You are here

Héttenger

Subscribe to Héttenger feed
Updated: 6 years 10 months ago

Dékány korrektúra 5.

Thu, 04/05/2017 - 13:25

Könnyű és hálás feladat a Dékány könyvekben található szakmai és történelmi tévedésekből mazsolázgatni, és még jó sokáig meg tudnék élni belőle, de nem mutatna jól, ha az egész blog erről szólna. Eredetileg még írni akartam a SOS Titanic blődségeiről, vagy A Fekete Herceg-ről, melyben Dékány nyilvánvalóan egy balatoni Kékszalag versenyt ír le, áthelyezve azt az óceánokra, kibővítve számos egzotikus és kalandos elemmel, és a jachtok helyére klippereket állítva. (A valóságban ilyen klipperversenyek természetesen nem voltak, vagy legalábbis nem a regényben olvasható formában.)

Tartsunk azonban mértéket, és elégedjünk meg ennyivel. Végülis csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy ne tekintsük szakirodalomnak és történelmi forrásnak a Dékány könyveket, és természetesen a korabeli ifjúsági irodalom többi szerzőjének könyveit se. (Bár megjegyzem, a méltatlanul elfeledett Rónaszegi Miklós azért sokkal megbízhatóbb forrás, és szerintem irodalmi szempontból is sokkal jobb Dékánynál.) Ezek kellemes kis szórakoztató könyvek, olvasás után nyugodtan elfelejthetők.

Még egy könyvre azonban szeretnék visszatérni, már csak azért is, mert ezt a sorozat első részében már megígértem. A „Kossuth Lajos tengerésze” ugyanis az a könyv, melyben nem csupán a szakmai és történelmi tévedéseket, hanem a benne közvetített világképet is rendkívül bosszantónak, mondhatnám visszataszítónak tartom.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Az igazi Trapp lovag

Wed, 19/04/2017 - 11:55

Azt hiszem, a legnagyobb jóindulattal se nagyon lehet olyasmit állítani, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete különösebben sok nyomot hagyott volna maga után a világtörténelemben, sőt, még a közép-európai történelemben sem. Időnként azonban az emberfia mégis a legváratlanabb helyeken botlik bele az o-m haditengerészet valamilyen hagyatékába.

Az egyik ilyen hely, ahol tényleg meglepetést okozhat a K. und K. Kriegsmarine felbukkanása, a hollywoodi giccsművészet örökbecsű remekműve, „A muzsika hangjai” című filmopusz. (Talán félórát néztem meg belőle, de távol álljon tőlem, hogy leszóljam. Korrekt iparosmunka, különösen ha a másik, történelminek álcázott borzadállyal, a Sissy filmekkel hasonlítjuk össze.) Annak idején eléggé meglepett, amikor megtudtam, hogy a film úgymond „igaz történeten alapszik”, és a filmbeli Trapp kapitány valóban létező személy volt. Létező személy, és az o-m haditengerészet tisztje, még ha nagyon sok köze nincs is filmbeli alteregójához.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Tengerész történetek

Fri, 31/03/2017 - 21:33

Mint az egyik előző posztban már volt róla szó, Sir James Bisset emlékirataiban számos érdekes, bár nem biztos, hogy teljesen hiteles tengerésztörténet található. Ezek megbízhatóságáról maga a szerző így vélekedik: „Sok hasonló rémtörténetet hallottam öreg tengeri medvéktől, és semmi okom rá, hogy hazugságnak véljem őket, hiszen minden tengerész tudja, több dolgok vannak földön és égen -és különösen a tengeren-, mintsem szárazföldi patkányok bölcselme álmodni képes.”

Következzen akkor most még egy ilyen tengerésztörténet, melyet Bisset egy finn tengerésztől hallott. A sztori, ha talán nem is igaz, de mindenképpen nagyon jól hangzik, pont jó lesz április elsejére.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Dékány korrektúra. 4.

Mon, 20/03/2017 - 08:54

 

Mint a sorozat korábbi részeiből talán már megállapítható, fiatalságom egyik ikonja, akit annak idején valódi tengerészeti szakembernek hittem, valójában nagyon sok zöldséget összeirkált a könyveiben. Nehéz lenne megmondani, melyik a legnagyobb blődsége, de a következő idézet biztosan dobogós helyezést érdemel:

Abban az időben (legyen katona, tengerész vagy polgári személy) nem akadt ember a Csendesen, aki nem tudta volna, mit rejt ez a név – Princeton.

Nem akad a második világháború csatáiból még egy amerikai repülőgép-anyahajó, amelyik akkora nevet szerzett volna, mint a captain Buracker Princetonja.

A Bátor Willi (ahogy William Buracker parancsnokot elnevezték) és hajója a csendes-óceáni harcok alatt 150 000 tengeri mérföldet tett meg, 300 napon át ütközetekben vett részt, ott volt a Gilbert-szigeteknél, Ryukyunál, Tarawa és Makin nagy harcainál, Majuro és Kwajalein-atollok partraszállási küzdelmeinél, a Marshall-szigeteknél lezajlott nagy csatáknál, de ugyanígy Papaunál és Yapnél is. Amikor az amerikai flotta legszégyenletesebb vereségét szenvedte a japánoktól, Pearl Harbour váratlan és előre nem biztosított megtámadásánál, a Princeton volt az, amelyik az összes hajó közül egyedül teljes tüzet tudott adni az égen cikázó „japok” légi flottájára. Ugyan miért a Princeton? Azért, mert a többi hadihajó tisztikara és legénysége javarészt a honolului bárokban, mulatókban élvezte az amerikai haditengerész gyöngyéletét, akkor, amikor Európában javában dühöngött a fasisztáktól előidézett háború! A hetyke Uncle Sam nem hitte, hogy megtámadhatják. Hát a japánok megtámadták őket, ijesztő csapást mérve a Pearl Harbour-i hadikikötőre. Bátor Willi és legénysége azonban megmutatta, hogy akad azért kurázsi az amerikai fiúkban is! A Princeton légelhárító ágyúi okádták a tüzet … a csatahajók többsége hallgatott és – elsüllyedt! Ettől kezdve a repülőgép-anyahajó fenegyerekei mindenütt ott voltak, ahol szükség volt rájuk. „Törtük a borsot a „jap” orra alá, ahogy csak tudtuk -mesélte később Jokohama Jim.- De végül is kampecre mentünk!” … Ez a Fülöp-szigeteknél, a Leyte Gulfnál vívott tengeri ütközetben történt. Itt nyögte az utolsót Hirohito japán császár tengeri és légiflottája 1945 februárjában. A 300 méter hosszú, 30 000 tonnás hadihajó -1400 emberrel és 150 repülőgéppel a fedélzetén – 182 légitorpedót és nehézbombát kapott: kigyulladt! Mint gigantikus fáklya égett a mélykék tengeren. Bátor Willi és legényei az oltásban vettek részt, kivéve azokat, akik a lassan-lassan elnémuló ágyúk mellől tüzeltek...

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Az U-12 legendája

Sun, 05/03/2017 - 09:58

Állítólag oly dicsőséges múltunk egyik kevéssé ismert, és a közelmúltig eléggé elfeledett eleme a magyarság tengereken való jelenléte, az első világháború előtti magyar kereskedelmi és haditengerészet története. Rögtön hozzá kell tennem, a „magyar” ebben az esetben azért erősen idézőjelben értendő, a magyar kereskedelmi tengerészet valójában legalább annyira volt horvát, mint magyar, és a gyakorlatban a „mi haditengerészetünk” is sokkal inkább osztrák volt, nem magyar.

A magyarság ráadásul csak a háború előtti utolsó két évtizedben vállalt komolyabb szerepet a tengermelléken, ekkor élénkült meg az érdeklődés a hajózás iránt, ekkor tűnt fel egyre több kereskedelmi hajó árbocán a magyar lobogó, és kerültek nagyobb számban magyar tengerészek a flotta hadihajóira. Ez a néhány év -melynek csúcspontja a Szent István majdnem teljesen önerőből való megépítése volt- valóban figyelemre méltó fejlődést eredményezett, melyre méltán lehetnénk büszkék. 1914 nyaráig minden jel arra mutatott, a Monarchia, és ezen belül Magyarország, kereskedelmi és haditengerészete egyaránt igen szép jövő előtt áll.

Régi jó szokásunknak -és valóságérzékünk tradicionális hiányának- megfelelően azonban ezúttal sem a tényleges eredményekre vagyunk büszkék, hanem kitalált legendákra és képzelgésekre. Még a tengerészettel foglalkozó szakirodalom is ilyenekkel volt tele, egészen a közelmúltig. Ezek nagy része -mint például a „soha le nem győzött flotta”- feltehetően még a háború alatti propaganda terméke, a másik része meg a Horthy korszakban keletkezett, elsősorban nyilván a Vezér dicsőségének öregbítése céljából. Amikor pedig a rendszerváltás után ismét lehetett írni a múltnak erről a darabjáról is, az akkori szerzők minden kritika nélkül átvették az ezekben az írásokban található állításokat. Néhány hivatott történész ugyan megpróbálta ezeket a fals legendákat kigyomlálni a köztudatból, de próbálkozásaik inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak.

Bár nem ezt tekintem fő célomnak, de néhány témába vágó poszttal időnként azért szeretnék én is valamivel hozzájárulni a legendák ködének eloszlatásához. Most egy olyan történetet választottam, amelyről több népmesei elem is kering nemcsak a köztudatban, hanem még a valóban komolynak tekinthető szakirodalomban is.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

A Port Arthur-i bolhacsípés

Wed, 08/02/2017 - 19:19

 

 

Történelmi témájú blogok előszeretettel csapnak le az évfordulókra, hogy kapcsolódó témájú posztjaik érdekességét az aktualitásuk is növelje. Két hónapja, a 75-ik évforduló alkalmából jó néhány blog jelentkezett Pearl Harbor-ról szóló írásokkal. Figyelmetlenségem okán ezt a ziccert én kihagytam, majd bepótoljuk idén decemberben.

Az évfordulós cikkek némelyikében történt futó említés arról, hogy a japán támadásnak voltak bizonyos történelmi előzményei, értve ez alatt a 37 évvel korábbi japán támadást az orosz kézen levő Port Arthur, és az ott horgonyzó flotta ellen.

A hasonlóság valóban szembeötlő, és elég egyértelmű, a japánok 1941-ben Port Arthurt akarták megismételni, csak némileg nagyobb léptékben. Ez sikerült is nekik. A saját militarista nacionalizmusuktól elvakult japánok azonban nem vették észre, vagy legalábbis nem vették figyelembe, hogy az őket körülvevő világ, a külpolitikai helyzet, teljesen más, mint 37 évvel korábban. Az orosz-japán háborúból vagy nem vonták le a megfelelő következtetéseket, vagy teljesen elfelejtették azokat. Láthatóan teljesen komolyan úgy hitték, önerőből, külső támogatás nélkül is képesek lesznek ismét legyőzni egy náluk sokkalta erősebb nagyhatalmat, és erre aztán nagyon csúnyán ráfáztak.

Talán Pearl Harbor kapcsán is tanulságos lehet, ha vetünk egy pillantást a történelmi előzményekre, mi is történt 1904 február nyolcadikán és kilencedikén, a Csendes-óceán túlsó oldalán. Ennek is most van az évfordulója, ha nem is kerek, a 113-ik. (Saját dolgomat könnyítendő, ezúttal konzervanyagból dolgoztam, és ezt a posztot nagyrészt korábbi irományaimból ollóztam össze.)

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Dékány korrektúra. 3.

Wed, 25/01/2017 - 12:04

 

Dékány András „Csempészek, hősök, kikötők” című könyvének lapjain ismerkedhetünk meg a francia Guillaume Tell sorhajó történetével, vagy legalábbis azzal, amit a könyv szerzője annak ír le. Dékány a könyv közepe táján, a Jadran Máltára való megérkezésekor adja Daniló bácsi szájába a lélekdermesztő események leírását, mely imígyen szól:

Úgy hiszem, hogy pontosan ott járunk, ahol a Guillaume Tell elsüllyedt. Erről a hajóról minden francia úgy tud, mint mi a Zrínyiről, azzal a különbséggel, hogy a Zrínyi nem süllyedt el. A Guillaume Tell bezzeg igen, méghozzá itt, mint mondom. Ez a három ágyúsoros fregatt az utolsó megmaradt egysége volt a Máltát védő francia hajóhadnak. Ide szorult, amikor Nelson flottája az ostrom végső idején megjelent, 1800 szeptemberében. Ez a hajó vitte két évvel előbb a nagy kalandort, Napóleont Egyiptomba. A Guillaume Tell előtt két lehetőség volt: kitörni, vagy horgonyon megsemmisülni! A legénység és a tisztek a kitörést vállalták. Tudták, hogy Nelson lesi őket, a tengeri farkas. A megegyezés az volt, hogy a St. Elmo erőd nagyarányú elterelő lövöldözésbe kezd, amikor a fregatt megkísérli a kitörést. De alig jelentek meg a Guillaume Tell vitorlái a kikötő bejáratánál, már felbukkantak az angol sorhajók is! Egyik a másik mögött: a Lion, a Penelope, a Foudrayant, és még három nagy egység. Hatan egy ellen! És a Guillaume Tell nem fordult vissza. Felvette a harcot … és harcolt az utolsó ágyúgolyóig, az utolsó árbocdarabig! Mind a három árboca kidőlt, a fedélzet már lángokban állt, de még tüzelt az egyik tatágyú. Akkor Nelson elrendelte a tűzszünetet. És a Guillaume Tell lassan a hullámsírba fordult! Egyetlen ember sem adta meg magát, mind elesett! Itt, ahol most járunk, pihenhet a bátor hajó.”

Annak idején természetesen magam is készpénznek vettem a leírtakat, különösen hogy annyit az internet előtti korszakban is ki lehetett bogarászni még az igen szegényes magyar nyelvű forrásokból is, hogy valóban létezett egy ilyen nevű francia sorhajó, valóban részt vett az aboukiri csatában, ahonnan valóban sikerült elmenekülnie. Úgy gondoltam, ez már talán elég alap ahhoz, hogy a történet többi részét is hitelesnek lehessen tekinteni. Pedig nem igazán az. Nézzük akkor, mi is történt valójában Málta előtt, 1800 márciusának legvégén.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Az elveszett csatahajó.

Mon, 09/01/2017 - 10:13

 

A csatahajók végzete általában ugyanaz, hosszabb-rövidebb, és az esetek többségében eseménytelen pályafutás után rendszerint mind a hajóbontókban végzik, néhány ritka szerencsés példánytól eltekintve, melyek hajómúzeumként élnek tovább. Néhányan harcban vesztek oda, mások balesetekben. Végzetük azonban minden esetben jól dokumentálható, és legalább több-kevesebb pontossággal tudni lehet, mikor, hol, és hogyan ért véget pályafutásuk. Csatahajók nem szoktak csak úgy eltűnni. Egy mégis megtette.

A poszt címe Rejtő Jenő örökbecsű könyvére kíván utalni, bár a hasonlóság persze elég feltételes, hiszen itt nem egy cirkálóról, hanem egy csatahajóról van szó, amit nem kikötői csirkefogók loptak el, hanem a nyílt tengeren egyszerűen nyomtalanul felszívódott. De a legnagyobb különbség a Rejtő könyvvel szemben alighanem az, hogy mindez valóban megtörtént.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Dékány korrektúra. 2.

Wed, 28/12/2016 - 11:47

 

A „Csempészek, hősök, kikötők” lapjain Dékány ismét szerepeltet egy valóban élt korabeli hírességet, akit a következőképpen mutat be hűséges olvasóinak:

Valakit még bemutatok nektek a „Kék homár” vendéglőből. Illő, hogy megismerjétek őt. Azt tudjátok, ki volt Slocum kapitány? Hát hogyne: az első sportvitorlázó, aki egyedül körülhajózta a Földet. És ki volt a második? Alain Gerbault, francia sporthajós és volt haditengerészeti matróz. Először 1921-ben indult neki Firecrest nevű szlupján az Atlanti-óceánnak. Marseille-ből New Yorkig vitt az útja. Majd 1930-ban elindult a föld körüli útra, és akkor, amikor a Jadran Marseille-ben horgonyzott, már a Firecrest is befejezte -Slocum kapitány nyomán- a világrekordnak is beillő hajózást!

És itt, a „Kék homár”-ban ismertük meg ezt a különös embert, Alain Gerbault tengerészt, a magányos világjárót. …

Mint látjátok, már csak azért is érdemes volt a „Kék homár”-ba betelepedni, hogy barátságot kössünk Alain Gerbault-val, az utóbbi évtizedek egyik leghíresebb vitorlázójával, Slocum kapitány legméltóbb utódjával. Méghozzá igen jó barátok lettünk: Gerbault csodálta a Jadran teljesítményeit, mi a Firecrest bámulatos kalandjait. Igazi, vérbeli hajós volt Gerbault barátunk. Azokban a hónapokban úgy ünnepelték, mint mint valami filmszínészt vagy egy futballistát. Tagja volt a díszes, előkelő marseille-i jachtklubnak, ahol tátott szájjal bámultak rá a puccos dámák és a jól fésült urak. De Gerbault inkább a „Kék homár” füstös, halzsírszagú, ricsajos helyiségében ütötte fel tanyáját, semmint a fene díszes klubház perzsaszőnyeggel tompított bárjában lehajtson egy pofa grogot!

Hiába, matróz volt valamikor, egyszerű kékzsávolyos, piros bojttal (pomponnal) ékesített sapkát hordó fedélzeti matróz, a Liberté cirkálón. A Liberté elsüllyedt, Alain megmenekült, világhírű sportvitorlázó lett belőle – de megmaradt örökre vérbeli matróznak!

Nos, mint korábban Gyulai Gaál Béla esetében, ezúttal is stimmelnek a nevek, néhány történeti tény és dátum, viszont az összes többi puszta kitaláció. Hogy mindjárt a legjobbal kezdjem, Alain Gerbault igazából soha nem volt fedélzeti matróz, sőt mi több, tulajdonképpen nem volt tengerész sem.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Dékány korrektúra. 1.

Tue, 13/12/2016 - 08:15

 

Talán a második gyerekkor, avagy a közelgő szenilitás jele, hogy így ötven tájékán hozzám hasonlóan sokan nyúlnak vissza fiatalkori olvasmányaikhoz, és olvassák újra kedvenc ifjúsági regényeiket, rosszabb esetben meséiket. Az élmény néha ugyanaz, néha csalódás, néha pedig még jobban is tetszik, mint tizenéves fejjel. Verne Gyulával, Cooper-el vagy Karl May-al nem nagyon lehet mellényúlni, ötven évesen is ugyanolyan kellemes vasárnap délutáni olvasmányok, mint tíz-tizenöt évesen. Mark Twain-t, vagy Liselotte Welskopf-Henrich Tokei-ihto könyveit pedig kötelező olvasmánnyá tenném minden kisiskolásnak.

Harminc-negyven évvel ezelőtt népszerűség tekintetében a fentiekkel vetekedtek Dékány András tengerészeti témájú könyvei is, melyek sokakat térítettek meg a hajózás számára. A hajók iránti érdeklődés nálam speciel régebbi eredetű -ha hinnék benne, azt mondanám, valami karmikus dolog, olvasni se tudtam még, amikor már hajókat rajzolgattam-, de ettől függetlenül jómagam is olyan buzgón olvasgattam a Dékány könyveket, mint rendes ember a Bibliát. Néhány könyvét annak idején meg is vettem, ezek a közelmúltig elfeledve porosodtak a pincében. Pár évvel ezelőtt pedig antikváriumi böngészgetés közben bukkantam rá sok másik könyvére, melyeket szinte fillérekért lehetett megvenni. Miután ezekkel kiegészítettem gyűjteményemet, az indiánkönyvekkel szerzett pozitív tapasztalatokon fellelkesülve ezeket is újraolvastam.

A végeredmény kissé felemás lett. Azt annak idején is éreztem, hogy a szerző nagyon messze van a dosztojevszkiji magaslatoktól, de hát nyilván nem véletlenül sorolták könyveit a gyerekkönyvek közé, és nem is az irodalmi élmény kedvéért olvastam. Most se, de azért meg kellett állapítanom, még Cooper-el, vagy akár Verne Gyulával összehasonlítva is alacsony színvonalat képvisel. Sokszor kimondottan gagyinak éreztem. A szórás persze elég nagy, a „Robinson utolsó kalandja”, vagy „Az óceán császára” például szerintem teljesen rendben van, vannak legalább olyan jók, mint Karl May gyengébb könyvei. Más köteteinél viszont gyakran szívtam a fogamat.

Itt persze nem irodalmi szempontból akarom kitárgyalni Dékány könyveit, ezt megtették már mások. (Például ez a blog: http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2014/05/ellentmondasos-multunk-dekany-andras.html ) Az olvasgatásuk közben azonban igen gyakran ütköztem bele olyan szakmai hibákba, amik annak idején nem szúrtak szemet, de most, kicsit kiműveltebb fejjel, már kimondottan bosszantóak, néhány esetben dühítőek voltak. Ezekből szemezgetnék itt párat.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Az összeláncolt hajó.

Mon, 05/12/2016 - 11:10

 

Néhány évvel ezelőtt a helyi könyvtár leselejtezett könyveinek kiárusításán akadt kezembe egy könyvecske, mely a számomra jól hangzó „Hét tengeren” címet viselte -a blog neve is innen eredeztethető-, és a borítóján látható vitorlás képe is egyértelművé tette, a könyv tartalmát érdekesnek fogom találni. És valóban.

A szerző, az 1883-ban született Sir James Gordon Partridge Bisset, a brit kereskedelmi hajózás egyik kiemelkedő egyénisége. Hosszú és színes pályafutását ő is a vitorlásokon kezdte, innen nyergelt át a Cunard utasszállítóira. A Titanic elsüllyedésekor a túlélőket kimentő Carpathia másodtisztje volt. Pályafutása végén a Cunard rangidős kapitánya, az utasszállító flotta Commodore-ja. 1945 júliusában ütötték lovaggá. Parancsnoka volt a Queen Mary-nek és a Queen Elizabeth-nek egyaránt, utóbbi kapitányaként vonult nyugdíjba 1947-ben.

Nyugalomba vonulását követően Bisset az ausztráliai Sydney-ben telepedett le, és itt adta ki gazdag életútját feldolgozó önéletrajzát, mely három kötetben jelent meg 1958 és 1961 között. Ezt a három vastag kötetet zanzásította össze a magyar kiadó egy alig 300 oldalas kis zsebkönyvbe, lényegében afféle Readers Digest kiadást csinálva Bisset életrajzából. A magyar kiadás a vitorlás évekkel, és persze a Titanic túlélőinek kimentésével foglalkozó részeket viszonylag épségben hagyta, míg az összes többit apró betűs tartalomismertetésként, szinte amolyan olvasónaplóként közlik az olvasókkal. Hogy ennek így mi értelme van, azt döntse el mindenki maga. (Most utána keresve vettem észre, hogy néhány éve megjelent magyarul Bisset életrajzának első két kötete, teljes terjedelemben, és sajnos nem túl olcsón. Megtalálhatók például itt: https://bookline.hu/szerzo/sir-james-bisset/36688 ) (Update - A Bookline-ról közben már el is vitték a könyveket.)

Bisset a maga kissé száraz stílusában számos érdekfeszítő tengerésztörténettel örvendezteti meg olvasóit. Ezek többsége saját élményein alapul, de leír néhány olyan esetet is, melyek hallomás útján jutottak tudomására. Ezek némelyike elég hihetetlen történet, melyek hitelességéért a szerző sem kezeskedik. Viszont elég különlegesek, és úgy gondoltam, némelyiket talán érdemes lehet kis színes sztoriként betenni ide a blogra is, tölteléknek két sorozat közé.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 4.

Mon, 21/11/2016 - 09:39

Bár az „O” osztályú csatacirkálók terveit 1940 elején jóváhagyták, és a teljes tervdokumentáció elkészülte után megtették az előkészületeket megépítésükre, a tényleges munkák az egyre súlyosbodó háborús helyzet miatt végül el sem kezdődtek, és a rendeléseket egy évvel később törölték.

Az általános vélemény szerint a németek ezzel nem sokat vesztettek, s a hajóknak azóta is kimondottan rossz a sajtójuk. A szakértők leginkább a vékonyka páncélzatot kifogásolják, de sok szó éri torpedóvédő rendszer, illetve a csöves légvédelem gyengeségét is. Ezek a kritikák nem teljesen megalapozatlanok, azonban ha megnézzük az ekkoriban szolgálatot teljesítő, vagy építés alatt álló csatacirkálók adatait, azt találjuk, paramétereit tekintve az „O” osztály egyáltalán nem lógott ki a sorból, még ha némely téren valamelyest el is maradt a konkurencia mögött.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók.3.

Fri, 11/11/2016 - 08:57

Fegyverzet.

 A csatacirkálókon a Bismarck osztályon is használt, 1939-ben szolgálatba állított 38cm/52 SK/C34 jelű löveget alkalmazták volna, melyek a német hadihajók fedélzetén addig –és azóta- használt legnagyobb ágyúk voltak. (Miután a 406 mm-es löveg soha nem került fel hadihajók fedélzetére, csak a partvédelem használta.)

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 2.

Wed, 26/10/2016 - 10:18

Az 1939 szeptemberére véglegesített paraméterek alapján a csatacirkálók –melyeket a német dokumentumokban többnyire gyors csatahajókként említenek- teljes hosszúsága 248,15 méter lett volna, szélessége 30 méter, merülésük a legnagyobb terhelés mellett 8,8 méter. A gerinctől a fedélzetig a hajótest magassága a főbordánál 15,5 méter volt, vagyis a vízvonal és a fedélzet közötti szabad oldalmagasság még a legnagyobb merülés esetén is elérte a 6,7 métert. Ez a német hadihajók között igen jó értéknek számít, főleg ha összehasonlítjuk az előző osztályokéval. A Scharnhorst esetében maximális vízkiszorítás mellett a szabad oldalmagasság alig 4,1 méter volt, és a Bismarcknál se sokkal több, mindössze 4,8 méter. A nagyobb oldalmagasság erősebb, a hosszirányú terhelést jobban bíró hajótestet jelent, jobb tengerállóságot, és legfőképpen nagyobb tartalék felhajtóerőt, vagyis a hajó a nagyságához képest nagyobb mennyiségű víz betörése esetén is felszínen tudta volna tartani magát, mint elődei.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Páncél nélküli hülyeségek. Az „O” osztályú német csatacirkálók. 1.

Wed, 19/10/2016 - 09:15

1935-ben az angol-német tengerészeti egyezmény ismét lehetővé tette Németország számára egy komoly haditengerészet kiépítését. Az egyezmény értelmében Németország felszíni hadihajóinak összesített vízkiszorítása elérhette a Royal Navy vízkiszorításának 35%-át. Egyebekben Németország kötelezőnek fogadta el a maga számára az 1922-es washingtoni Tengerészeti Egyezmény korlátozásait, vagyis csatahajóinak legnagyobb vízkiszorítása nem haladhatta meg a 35 ezer tonnát, a fő fegyverzet kalibere pedig a 406 mm-t.

Az első világháborút lezáró békeszerződések Németországra vonatkozó korlátozásaihoz képest ez hatalmas előrelépésnek számított, hiszen a német haditengerészetnek nem kellett tovább igazodnia a lehetetlen 10 ezer tonnás maximális vízkiszorításhoz. Ennek örömére a németek azonnal abbahagyták a zsebcsatahajók építését, és az osztály további két hajója helyett inkább nekiláttak a 26 ezer tonnás Scharnhorst és Gneisenau építéséhez, illetve a későbbi Bismarck osztályú csatahajók tervezéséhez.

Az első lelkesedés elmúltával azonban a németek ismételten kénytelenek voltak rájönni, hogy flottájuk még az új egyezmények által megengedett méretek mellett is reménytelenül hátrányban lesz a Royal Navy-vel, sőt, még a francia haditengerészettel szemben is. És miután Németország földrajzi elhelyezkedése okán kénytelen volt alapvetően a szárazföldi hadseregre koncentrálni, remény se látszott rá, hogy a német haditengerészet valaha is képes lesz a hajók számában utolérni, vagy akárcsak megközelíteni a brit haditengerészet erejét. A legjobb megoldásnak ismét az tűnt, ha a számbeli hátrányt a minőségi fölénnyel ellensúlyozzák.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Kincskeresők. 3.

Sat, 01/10/2016 - 09:07

Kip Wagner nagy visszhangot kiváltó sikerei után szabályos aranyláz kerítette hatalmába a Florida környékén élőket. A tengerpartot és a part menti vizeket kincskeresők hada lepte el, és gomba módra szaporodott a roncsok keresésére és feltárására alapított cégek száma is. Egy utazási iroda a következő szöveggel szervezett utakat egy floridai partoknál elsüllyedt spanyol hajó környékére: „A XVIII. századból származó spanyol gallionon még mesés kincsek várnak Önre!”

Ahogy az várható volt, a kincsvadászok túlnyomó többsége végül hoppon maradt, a kincsek utáni kutatással csak a saját zsebüket ürítették ki. A kincsvadászathoz szükséges felszereléseket árusító boltok viszont virágoztak, és gazdáik valóban megtalálták azt a vagyont, amit kerestek.

Volt persze néhány kivétel, akik valóban találtak valamit, ám csak nagyon kevesen zárhatták pozitív mérleggel a kutatásaikat. E kivételek kétségkívül legnagyobbika az a Mel Fisher volt, aki már Kip Wagnerrel is együtt dolgozott, és később, a hetvenes-nyolcvanas években, a megtalált kincsek értékét tekintve jócskán túl is szárnyalta őt.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Öngól.

Thu, 15/09/2016 - 13:52

 

A napóleoni háborúk tengeri harcainak egyik legnagyobb, és meglepő módon viszonylag kevéssé ismert katasztrófája a spanyolok két legnagyobb sorhajójának, a 112 ágyús Real Carlosnak és San Hermenegildónak a tragikus pusztulása volt a Gibraltári-szorosban, az 1801 július 12-ről 13-ra virradó éjjelen megvívott második algecirasi csatában. A két hajó fedélzetén több mint 1700 spanyol tengerész veszett oda, ami nagyobb veszteség, mint amit a spanyol részvétellel megvívott másik két nagy tengeri csatában, a St. Vincent-foki és a Trafalgári ütközetben a spanyolok összesen elszenvedtek. Az eset külön érdekessége, ami egyben némileg tragikomikus színezetet is ad a történteknek, hogy a két hatalmas spanyol hadihajó egymást süllyesztette el.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Kincskeresők. 2.

Sat, 27/08/2016 - 13:29

Az előző rész után jó nagyot ugrunk előre a történelemben, egészen a huszadik századig. William Phipps ugyanis jó magasra tette a mércét, évszázadokig nem sikerült egyetlen utána következő kincsvadásznak sem az általa megtalált és kiemelt kincsekhez hasonlóan gazdag leletet felfedeznie. Sokan próbálkoztak pedig, néhányan nem is sikertelenül, ám senkinek nem sikerült utolérnie Phipps eredményét. Egészen a huszadik század közepéig.

Új történetünk tehát a modern korban játszódik, amikor azt hihetnénk, a XVII. század ellenőrizhetetlen legendáival szemben precíz és ellenőrizhető adatokból építhetjük fel elbeszélésünket. A valóságban azonban ez egyáltalán nem így van. A modern kincskeresők ugyanúgy igyekeztek ködösíteni, mint a régiek, és nyilvánvalóan ugyanazokból az okokból, sem a megtalált kincs lelőhelyét, sem annak pontos értékét nem szívesen közlik a nagy nyilvánossággal. Amennyire ez lehetséges, általában maguk is igyekeznek a háttérbe húzódni, és személyüket elrejteni a nyilvánosság elől. (Akik nem, azok általában a bulvársajtó által kreált mű-kincsvadászok, akik sosem találnak semmi igazán értékeset, de erről a semmiről egy sereg bombasztikus és hatásvadász „dokumentum” filmet gyártanak az úgynevezett „ismeretterjesztő” csatornáknak.) Jelen cikkünk tárgya is ilyen rejtőzködő típus, nemcsak életéről lehet keveset tudni, hanem arról sem, tulajdonképpen mekkora értéket is emelt ki a vízből? Abban azonban minden forrás egyetért, William Phipps-et követően ő volt a legeredményesebb kincskereső, aki még Phippsénél is nagyobb értéket talált a tenger mélyén. Állítólag.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Az ezüstflotta.

Thu, 04/08/2016 - 19:59

A legsikeresebb wrecker-ről, William Phipps-ről szóló múltkori bejegyzés után úgy éreztem, a poszt hagy némi hiányérzetet maga után, s talán nem ártana jobban történelmi összefüggéseibe állítani a sztorit, s beszélni kicsit a spanyol kincsszállító hajókról, és a körülményekről, melyek közt tevékenykedtek. Az előző bejegyzésbe illesztve túl nagy kitérő lett volna ez a téma, és túl nagyra duzzasztotta volna a poszt terjedelmét, úgyhogy célszerűbbnek láttam itt külön foglalkozni vele.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Kincskeresők. 1.

Thu, 14/07/2016 - 10:08

A történelem kezdetei óta a tengeri hajózás jelentette a legnagyobb értéket közvetítő árufuvarozási formát. A hajók rakománya hatalmas vagyont képviselt akkor is, ha nem nemesfémekből állt. Magától értetődően ezek a hajószállítmányok mindig is nagy kísértést jelentettek a gyorsan meggazdagodni vágyó, vállalkozó szellemű kalandoroknak.

A hajóknak és/vagy a rakományuknak a megszerzésére a legegyszerűbb megoldás a kalózkodás volt, mely legalább olyan ősi mesterség, mint az a másik szakma, melyet általában a legősibbnek szokás tartani. A kalózkodás azonban meglehetősen kockázatos vállalkozás volt, melyen könnyen rajta lehetett veszteni. Sokkal biztonságosabb volt, ha olyan hajókat fosztottak ki, melyek már képtelenek voltak a védekezésre. Ezek általában a sérült, zátonyra futott, vagy esetleg -sekély vízben- már el is süllyedt hajók voltak. A két módszer nem vált el élesen egymástól, a hajdani kalózok előszeretettel űzték mind a kettőt. A legtöbb kalóz ugyanis valójában sokkal inkább hiéna volt, nem pedig farkas, és fő specialitásuk igazából a bajba került hajók fosztogatása volt.

A kincskereső szakma idővel különvált a kalózkodástól, és többé-kevésbé tisztes polgári foglalkozássá vált. Már a XVII. század második felében megjelentek az első civil vállalkozások, melyek egyes elsüllyedt hajók nagy értékű rakományának kiemelését tűzték ki célul. Ez a rakomány nem feltétlenül aranyat és ezüstöt jelentett, jó biznisz volt például az elsüllyedt hadihajók ágyúinak a kiemelése is. De az igazi nagy fogást persze az Újvilágból évszázadokon át Európába özönlő nemesfémáradatot szállító hajók jelentették.

A tengeri kincsvadászat természetesen nagyban különbözik a szárazfölditől. A kincskeresés itt nem magányos szakma, mint a szárazföldön, ahol a kincsvadász rendszerint egyedül kóvályog a birkalegelőn, a nyakába akasztott fémdetektorral. A kincs a tengeren nem egy régi pénzekkel vagy ékszerekkel teli ládikát jelent, hanem rendszerint egy soktonnányi hajórakományt, melynek megtalálása, kiemelése, és elszállítása nem egyemberes munka. A tengeri kincsvadászok, a kezdetektől a mai napig, rendszerint egy sok embert foglalkoztató, és komoly beruházást igénylő vállalat tulajdonosai és vezetői. A legsikeresebbekből szeretnék itt bemutatni néhányat.

[...] Bővebben!


Categories: Biztonságpolitika

Pages