA és Belgium látja el a NATO BAP missziójából adódó légvédelmi feladatokat a Baltikum felett. A szeptember 5-i ceremónián Belgium Spanyolországtól vette át a támogató szerepet, a vezető szerep pedig augusztus 30-a óta az Egyesült Államokat illeti meg a litván siauliai légibázison állomásozva.

Belgium F-16-os, az USA pedig az F-15C típusú repülőgépekkel vesz részt a misszióban; előbbi ország hatodik, utóbbi pedig ötödik ízben vállal szerepíet a BAP küldetésben.

2017. szeptember 11.

A Stratégiai Légiszállítási Képesség (SAC) felhasználásával humanitárius akcióba kezdett a NATO a karibi-térségben az IRMA hurrikán pusztítása után. Az akciót a SAC egyik tagja, Hollandia kérvényezte, mivel Szent Márton-szigeten nagymértékű pusztítást okozott a hurrikán. Az akció keretében segélyszállítmányt vittek a holland szigetre.

2017. szeptember 23.

Grúzia nagyobb erdőtűzzel szemben kért segítséget a NATO Euro-atlanti Katasztrófa-reagálási Koordinációs Központjától. A NATO tagjai és partnerei azonnal válaszoltak a kérésre: Törökország kettő, Azerbajdzsán egy tűzoltó-helikoptert küldött a grúz tűzoltók támogatására. A tüzet végül sikeresen eloltották.

Aleksandar Vučić, the President of Serbia attended the 72nd session of the UN General Assembly and the Bloomberg Global Business Forum in New York. However, the most important element of his visit probably was not his speech at the Assembly but the series of bilateral meetings with the most powerful politicians of the world. According to media reports, he held around fifty of them.

Of course, these short negotiations are no ground for in-depth analysis of difficult matters, they merely serve as a direct way to deliver short and relevant messages

One of the most colourful ways to establish direct contact was presented by Serbian Foreign Minister Ivica Dačić, who simply approached Donald Trump, spoke to him, and also showed him some papers. Later on Dačić told journalists that he brought photocopies of the front pages of all Serbian newspapers from the time Trump was elected. And here comes the essence – Trump provided Dačić with a contact person for further negotiations. Moreover, rumours have already appeared about an official Vučić-Trump summit in the near future.

On the margins of the United National General Assembly, Vučić met Federica Mogherini and Hashim Taci. They continued their discussion on a new phase of the EU-facilitated dialogue between Belgrade and Pristina on the comprehensive normalisation of relations, building on agreements in July and August.

Another interesting and unique meeting must have been the one with George Soros. The official statement afterwards rather laconically stated that Vučić and Soros discussed the most relevant political questions in the European Union and the Balkans. We can only guess about the topics raised by the President of a country where members of the opposition are regarded as ‘agents of Soros’.

The Serbian President also met Jens Stoltenberg, the Secretary General of NATO, Erna Solberg, the Norwegian Prime Minister as well as leaders from the region, such as Andrej Plenković, the PM of Croatia, Filip Vujanović, the President of Montenegro, Dragan Čović, the representative of the BiH Presidency, and Miroslav Lajčak, the President of the UNGA (who previously served as the Foreign Minister of Slovakia and the High Representative of the UN in Bosnia and Herzegovina).

He also did not miss the chance to have a short talk with Sergey Lavrov, the Foreign Minister of Russia, António Guterres, the Secretary General of the United Nations and Abdel Fattah el-Sisi, the President of Egypt.

An objective evaluation of these consultations will be due when we have seen the outcome. Hopefully, the big promises will not turn out to be empty diplomatic words.

Szeptember 18-án Bedzsi Káid esz-Szebszi tunéziai elnök fogadta Líbia erős emberét, Halifa Haftar tábornokot. Alig másfél hónappal ezelőtt Emmanuel Macron francia köztársasági elnök látta vendégül Párizsban a veterán tábornokot. Ezek az események beleillenek abba az egyre elfogadottabb elképzelésbe, amely a tábornokot tekinti a líbiai rendezés egyik sarokövének.

A jelenleg 73 éves tábornok váltakozó intenzitással, de folyamatosan részét képezte a líbiai politikai életnek. A Kaddáfit hatalomra juttató forradalom részvevőjeként neki is szerepe volt a későbbi rendszer kialakításában. A 80-as években Csád ellen folytatott háborúban fogságba eset, majd elveszítette Kaddáfi támogatását. A következő két évtizedet száműzetésben töltötte Virginia állambeli otthonában. Az arab tavasz következményeként kirobbant líbiai felkelésnek köszönhetően újra visszatérhetett szülőföldjére. A Kaddáfi-rezsim összeomlását követő zűrzavart kihasználva lépét Haftar tábornok a líbiai politikai élet színpadára. Az arab tavaszt követően az országot irányító Átmeneti Nemzeti Tanács, majd az azt váltó Általános Nemzeti Kongresszus nem tudta konszolidálni az ország belső viszonyait, így Nemzeti Kongresszus mandátuma 2014 februárjában lejárt. A Kongresszus az alkotmány előkészítő munka  befejezetlenségére hivatkozva meghosszabbította a mandátumát. Ekkor lépet elő Haftar tábornok, aki február 14-én a televízión keresztül lemondásra szólította fel a kormányt, ezt követően pedig az ország keleti felébe távozott. Kirenaikában berendezkedő Haftar a hozzá hű erőkből és milíciákból hadsereget szervezett. Saját erejének felállítása után, 2014 májusában elindította a Méltóság hadműveletet (Operation Dignity), melynek célja az Anszar al-Sária iszlamista terror szervezet Bengáziból való kiűzése volt. A nyár folyamán megtartott választások eredményeként létrejött szekuláris hátterű Képviselőháznak a Kongresszus nem volt hajlandó átadnia hatalmat. Ezt követően a nemzetközi közösség támogatást élvező Képviselőház Tripoliból a Kirenaikai Tobrukaba tette át a székhelyét. A következő hónapokban létrejött az együttműködés a nemzetközi elismertséggel rendelkező Képviselőház, valamint a katonai erő birtokában lévő Haftar között. A 2014 nyarán kirobban második polgárháborúban Haftár és a Képviselőház közösen vették fel a harcot az iszlamista hátterű Általános Nemzeti Kongresszussal  szemben. Haftar tábornok a Képviselőház mellett további három fontos szövetségest tudhatott maga mögött. Oroszországot, az Egyesült Arab Emírségeket és az Abdel-Fattáh al-Szíszí vezette Egyiptomot. A tábornok ereje és befolyása a következő hónapokban folyamatosan növekedett, 2015 márciusában a Képviselőház a Líbiai Nemzeti hadsereg parancsnokává nevezte ki Haftart. Az ENSZ  közvetítésével 2015 decemberében a marokkói Szkhírátban sikerült rávenni a Kongresszust és a Képviselőházat a Líbiai Politikai Megállapodás (Libyan Political Agreement) aláírására: az egyezmény értelmében létrejött a Fajez esz-Szarrádzs vezette egységkormány. Problémát jelenetet, hogy az egységkormány felállítást a két képviselő testületnek is meg kellett szavaznia. Miután a szavazást a Képviselőház hónapokig elhúzta, Fajez Szarrádzs és a leendő kormány több tagja megjelent Tripoliban és egyoldalúan kikiáltották az Egységkormány megalakítását. Ezt követően az Európai Unió és a nyugati országok többsége a Tripoliban székelő kormányt ismerték el Líbia egyedüli képviselőjének. A tobruki Képviselőház befolyása a nemzetközi támogatás hiányában  hanyatlásnak indult, Haftar tábornok tekintélye viszont tovább nőt. Egyrészt továbbra is mögötte állt Oroszország, Egyiptom és az Emirátusok; másrészt a tábornok kezében összpontosult az ország egyik legjobban felszerelt fegyveres ereje. Mindezek ellenére a nyugati államok többsége pusztán egy lázadó hadúrként tekintett Haftarra.  Válaszul az Egységkormány által indított Szírt városa elleni offenzívára, Haftar tábornok 2016 szeptemberében támadást indított az ország olajlétesítményeit őrző Petroleum Facilities Guard ellen. Bár Szarrádzs kormány által indított támadás célja a város Iszlám Államtól való visszafoglalása volt, a tábornok tisztában volt vele, hogy Szírt eleste után az egységkormány milíciái előtt megnyílt volna az út a kőolajban gazdag keleti területek irányába. A Szírttől keletre eső területek megszerzésével Haftarnak sikerült rátenni a kezét az ország szénhidrogén készletének nagy részére. A következő hónapokban a Líbiai Nemzeti Hadsereg sorra vette át az ellenőrzést az ország különböző területei felett.

A mediterráneum középső területét sújtó migrációs krízis előhozta a megoldatlan líbiai kérdésből fakadó problémákat. Bár az Unió továbbra is Fajez esz-Szarrádzs vezette Egységkormányt tekinti az ország legitim kormányának, az elmúlt hónapok eseményei rámutattak arra, hogy a tripoli kormány feltehetőleg nem lesz képes a szuverenitását kiterjeszteni az ország nagyobbik részére. Ebből kifolyólag az ország határainak az ellenőrzést, és a migráció megfékezést sem tudja az elvárt módon ellátni. A Líbiai kérdés megoldást egyre többen az Egységkormány és Haftar tábornok között létrejött megegyezésen alapuló politikai átmenetben látják. Az elmúlt időszak történéseinek legfőbb nyertese egyértelműen Halifa Haftar tábornok. A legtöbb nyugati ország által korábban pusztán rebellis hadúrnak tekintett tábornok szerepe egyre inkább felértékelődik a líbiai rendezés kérdésében. Haftar növekvő jelentőségét az Egységkormány gyengesége mellett alapvetően három okra lehet visszavezetni. Egyrészt a Méltóság hadművelet megindítását követő bő három évben Haftar uralma alá hajtotta az Észak-afrikai ország területének jelentős részét. Másrészről a földközi tenger középső szakaszán átívelő migrációs út lezárásában érdekelt olaszok és franciák lehetséges partnerként tekintenek a komoly haderővel rendelkező tábornokra. Harmadszor Haftar tábornok a 2014-es hadműveletek megindítása óta elévezi a líbiai rendezésben érdekelt két hatalom: Egyiptom és Oroszország támogatását. Ezen okokból kifolyólag a nemzetközi elszigeteltségből szép lassan kitörő Haftar jelenleg a békekötést követő politikai átmenet megkerülhetetlen szereplőjének látszik.

 

Válaszul a 2017. augusztus 25-i terrortámadásra a mianmari hadsereg válogatás nélkül elkezdte felszámolni a rohingyák településeit, amelynek következtében humanitárius katasztrófahelyzet alakult ki a világ egyik legelmaradottabb országában. A két évvel ezelőtt demokratikusan megválasztott polgári kormány, valamint külügyminisztere és kulcsfigurája, a Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung Szán Szu Csí, pedig kénytelen szemet hunyni a katonai vezetés túlkapásai fölött.

A lassú átmenet katonai diktatúrából “katonai demokráciába”

Mianmart 1988 és 2011 között kemény kézzel a hadsereg, vagyis a Tatmadaw irányította a SPDC-n (State Peace and Development Council) keresztül. Bár a gazdaság a 2000-es években két számjegyű növekedést produkált, a húszéves diktatúra alatt tovább éleződtek az etnikai és vallási ellentétek, nem beszélve a külpolitikai izolációról, amit elsősorban az ellenzéki mozgalmak erővel elfojtása eredményezett. 2008-ban a junta új alkotmányt fogadott el, aminek értelmében 2010-ben és 2015-ben általános választásokat rendeztek – az előbbit komoly korlátokkal, az utóbbit viszont lényeges korlátok és hatósági beavatkozás nélkül. Aung Szán Szu Csí pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) elsöprő győzelmet aratott országszerte, ennek ellenére a Tatmadaw komoly politikai pozíciókat tartott meg magának – a törvényhozásban például bármikor megvétózhatnak egy alkotmánymódosítást.

A polgári kormányzattal szemben komoly elvárás volt az ország belső feszültségeinek az enyhítése – ugyanis az etnikai és vallási szeparatizmus gyökerei az ország megalakulásáig nyúlnak vissza. Ebben az átalakulással ugyan sikereket könyvelhettek el 2015-ben és 2017-ben, amikor több, az ország területén működő fegyveres csoporttal sikerült fegyverszünetet kötni. Azonban az augusztus vége óta zajló tisztogatást elszenvedő népcsoport, a rohingyák fegyveres csoportja nem vehetett részt a béketárgyalásokon.

Forrás: International Crisis Group

 De kik azok a rohingyák?

A rohingya megnevezést többen vitatják és megkérdőjelezik, tartalma a mai napig nem egyértelmű. Legelterjedtebben a burmai partvidék északi részén, a bangladesi határ közelében élő muszlimokat értik alatta, ám ezzel együtt etnikai jelentése is van a szónak. Mianmar azonban nem ismeri el a rohingyákat államalkotó közösségként, és ezt a szó használatának mellőzésével hangsúlyozza. A csoportot általában pejoratívan “bengáliként” emlegetik az állami vezetői körökben, ezzel is idegenségüket, bangladesi származásukat hangsúlyozva. A rohingyák eredete ugyan dél-ázsiai, ám bizonyos, hogy a gyarmati időszakban is éltek a térségben muszlimok, akik helyzete az 1962 után romlott le jelentősen.

Bár a dekolonizáció után erős volt a térségbeli szeparatizmus, valamint a ’70-es évekbeli pán-iszlám ébredéssel megjelentek itt is terrorista sejtek (Rohingya Hazafias Front, Arakán Rohingya Iszlamista Front), a hatóságok fellépése és a társadalmi bázis hiánya következtében hamar elhaltak, a 2000-es évek közepétől kezdve eltűntek. A 2010-es években felerősödő buddhista nacionalizmus, a belőle fakadó kommunális összecsapások, ötvözve a ténnyel, hogy a rohingyáknak nincs a saját országukban állampolgárságuk se, összességében elég volt a lakosság militarizálásához, a korábban többnyire békés helyiek jelentős részének az erőszakra indításához. Az elmúlt három évben az ARMA (Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg) egyre több merényletet hajtott végre katonai (kemény) célpontok ellen, amire válaszul a hadsereg az ún. “négy vágás” stratégiát alkalmazza: elvágják a felkelőket az élelemtől, a forrásoktól, az információtól és az újoncoktól, nem válogatva a célpontok között. A kivitelezésben ez nagy hasonlóságot mutat a “felperzselt föld” taktikával, ezzel is ellehetetlenítve az elmenekültek esetleges visszatérését.

Népfelkelés vagy globális dzsihád?

Műholdas képeken is jól látható a pusztítás
Forrás: bbc.com

Az ARSA gyökerei ugyan a fentebb említett mozgalmakig nyúlnak vissza, azokkal azonban kevés kontinuitást mutatnak. Alapítói és vezetői rohingya emigránsok, akik elsősorban Szaúd-Arábiában és Pakisztánban telepedtek le és kaptak kiképzést, katonái pedig döntő többségben helyiek vagy szintén az emigrációból hazatért rohingyák. A korábbi mozgalmakkal ellentétben jelentős támogatást élveznek a helyi lakosság részéről, akiket főleg a bangladesi határ két oldalán képeznek ki. Ezáltal egyelőre az utánpótlást is a helyiektől szerzik be, vagy a mianmari biztonsági erőktől zsákmányolják, azonban az akcióik sikere és az alapítók közel-keleti kapcsolatai valószínűsítik, hogy amennyiben a mianmari kormány nem képes átfogó politikai megoldást kínálni a hányattatott sorsú rohingyáknak, évtizedekre állandósulhat a konfliktus. A kialakult helyzet kiváló táptalajt kínál az Iszlám Államhoz hasonló terrorista szervezeteknek, amelyek – a Közel-Keletről elmenekülve vagy kiszorulva –, hasonló konfliktusokat keresnek, ahol megszerzett harci tapasztalataikat “kamatoztathatják”.

Az ARSA céljai azonban (jelenleg) nem egyeznek a “klasszikus” terrorista csoportok céljaival. A csoport az elidegenített, kirekesztett és kilátástalan helyi muszlimok politikai jogainak elérését tűzte zászlajára, nem pedig a félelemkeltést és a közvéleménynek a legitim vezetés ellen hangolását. Ez meglátszik a célpontjaikon és felkészültségükön is: előbbiek kizárólag katonai célpontok: a határőrség és a hadsereg utánpótlási vonalai, állomáspontjai; míg utóbbi főleg egyszerű robbanószerkezetek, IED-k (improvised explosive devices), amelyek elkészítéséhez azonban már külföldi tapasztalatokat vettek igénybe az ICG jelentése szerint.

Erőszakspirál mozgásban

A felkelés tehát egyelőre helyi jellegű, mind résztvevőit, mind céljait és stratégiáit tekintve. Amennyiben ezek közül bármelyikben változás áll be, igazat adhatunk majd a mianmari belügyminiszternek, aki augusztus végén már az Iszlám Állam egy újabb szervezetét vélte felfedezni az ARMA-ban. A nyilatkozat tükrözi a Tatmadaw hozzáállását, ugyanis a jelenlegi alkotmány szerint a belügyminiszteri posztot csak egyenruhás töltheti be. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa ezzel szemben már “az etnikai tisztogatás tankönyvi példájának” nevezte a kialakult helyzetet, ahol a falvakat felgyújtó hadsereg elől menekülő emberek elé aknákat helyeznek el a határon, valamint a szabad mozgásuk biztosításához állampolgári iratokat követelnek tőlük – amivel természetesen a rohingyák nem rendelkezhetnek. Bár a források különböző számokról számolnak be, a lakhelyükről idén elüldözöttek száma több százezres lehet, az ENSZ adatai szerint 270 000 körül mozog: többségük Bangladesben vagy Thaiföldön talált menedéket.

A hajthatatlanság a hadsereg részéről minden bizonnyal egyre több embert fog elüldözni az otthonából, és egyre többeket fog radikalizálni, míg a kormányzat polgári része tehetetlen: kezét a hadsereg alkotmányban foglalt hatalma és a közvélemény is megköti. Alternatív és békés megoldás híján egyre többen fordulhatnak az ARMA-hoz, amely jelenleg a rohingyák egyetlen politikai érdekképviseleti szervezeteként is működik. Ameddig ez a helyzet fennáll, nem születhet békés megoldás a Bengáli-öböl keleti partvidékén.

A cikket Háda Béla lektorálta.

 

A világ lélegzetvisszafojtva várta Donald Trump új afgán stratégiáját, amely megoldást kínálhat a közel 16 éve húzódó konfliktusra. Trump a kampányában ígéretet tett arra, hogy kivonja az Egyesült Államokat a külföldi konfliktusokból, azonban az Afganisztánt érintő új stratégia egészen más irány felé mutat. Az augusztus 22-én a Fort Myer katonai bázison tartott beszéde óta, politikusok szerte a világon reagáltak az amerikai elnök szavaira.

Mit is takar Trump új afgán stratégiája?

Az elnök élesen bírálta elődje, Barack Obama hozzáállását az afganisztáni konfliktushoz. Véleménye szerint Obama egy „mesterséges” ütemtervet állított be a konfliktus kezelésére, amely egyáltalán nem mozgott reális talajon, s nem vette figyelembe a helyi viszonyokat. Ezzel szemben az új stratégia egy átfogó, regionális alapokon nyugvó megközelítés lenne, amelynek célja elsősorban, hogy politikai megoldásokat kínáljon a konfliktusra. A terv további része továbbra is az, hogy az USA növelni fogja az Afganisztánban állomásozó erők számát azzal a céllal, hogy részt vegyenek az afgán erők kiképzésében. Tehát megállapítható, hogy nem áll Trump elnök szándékában az amerikai erők kivonása az ország területéről. Ezt a döntést azzal erősítette meg, hogy a hirtelen és meggondolatlan kivonulás hatalmi vákuumot eredményezne az országban, amelyet az Al-Kaida és az ISIS tagjai gyorsan feltöltenének.

Az új stratégia új, viharos fejezeteket nyithat meg Afganisztán és Pakisztán viszonyában is. Trump felszólította Pakisztánt, hogy számolja fel a terrorista búvóhelyeket az Afganisztánnal határos területeken. A pakisztáni hadsereg szóvivője, Ashif Ghafoor őrnagy elutasította az elnök megjegyzését mivel véleménye szerint az állítás hamis, hiszen Pakisztán területén nincs terrorista búvóhely. Pakisztán külügyminisztere, Khwaja Muhammad Asif találkozott az amerikai nagykövettel, David Hale-el, ahol biztosította a nagykövetet arról, hogy az ország elkötelezett a terrorizmus elleni harcban, valamint a szomszédos ország, Afganisztán stabilizálásában is. A pakisztáni külügyminiszter véleménye szerint, az USA-nak hangsúlyt kellene helyeznie a tálibokkal folytatott tárgyalásokra, megbeszélésekre is, mert hosszú távon ez eredményezne békét a háború sújtotta országnak. Azt is hozzátette, hogy a regionális hatalmaknak, beleértve Iránt és Oroszországot, szintén szerepet kellene játszaniuk a tálibokkal folytatott tárgyalásokban.

Afganisztán elnöke, Ashraf Ghani örömmel fogadta az amerikai elnök új stratégiáját. Ghani meglátása szerint, ezzel a lépéssel az USA bebizonyította, hogy hosszú távon elkötelezte magát, mint az afgán kormány kulcsfontosságú partnere. Az elnök azt is hozzátette, hogy az afgán-amerikai partnerség sosem volt még erősebb.

A stratégia kapcsán megszólalt Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára is. A főtitkár üdvözölte Trump elhatározását és hozzátette, hogy az USA mindig is elkötelezett volt az afganisztáni jelenlét mellett. Jelenleg Afganisztánban a Resolute Support Mission keretein belül vesznek részt a NATO és a partner országok az afgán haderő kiképzésében, valamint tanácsadásban. Az USA jelenléte Afganisztánban az évek alatt sokat változott, összefüggésben az éppen hatalmon lévő elnök politikai célkitűzéseivel. A jelenlét 2010-ben volt a legmagasabb, akkor a csapatok létszámát nagyjából 100.000 főre tehetjük. A mélypont 2011-ben volt, ekkor az USA csapatainak a létszáma kb. 5000 fő körül mozgott. 2017 márciusában 8400 főre volt tehető ez a létszám, azonban a Pentagon a múlt héten nyilvánosságra hozta, hogy a jelenlegi létszám megközelíti a 11.000 főt.

A kép forrása: a szerző saját munkája

A stratégia megvalósulását bizonyítja az is, hogy szeptember elején James Mattis, az USA védelmi minisztere, engedélyt adott további 3500 katona telepítésére. Arról azonban nem adtak ki információt, hogy ez a létszám mikor érkezik az ország területére.

 

 

Davor Lošo Domazet egykori horvát tengernagy kijelentése további feszültséget teremthet a horvát-szlovén kapcsolatokban.

Domazet, aki jelenleg a horvát Belbiztonsági Tanács tagja, a horvát hírügynökségnek (Hina) adott nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a horvát gyalogság akár 48 óra alatt képes lenne elérni a szlovén fővárost.

Az egykori tengernagy a két ország között már majdnem két évtizede húzódó, botrányoktól és indulatoktól nem mentes határvita kapcsán tette a meglepő kijelentést. Véleménye szerint ugyanis Szlovénia “állandó zsarolására” a horvát fél egyszer akár így is reagálhat, ha Ljubljana “csak ebből értene”.

A nyilatkozat meglehetősen nagy port kavart a két országban, amire jelenleg semelyik félnek sem volt szüksége. Kolinda Grabar-Kitarović horvát államfő felelőtlennek és elfogadhatatlannak nevezte Domazet kijelentését, és azonnali menesztését rendelte el a Belbiztonsági Tanács tanácsadó testületéből. Ettől függetlenül egy esetleges fegyveres konfliktus a két állam között pedig teljesen elképzelhetetlen, hiszen mindkét ország tagja a NATO-nak (Szlovénia 2004, míg Horvátország 2009 óta).

Domazet 1991-ben disszidált a Jugoszláv Néphadseregből (JNA) a megalakuló Horvát Köztársaság fegyveres erőihez. A délszláv háborúban sorhajókapitányként Ante Gotovina horvát tábornok mellett kulcsszerepet játszott a legjelentősebb offenzívák (Vihar és Villám hadműveletek) stratégiai kidolgozásában. 2000-ben, immár admirálisként lemondásra kényszerült, de azóta is aktív tanácsadói szerepet tölt be.

A Piráni-öböli határvita már a háború óta mérgezi a két szomszédos ország kapcsolatát. Ljubljana pedig erre hivatkozva többször is blokkolta Zágráb uniós csatlakozási tárgyalásait, így az – megkésve – csak 2013 júliusában lett az EU teljes jogú tagja. A határvita pedig azóta sem oldódott meg: a hágai nemzetközi döntőbíróság idén júniusban újonnan Szlovénia javára hozott ítéletet; Zágráb természetesen nem hajlandó elfogadni az öböl közepén kijelölt új határvonalat.

Észak-Korea ICBM tesztjei, ENSZ szankciók, lemondott a japán védelmi miniszter, átalakult az Abe- kormány, Kína agresszív fellépése a THAAD rakétaelhárító rendszer ellen.

Japán: Megújult az Abe-kormány

2017 eső felében egymást követő politikai botrányokkal (például a Morimoto és Kake iskola körül) és kormánytagok lemondásával kellett szembe néznie a japán kormányfőnek, Abe Shindzónak. A leköszönő igazságügyi miniszter Kaneda Katsutoshi rosszul kezelte az összeesküvés elleni törvény tervezete nyomán felmerülő parlamenti vitát. Imamura Masahiro , aki a fukushimai atomerőmű katasztrófája utáni helyreállításáért felelős miniszter, pedig egy sajtókonferencián elkövetett súlyos hiba miatt távozott. A botránysorozat végpontját képezte a japán védelmi miniszter, Inada Tomomi  egy héttel megbízatása lejárta előtti lemondása. A miniszter asszony döntéseit, egy évig tartó hatalmi ciklusa alatt sok kritika érte, a végső indok azonban a júliusi tokiói képviselői választásokkal és a dél-szudáni ENSZ misszió részleteinek állítólagos visszatartásával kapcsolatos botrányok voltak. Inada Tomomi az ellene felhozott vádakban ártatlannak mondja magát.

kép forrása: http://www.japantimes.co.jp/news/2017/04/18/national/japanese-troops-withdrawing-south-sudan-mission-u-n/#.WYm0S4Tyg2w

Akár igaznak, akár hamisnak bizonyulnak a vádak, a miniszter asszonnyal szemben Japán öt év után, a növekvő veszélyekre hivatkozva 2017 áprilisában kivonta 350 fős kontingensét Jubából, Dél-Szudán fővárosából. Az UNMISS (Az ENSZ Dél-Szudáni Missziója) a szigetország egyetlen folyamatban lévő békefenntartó missziója volt. Különlegessége, hogy a japán békefenntartók először kaptak engedélyt fegyverhasználatra a civilek és társaik védelme érdekében. A japán katonák fő feladata a misszió során a helyi infrastruktúra helyreállítása volt.

Japán ENSZ-en belüli békefenntartó missziói hagyományosan kisegítő és a békét biztosító csapatok (orvosok, mérnökök, logisztikusok) alkalmazását jelenti, olyan országok esetében ahol már nincs nyílt fegyveres szembenállás a felek között. Ennek alapja Japán szigorúan pacifista attitűdje, amelyet a 2015-ben megújított békefenntartásról szóló törvény deklarál, miszerint a Japán Önvédelmi Haderő csak akkor vethető be, ha már fent áll egy tűzszüneti megállapodás.

Jelenleg Japán, az USA-val és Kínával együtt, a top 3 legbőkezűbb anyagi támogató közé tartozik az Egyesült Nemzetek Szövetségén belül.

A kabinet újjászervezése azonban már a védelmi miniszter lemondása nélkül is terítéken volt Abe politikájában. A sorozatos politikai botrányok nyomán idén nyáron lejtőre került az Abe-kormány társadalmi támogatottsága. A japán Liberális Demokrata Párt (továbbiakban LDP) népszerűsége az év eleji 50%-os elfogadottságából sokat veszített. Az NHK news felmérése szerint augusztusban a párt 39%-os támogatottságot ért el. A még soha nem látott mélypontot, azonban július első felében tapasztalhatta meg az LDP: támogatottságuk ekkor 29.9% volt, amely 21.1%-ig esett vissza a Jiji Press adatai alapján.

kép forrása: https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/news/20170807_27/

A miniszterelnök az új vezetőket tapasztaltabb, az LDP korábbi kormányaiban is tisztséget betöltő személyekből állította össze a közvélemény bizalmának visszanyerését remélve. Így az augusztus 1-én bejelentett átalakítás az LDP és Abe támogatottságának azonnali 4 százalékpontos növekedését mutatta. Az újítás másik következménye, hogy lehetősséget adott Abe párton belüli riválisainak térnyerésére, akik fontos pozíciókba kerültek a megújult kormányban. Nyitott kérdés lett tehát, hogy a 2018-ban esedékes választásokon Abe Shindzó vezetésével képes lesz-e az LPD megtartani jelenlegi pozícióját a Japán politikában.

A külügyminiszteri poszton Kishida Fumio -t Kono Taro  váltotta. Kono széles körben elismert, tapasztalt diplomata az Egyesült Államok külpolitikájában. Inada Tomomi helyére a már korábban is védelmi miniszteri pozíciót betöltő Onodera Itsunori lépett. Onodera a 2012-2014-es ciklusa alatt már szembenézett az Észak-Korea felől érkező folyamatos fenyegetéssel. Ebben az időszakban került sor a Phenjan harmadik földalatti nukleáris kísérletére is. A jelenlegi külpolitikai helyzet kapcsán, Onodera hajlandó lenne azt a lehetőséget is számításba venni, amely engedélyezné a Japán Önvédelmi Erők számára, hogy olyan elrettentő katonai képességet alakítson ki, amellyel közvetlenül csapást mérhetnének Észak-Korea ballisztikus-rakéta programjához használt létesítményeire. Abe Shindzó azonban a Hiroshima és Nagaszaki elleni atomtámadás 72. évfordulóján rendezett emléknapon azt nyilatkozta, hogy nem létezik olyan tervezet, amely más országok elleni csapásmérő képesség kialakítását engedélyezné. A japán alkotmány 9. béke cikkelye tiltja az ilyen katonai agresszivitást (=kezdeményezés lehetősségét) a válaszlépést és megelőzést azonban nem. A szigetország védelmének alapja az USA-val való szövetségével teljes, amelyet a szakirodalom a „pajzs és dárda” hasonlattal jellemez. Az alkotmány békezáradékának módosítása gyökeres ideológiai változást is eredményezne a második világháború óta szigorúan pacifista Japánban.

Annak ellenére, hogy a politikában egyre hevesebben vitatott a Japán Önvédelmi Haderő szerepkörének bővítése és a korlátozások lazítása, a legfrissebb hírek szerint Japán nyugati partjára rakétaelhárító egységeket csoportosítanak. Ezt a lépést Észak-Korea napokban bejelentett, Guam szigetén elterülő amerikai repülőbázis elleni szimulációs támadás indokolta. A phenjani vezetés szerint a rakéták négy japán tartomány (Hiroshima, Kochi, Shimane, Ehime) felett repülnek majd el mielőtt a guami bázist körbeölelő tengerbe csapódnak.

kép forrása: https://www3.nhk.or.jp/nhkworld/en/news/20170811_22/

Az Japán Önvédelmi Haderő radarokat és kilövőállomásokat telepít a fent említett prefektúrák légvédelemi bázisaira, hogy felkészüljenek arra az esetre, ha a rakéta darabjai a szigetországban érnének földet. Augusztus 12-re érkeznek meg az iraki háborúban már bevetett PAC3 (Patriot Advanced Capability-3) típusú elhárító-rakéták. A haditengerészet pedig egy Aegis típusú radar-rendszerrel felszerelt hajót küldött a Japán-tengerre, amely képes nyomon követni a ballisztikus rakétákat.

/lektorálta: Bartók András/

2017 nyarán több olyan hír látott napvilágot, melyek szerint orosz harci repülőgépek engedély nélkül behatoltak a balti államok légterébe, tovább súlyosbítva ezzel a NATO és Oroszország között már így is pattanásig feszült viszonyt.  Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára azonban a legutóbbi NRC (NATO-Oroszország Tanács) találkozó után nyugalomra intette a szövetséges és az érintett országok képviselőit.

A legutóbbi légvédelmi incidensre augusztus elején került sor Oroszország részéről. Egy spanyol és egy finn vadászgép két orosz MiG-31 típusú elfogó vadászrepülőgépet és egy AN-26 típusú szállítórepülőt tartóztatott fel, melyek vészesen közel repültek az észt légtérhez. Nem ez az első „véletlennek” ígérkező lépés, például júniusban a Balti-tenger felett egy vélhetően felfegyverzett orosz vadászgép vészesen megközelített egy amerikai felderítő repülőgépet.

E példákból is látszik, hogy a NATO csapatok erősítésre szorulnak légvédelem tekintetében a Baltikumban, hiszen Oroszország nyilvánvaló túlereje aggodalomra adhat okot. Ez a kérdés is tárgyalóasztalra került a legutóbbi, 2017. július 13-án megrendezett NATO-Oroszország találkozón Brüsszelben. Az ülésen kiemelték, hogy szükség van a folyamatos kommunikációra és tájékoztatásra a félreértések elkerülése végett, nagyobb figyelmet fordítva a katonai gyakorlatokra. Minden országnak megvan a joga arra, hogy gyakorlatokat hajtson végre nemzetközi légtérben, azonban köteles azokat az elfogadott normákkal összhangban végezni, különös tekintettel más országok szuverenitására.

A kérdés azért is kulcsfontosságú, mert hamarosan ismét megkezdődik a fehérorosz-orosz kötelékben lebonyolított, ZAPAD néven ismert hadgyakorlat. A megmozdulás nem új keletű, folytatása az elsőként 1973-ban megrendezett szovjet gyakorlatnak, melyet a Szovjetunió összeomlása után újból felélesztve, 2009 óta fehérorosz-orosz bilaterális együttműködés alapján tartanak négyévente. A nyilvánosságra hozott információk alapján 2017-ben szeptember 14-20. között kerül sor a gyakorlatra más kiképzésekkel párhuzamosan, valamint kisebbek folytatásaként, egy forgatókönyv keretében. A pontos létszám tekintetében csak becsléseink vannak és homályos nyilatkozatok, melyek szerint kb. 13.000 katonával kell számolni mindkét részről. Annyi előzetesen elmondható, hogy nagyszabású manőver várható, melyben biztosan részt vesz mind az orosz haditengerészet Balti Flottája, mind pedig az orosz 1. gárda-harckocsihadsereg (1st Guards Tank Army). Fontos, hogy a Bécsi Dokumentumban lefektetett összlétszám túllépése nem lehetséges, ezt Stoltenberg is kiemelte az NRC ülésen.

Ezenfelül továbbra is fundamentális ellentétet jelent a felek között a kelet-ukrajnai harcok és a Krím-félsziget annektálása. A konfliktus megoldási kísérletei továbbra is patthelyzetet teremtenek, hiszen a NATO illegálisnak ítéli Oroszország lépéseit, Moszkva pedig továbbra sem tesz meg minden tőle telhetőt a minszki megállapodás gyakorlatban történő végrehajtására és folytatja a kelet-ukrajnai szakadárok támogatását. Viselkedése igazolásaképp a Szövetség kelet felé való terjeszkedését és ezzel párhuzamosan az orosz állam veszélyeztetését hozza fel.

Mindezeket figyelembe véve valóban szükségesnek mondható további NATO-erők telepítése a Baltikum térségébe a ZAPAD 2017 idejére, valamint a légvédelem általános megerősítése. Az előkészületek már megkezdődtek, az USA 600 ejtőernyős katonát telepít a 3 érintett balti államba (Észtország, Lettország, Litvánia) és csapataik állomásoznak Lengyelországban is. Az Egyesült Államok emellett deklarálta Észtország felé, hogy elkötelezett a kollektív biztonság kérdésében orosz agresszió esetén, valamint a NATO vezetőség kiemelte, hogy a hadgyakorlatot a Szövetség szigorúan nyomon követi majd.  Ezenfelül időszerűnek ítélték a hosszú hatótávolságú légvédelmi rakéták telepítését is az érintett térségbe a légvédelem erősítése érdekében.

Szeptember közeledtével egyre feszültebbé válik a hangulat Európa-szerte, de Stoltenberg ennek ellenére nyugalomra intette a közösséget a brüsszeli csúcs után. Holott a NATO 2014 óta hivatalosan befagyasztotta az NRC-t az orosz fél Ukrajna felé tanúsított nemzetközi jogot sértő lépései miatt, a politikai kommunikáció érdekében üléseken időnként egyeztetnek a felek. A Szövetség ismét kinyilvánította, hogy nem kíván konfrontációba kerülni Moszkvával, sem veszélyeztetni annak szuverenitását. A balti régió légvédelmének növelése érdekében finn kezdeményezésre elindult egy szakértői csoport a NATO, Oroszország és Svédország közreműködésével, a megnövekedett légi forgalomra való tekintettel. A közös munka szintén alátámasztja a dialógus működőképességét. A légiforgalmi incidensek pedig, néhány kivételtől eltekintve, biztonságos és felelősségteljes módon lettek kezelve mindkét részről, így a főtitkár szerint aggodalomra a gyakorlat közeledtével sincs ok.

(A kép forrása: P. A. Karber, The Potomac Foundation)

2017. július 18-án a nemzetközileg nem elismert Donyecki Népköztársaság vezetője, Alexander Zaharcsenko megpróbálta kikiáltani Malorossziját, azaz Kis-Oroszországot Ukrajna utódállamaként. Ebben állítólag Ukrajna régióiból érkező küldöttekkel állapodott meg, habár az ebben való részvételét a szintén Kelet-Ukrajnában lázadó Luhanszki Népköztársaság is tagadja. Sőt, még a donyecki törvényhozó testület elnöke, Denisz Pusilin sem állt ki teljesen az ötlet mellett. Kis-Oroszország koncepcióját minden, a minszki jegyzőkönyvek megvalósításán fáradozó állam nehezen fogadta, még a lázadókat támogató Oroszország is.

Kis-Oroszország koncepciója

Zaharcsenko egy föderatív államot képzelt el új névvel, alkotmánnyal, politikai berendezkedéssel és gazdasági elvekkel. Ehhez szerinte az első lépés az, hogy Ukrajnát át kell nevezni Kis-Oroszországgá, mivel a jelenlegi név összemosódott a háborús bűnökkel, a tömegterrorral és a népirtással.  A Kis-Oroszország elnevezést a cári időkben használták, amikor a mai Ukrajna egyes területei az Orosz Birodalomhoz tartoztak, így a nemzeti büszkeségükre érzékeny ukránokat eleve sérti ez a név.

Kis-Oroszország, azaz Ukrajna egyesítése után pedig egy 3 éves szükségállapotot szeretne Zaharcsenko, ami alatt a politikai pártok tevékenységét és a külföldi támogatásokat betiltanák. Emellett a mostani vezetés bűneit egy nemzetközi szakértőkkel kiegészült nyomozással derítenék fel, a polgárháború kialakulásában felelős személyeket pedig elítélnék – ennél a pontnál Viktor Janukovics, volt oroszpárti ukrán elnököt és Petro Porosenko jelenlegi ukrán elnököt és körét nevezték meg.

Mindezt azzal magyarázzák a Donyecki Népköztársaságban, hogy Ukrajna egy bukott állam, ami képtelen megfelelő életkörülményeket teremteni a lakossága számára, hiszen egy gazdasági katasztrófa szélén áll. Miközben az ukrán vezetés illegitim, mert puccs után, politikai terror árnyékában választották meg. Az előbbiek okán létrejött instabilitás miatt pedig félő, hogy a neonácik fognak hatalomra kerülni, akik egy sokkal kiterjedtebb polgárháborúba sodorják Ukrajnát. Így Zaharcsenko szerint a legjobb megoldás a békére Kis-Oroszország létrehozása.

Nemzetközi reakciók

Azonban úgy tűnik, hogy Donyecken kívül sehol sem gondolják úgy, hogy ez a javaslat lenne a megoldás a polgárháborúra. Donyeck harcostársa, a Luhanszki Népköztársaság kijelentette, hogy ők erről az ötletről a médiából hallottak először és nem küldtek képviselőket Donyeckbe. Mint mondták, ők a minszki jegyzőkönyv megvalósítása mellett elhivatottak. Donyeckben erre az válasz, hogy Kis-Oroszország létrejöttével nem lenne lehetséges a háború, mert a hazájuk egységes lenne, így a minszki jegyzőkönyv lényegét teljesítenék.

Az ukrán elnök Zaharcsenko elképzelését teljesen elutasította, a lázadó államok vezetőit pedig orosz báboknak nevezte. Ő úgy gondolja, hogy a polgárháborúból való kiút a minszki jegyzőkönyv betartása, amit ez a felvetés ellehetetlenít, hiszen ha az ukrán vezetést illegitimnek tekintik, akkor nem tudnak velük együtt dolgozni. Porosenko reményét fejezte ki aziránt, hogy egyszer az orosz katonákat és tüzérséget kivonják majd Kelet-Ukrajnából, így a Donbasz és a Krím-félsziget visszakerülhet ukrán fennhatóság alá.

Németország, Franciaország és az Európai Unió szintén elítélték Kis-Oroszország ötletét. Szerintük a minszki jegyzőkönyvet kell betartani és megvalósítani. Az oroszokat is megkérték arra, hogy határolódjanak el a felvetéstől.

Oroszország ezt meg is tette, amikor kijelentették, hogy nekik ehhez nincsen közük, ők a minszki jegyzőkönyv mellett állnak. Sőt, Oroszország minszki főtárgyalója, Boris Grizlov azt mondta, hogy Zaharcsenko nem valódi politikát folytat, hanem információs háborút vív.

Az oroszok őszintesége azonban kérdéses. Az őszinteség mellett szól, hogy a legfontosabb orosz TV csatornák eleinte nem számoltak be Kis-Oroszország kikiáltásáról, mintha nem lett volna rá forgatókönyvük – persze ez lehet ügyes színjáték is. Emiatt egyesek úgy látják, hogy a felkelők kezdenek túlzottan önállósodni, viszont ez ellen szól, hogy az államaik Oroszország támogatása nélkül nehezen maradnának fent. Az őszinteséget megkérdőjelezők úgy gondolják, hogy ez egy oroszok által kitervelt akció volt, aminek a célja az lehetett, hogy figyelmeztessék Nyugatot: Ukrajnának meg kell valósítania a minszki jegyzőkönyvbe foglalt kötelezettségeit, különben a helyzet tovább romolhat a keleti határán.

Visszalépés az új állam kikiáltásától

Kis-Oroszország kikiáltása kapcsán Zaharcsenko nemcsak a nemzetközi közösséggel találta magát szemben. A Donyecki Népköztársaság törvényhozásának elnöke, Denisz Pusilin rögtön kijelentette, hogy ez még nem lehet végleges döntés. Szerinte ez nem több egy érdekes kezdeményezésnél, amit meg kell vitatni és amiről ki kell kérni a lakosság véleményét, hogyha meg szeretnék valósítani.

Később pedig már maga Zaharcsenko is úgy nyilatkozott, hogy ez nem egy végleges döntés volt a részéről, csupán egy vitaindító javaslat, ahol ő az új állam létrehozása mellett állt ki. Tehát úgy tűnik, hogy a Donyecki Népköztársaság vezetője is egy nagyot lépett hátra, valószínűleg a nagy ellenállásra való tekintettel.

Augusztus 8-án ismét ellátogatott a Biztonságpolitikai Szakkollégium a Nemzeti Közszolgálati Egyetem gólyatáborába, amit ebben az évben Tatán rendeztek meg. A szakkollégiumot Halasi Gábor, Kovács Tünde, Petróczki Márk és Rozgonyi Attila képviselte.

A szakkollégium képviselői megismertették a frissen felvételt nyert hallgatókat a szakkollégium működésével, valamint tájékoztatták az érdeklődőket az őszi tagfelvétellel kapcsolatos tudnivalókról.

A bitonságpolitika iránt érdeklődő hallgatók idén október 8-án éjfélig adhatják le jelentkezésüket egy online platformon keresztül, ahol a nevüket, az e-mail címüket, és az általuk választott egyetemi szak nevét kell megadniuk, valamint azt, hogy honnan értesültek a tagfelvételi lehetőségről. A jelentkezés nyitott minden olyan egyetemista előtt, aki Budapesten folytatja tanulmányait levelező vagy nappali munkarendben, alapszakon, mesterszakon vagy doktori képzés keretében.

A jelentkezésről további információt ITT találsz!

A Biztonságpolitikai Szakkollégium idén is megnyitja kapuit minden hallgató számára, aki érdeklődik a biztonságpolitika iránt és Budapesten jár egyetemre!

Miért jelentkezzek?

• Értékes kapcsolati tőkére tehetsz szert tanáraid, szakmád nagyjai és szakkollégista társaid megismerése révén
• Saját publikációs felülethez juthatsz, ahol elemzéseidet, cikkeidet teheted közzé
• Olyan többlettudásra tehetsz szert kurzusaink, konferenciáink és előadásaink révén, melyekre egyszerű hallgatóként nem lenne esélyed
• Részt vehetsz konferenciákon, tanulmányi utakon – akár külföldön is
• Kollégiumi elhelyezést kaphatsz
• Új ösztöndíjlehetőségek nyílnak meg előtted

 

Milyen kötelességeim vannak szakkollégistaként?

• A biztonsagpolitika.hu oldalunkra 1-2 havonta legalább 1 cikket vagy elemzést kell írnod
• Konferenciánk szervezésében, lebonyolításában részt kell venned, ha szükséges
• A szakmai kurzusunkra el kell járnod – de jár érte szabadon választható kredit!
• Technikai és közgyűléseinkre el kell járnod: itt döntjük el, hogy hogyan működjön a Szakkollégium

 

Hogyan tudok jelentkezni?

Ezen a linken tudod jelezni jelentkezési szándékodat. Ezután mi felveszünk téged egy listára, ami alapján a jelentkezési határidő lejártáig folyamatosan értesítünk majd mindenről, ami jelentkezőként fontos lehet számodra.

A határidő 2017.10.08. 23:59

A határidő lejárta után el kell küldened egy rövid motivációs levelet és az önéletrajzodat. Ezután részt kell venned egy írásbeli fordulón, ahol egy feladatlapon rövid kifejtős kérdésekkel és tesztfeladatokkal felmérjük alapműveltségedet és affinitásodat a biztonságpolitikához. De ne aggódj, ez nem egy második érettségi, tényleg csak azt nézzük meg, hogy nem véletlenül tévedtél-e hozzánk. Amennyiben nem, egy szóbeli forduló következik, ami lényegében egy beszélgetés rólad és az érdeklődési köreidről.

Ha ezek után meggyőztél minket arról, hogy megfelelő tagjelölt vagy, akkor október végére már szakkollégista leszel!

Amennyiben bármilyen kérdésed lenne, örömmel állunk a rendelkezésedre Facebookon vagy a biztpolszakkoll@gmail.com címen.

 

 

A jelen rövid összefoglaló cikk szerzőjének az a célja, hogy emlékeztessen a több mint 70 évvel ezelőtt történt eseményekre oly módon,  hogy annak összetettségére felhívja a figyelmet.

Tények

köztudott tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok 1945 augusztus 6-án és 9-én  atombombát dobott le  Hirosimára és Nagaszakira.

Az alábbi videó, a támadás eredeti felvételeit tartalmazza:

A támadást számos esemény előzte meg, amelyek közül ki kell emelni hogy az európai hadszíntéren  ekkor már béke honolt, hiszen ott már 1945 májusában véget ért a II.világháború, a Csendes-óceáni hadszíntéren azonban még hosszú hónapokig rendkívül véres harcok dúltak,amelynek eseménytörténete innen elérhető.

Az atomtámadás előzményei közé kell sorolunk az úgynevezett Manhattan-terv kialakítását és lebonyolítását is, mely kapcsán fontos megemlíteni azt a vonatkozó hazai szakirodalomban kevésbé feltüntetett tényt, hogy az atombomba megalkotása szorosan illeszkedett az ún. tudomány és biztonság és technológia (science & security &technology) stratégiai programjainak és elgondolásainak sorába. Ennek kidolgozásában és végrehajtásában kulcsszerepe volt a Tudományos Kutatási és Fejlesztési hivatal (Office of Scientific Research and Development – OSRD) vezetőjének, Vannevar Bush-nak, aki nem összekeverendő a későbbiek során komoly politikai karriert elérő Bush család tagjaival.

A következmények

Úgy gondolom, hogy az atomtámadások következményeinek feltárásakor  érdemes a közvetlenül elszenvedett emberveszteség és anyagi károk adatsorain túl a politikai, katonai, társadalmi, gazdasági, valamint a környezeti biztonságot érintő szektorok oldaláról is megvizsgálni a történteket.

Az alábbi videó a támadás utáni pillanatokat mutatja be:

(vigyázat, sokkoló képek!)

Emellett, nem szabad elfeledkezni az erkölcsi és jogi következményekről sem, amelyek mind a mai napig tetten érhetőek. De a következmények felsorolása  nem lehet teljes anélkül hogy ne hangsúlyozzuk: az atomtámadás kétségtelenül hozzájárult Japán feltétel nélküli kapitulációjához  és a második világháború  befejezéséhez –  habár a  fent említett események után még a továbbiakban is maradtak elszórtan harcoló japán katonai egységek.

Vitatott kérdések:

A szerzőnek nem volt és nem is lehet olyan szándéka, amely bármilyen mérleg megvonását célozná, ugyanakkor végezetül szeretné hangsúlyozni, hogy az atomtámadással kapcsolatos viták időről időre fellángolnak napjainkban is. Mielőtt tovább boncolgatnánk  a témát, itt is érdemes tovább szűkíteni a megközelítést, hiszen a viták két fő csoportba sorolhatók:  az egyik csoport elfogadja, ha úgy tetszik támogatja az atomtámadásokat. Érveik  közé többek között az sorolható, hogy a atámadások eredményeképp Japán kapitulált, melynek köszönhetően elkerülhetővé váltak a további emberveszteségek és gyorsabban  be tudták fejezni a háborút. A támogatók továbbá azt is hangsúlyozzák, hogy az atomtámadásokra egy totális háború részeként került sor, valamint csak így lehetett elérni, hogy a japánok letegyék a fegyvert.

Egyes elemzők ezzel szemben azt állítják, hogy katonailag már nem volt értelme a támadásoknak, mivel szerintük elegendő lett volna csupán tengeri blokád alá venni a szigetországot. Mások pedig azt hangsúlyozzák, hogy a támadásokkal háborús, vagy emberiség elleni bűntett követett el az Egyesült Államok. Léteznek olyan elemzők, akiknek az a véleményük, hogy a támadás az állami terror klasszikus példája volt, és az atombombák bevetése alapvető erkölcsi normákba  ütközött.Olyan álláspontok is vannak, hogy a két támadás közül  elegendő lett volna csak az egyiket végrehajtani.

A fenti vélemények alapján tehát érzékelhető, hogy az atomtámadásoknak a mai napig tartó hatásai vannak, és talán nem követünk el nagy hibát akkor, ha azt is megállapítjuk, hogy azok a jövőben is megkerülhetetlen és fontos témát jelentenek majd. Úgy gondolom, hogy a már megtörtént történelmi események kapcsán felesleges bármilyen feltételezésekbe bocsátkozni, az viszont nagy bizonyossággal kijelenthető:  az atomtámadások rendkívül nagy hatást gyakoroltak és gyakorolnak mind a stratégiai, mind pedig a biztonságpolitikai gondolkodásunkra.  Az atombomba bevetése Kétségtelenül felborította a támadó és védekező eszközök és eljárások között addigra beállt viszonylagos egyensúlyt, amelynek kialakulása évszázadokban mérhető. Így tehát egy új korszak vette kezdetét, amelyben akorábbi biztonsági dilemma még  erősebben jelentkezett.

Az atom támadások üzenete:

A szerző álláspontja szerint az atomtámadások a mai napig is olyan üzenettel bírnak, amelyek besorolhatók a stratégiai kommunikáció egyes példái közé Nevezetesen:  a falra függesztett kardot, főleg, ha azzal csak a valódi tulajdonosa rendelkezik, kizárólag rendkívül indokolt esetben szabad (???) használni, ugyanis a következmények beláthatatlanok. Különösen fontos ezt az üzenetet értelmezni és megfelelően megérteni akkor, amikor napjainkban is azzal  szembesülünk,  hogy a világpolitika újra a nukleáris eszközök fejlesztésétől és az ellene történő fellépéstől  hangos. józanság és türelem szükséges tehát minden érintett fél részéről, hiszen az nem kerül semmibe…

 

Június közepe óta néznek farkasszemet egymással a Népi Felszabadító Hadsereg (Peoples Liberation Army, PLA) és az Indiai Hadsereg csapatai a himalájai Doklam/Donglang-fennsíkon, India (Sikkim), Kína (Tibet) és Bhután határán. A három határvonal találkozási pontja évtizedek óta vita tárgyát képezi, ennek ellenére a konfliktus idén júniusig nem tört felszínre.

A diplomáciai háromszög

1. ábra: a vitatott régió műholdas képe. Forrás: The Diplomat (thediplomat.com/2017/07/the-political-geography-of-the-india-china-crisis-at-doklam/)

A térképen pirossal jelölt terület képezi a vita tárgyát, és ezen jól látható, hogy a három résztvevő közül India nem tart igényt a területre; az Timpu és Peking közös ügye, ahogy erre az utóbbi fél többször is hivatkozott India ellenében. Az ok azonban, amiért Újdelhi mégis beavatkozott és behatolt a vitatott területre, kétrétű. Egyrészt jelentős szerepet játszott benne különleges kapcsolata Bhutánnal – aki felkérte a beavatkozásra –, valamint az 1949-es barátsági szerződés, amelyben Bhután a nemzetközi kapcsolatokban alávetette magát India vezetésének. Másrészt a vitatott régió elfoglalásával Kína olyan stratégiai jelentőségű pozícióra tenne szert, amivel fenyegetheti a Sziliguri folyosót – a szűk átjárót az északkelet-indiai államokhoz. Mivel India 1962-ben vereséget szenvedett Kínától a Himalájában, az itteni határok védelme kiemelt jelentősséggel bír Újdelhiben. Továbbá, bár a barátsági szerződést 2007-ben felülvizsgálták és azóta Timpu szélesebb autonómiával rendelkezik minden területen, továbbra is szoros a védelmi együttműködés a két ország között, és ez elég okot szolgáltatott Újdelhinek arra, hogy a PLA útépítési munkálatait látva behatoljon a vitatott területre.

A másik fontos pillére a két ország együttműködésének az energetikai szektor, ahol Bhután óriási kapacitásokkal rendelkezik, és ezeket elsősorban indiai tőkéből és technológiával aknázza ki és a megtermelt energiát Indiának adja el. Manmohan Singh korábbi indiai miniszterelnök 2008-ban jelentette be, hogy 2020-ra 10,000 MW-tal fogják növelni a himalájai ország vízenergia-termelését. Ezzel szemben Bhután Kína egyetlen szomszédja, akivel nem tart fent hivatalos diplomáciai kapcsolatot.

Diplomáciai csörte – fegyveres konfliktus?

2. ábra: vitatott határrégiók Kína és India között a Himalájában. Forrás: University of Texas Libraries (http://www.lib.utexas.edu/)

Az Indiai Hadsereg benyomulását a vitatott régióba Kína szuverenitása megsértéseként értelmezte, amire válaszul a háborút se tartja elkerülhetetlennek. Ugyan egy hagyományos háború a két óriás között kicsiny valószínűséggel bír, azonban – a kínai narratíva szerint indiai mintára – elképzelhető, hogy a két ország közötti vitatott határrégiókban további konfliktusokra kerül sor. Két másik terület hovatartozása (a kelet-indiai Arunácsal Prades, amit Kína Tibet déli részeként magáénak követel; valamint Ladakhban) nem rendezett, ahol korábban is előfordultak kisebb-nagyobb incidensek (legutóbb 2013-ban Ladakhban).

Úgy tűnik tehát, hogy a két ország egy “gyáva nyúl” játékban van összezárva: egyikük sem látszik engedni, elrettentő lépésekkel próbálja a másikat visszavonulásra kényszeríteni. A nyilatkozatokon túl mindkét fél megerősítette a közös határszakaszokat, a PLA ezen felül egy tibeti hadgyakorlattal demonstrálta utánpótlási képességeit. 

Konklúzió

A határkonfliktusok száma és jelentősége az utóbbi évtizedben megnövekedett Kína és India viszonyában, és ez a trend minden jel szerint folytatódni fog a közeljövőben is. Peking az elmúlt évtizedek gazdasági fejlödését kihasználva egyre aktívabbá válik a saját környezetében – ezt a kezdeményezőkészséget a dél-kínai-tengeri szigetvitáknál és a regionális együttműködési szervezetek esetében is láthattuk. A megnövekedett képesség kihasználásához a határviták remek kiindulási pontot jelentenek. Ezzel szemben Újdelhi szokatlan asszertivitásról tett tanúbizonyságot a “megelőző lépéssel”, deklarálva saját igényét a regionális hegemón szerepére. A jelenlegi helyzetminden bizonnyal békés úton rendeződik majd, azonban hosszú távon tovább éleződhet a hatalmi verseny a világ két legnépesebb országa között.