Biztonságpolitika

Üdv Belgrádból, a szerb egység, szabadság és a nemzeti lobogó ünnepe alkalmából megrendezett katonai parádéról, mindjárt az elején két újdonsággal ;-) aztán a többivel.

Elbit PULS rakétatüzér jármű először szerepelt nyilvânos rendezvényen a beszerzés bejelentése óta.

A másik nagy újdonság szintén az izraeli cégtől érkezett, a Hermes 900-as MALE UAV.

A felvonulás (és persze az elmúlt évek batajnicai rendezvényeinek) egyik nyilvánvaló üzenete az volt, hogy a különböző célú dróntechnika jelentőségét Szerbiában megértették, és mindent megtesznek a széleskörű/spektrumú/redundáns képesség megvalósításáért. Itt az emirátusi Edge csupaszárny légcsavaros Shadow 50-es "egyirányú támadó drónja" (OWA) a trélerre telepített katapultján (előtérben). Jobbra a háttérben pedig a sugárhajtású Shadow 25-ös. A kommentárok Sahed-136/Geran-2 ekvivalenciát emlegetnek velük kapcsolatban.

Szintén az Edge SM-2-es "autonóm cirkáló lőszere" (MTOW 70 kg, payload 10-23 kg)...

...illetve ezek halmozott szállítása.

Itt pedig a hazai fejlesztésű és gyártású "hunter-killer" komplexum, Vrabac felderítő drónnal és Oszica cirkáló lőszerekkel. (Természetesen csak a felvonulás kedvéért így installálva)

M79 Osza rakétahajtású gránátvetőkkel felszerelt hexakopter drónok is feltűntek. A kép a parádénak a kvantitatív jellemzőit is jól alátámasztja. A prototípusokat és kísérleti eszközöket leszámítva, mindenből számottevő mennyiség volt felvonultatva.

A KRET Kraszuha elektronikai hadviselési komplexum 1L269 típusú járműve VAZ-6910 alvázon.

Az orosz Tor ihlette CASIC HQ-17AE kis hatótávolságú mobil légvédelmi rakétakomplexum vezetési járműve...

...fehérorosz (MZKT) eredetű Dongfeng alvázra telepített légvédelmi harcjárműve...

...és Senhszi (Shaanxi) rakétaszállító és málházó járműve.

A Paszarsz kombinált gépágyús-rakétás légvédelmi komplexum parancsnoki járműve az amerikai M-SHORAD Strykerekről ismerős Rada (immár Leonardo) MHR radarokkal (vagy azokra nagyon-nagyon hasonlítókkal). A torony túloldalán a Mistral-3-as rakéták indítóberendezései.

"Végy pár tucat öreg BTR-t és ültesd őket termékeny földbe. Várj egy kicsit, egészen nem sokat. Látod? Kikel. Továbbra is BTR, de azért jobb. De hát most ennyire futja, ahogy látod van itt más fontosabb dolog is...ja tényleg."

A szerb korszerűsítés részletei oldalról.

 A módosított lövegtorony.

Modernizált M-84ASz2/ASz3 harckocsi.

Az újdonság aktív védelmi rendszer demo insrallációja.

Forgószárnyaséknál viszontláttuk a tavasszal Pápán járt 14503-as négylapátos D2m-et szerb (12,7 és 80 mm) fegyverzetével...

...valamint az új ötlapátos D3m-eket (itt a 14509-es), lo-vis felségjellel és 70 milliméteres FZ konténerekkel...

...hogy a felújított, átfestett, és rendszerbe állított ex-ciprusi Mi-35P gépekről ne is beszéljünk.

A szerb Fox 3 képesség fegyverzeti komponensét eddig csak a földön láttuk Batajnicán. Ezúttal a levegőben is, a parádén részt vevő francia Rafale-okat kísérő dezsurni par MiG-29SzM-jein.

A francia harci gépeket áthozó MRTT trekkje az ADS-B-n.

Zord

A hosszas (2020-25), merevszárnyú, ugróképes/rámpás, szállítórepülő hiátus lezárulta és az ÖKMP ejtőernyős század felállítása nyomán erőre kapóban van ez a két, hagyományosan egymásra utalt fegyvernemi kultúra a Magyar Honvédségben. Ennek lehettünk ma tanúi a hajmáskéri "0"-ponton, ahol a KC-390 első nyilvános hazai ugratásaira került sor.

Cseh OVP-12-es ernyőjével úton a föld felé a KM ejések egyik katonája, háttérben a hosszúfalon az ugratást végző első KC-390-esünk, a 610-es.

JTAC irányítása mellett érkezik délkelet felől a dobózóna fölé a "mini-C-17-es".

Félszemből az egyik ugrás pillanata.

Haslövés "két folyamatban lévő üggyel"....

Rárepülésenként felváltva használták a bal és jobb ugróajtót az ejtőernyősök, de természetesen van lehetőség a szimultán ugratásra is.

Na még egy kicsit közelebbről a gépelhagyás, mert érdekes.

Ejtőernyős füzér a gép mögött nagyobb látószöggel. Rárepülésenként ezúttal 10+ ugró hagyta el a gépet az 1,7 kilométeres DZ felett.

A teherzsák éppen földet ért, jöhet a többi.

A kupola gyors összeszedése kulcskérdés.

Elszállításra várnak a teherzsákok és az összecsomagolt ernyők.

A ZVP-80.08A mentőernyő m2 multi AAD barometrikus vésznyitója.

Búcsúzóul billegtetve repül át a 390-es.

Zord

A november végén megtartott hadgyakorlatról az amerikai csatahajók 1941 november 28-án érkeztek vissza Pearl Harborba, és foglalták el helyüket a csatahajók szokásos horgonyzóhelyén, a Ford-sziget mellett. December hatodikán a Második Csatahajó Kötelék három hajójáról partra szálltak azok a tengerészek és tengerészgyalogosok, akik egy feltételezett szárazföldi hadműveletben a kötelék partraszálló különítményeként vettek volna részt. A csapat szárazföldi gyakorlatra indult a sziget belsejébe. Az alakulat vezetésével a Tennessee kapitánya volt megbízva, így hatodikán a többiekkel együtt ő is távozott a hajóról, és nem tért vissza a következő nap reggelén sem.

Aznap este a csatahajók zenekarai a horgonyzóhelyen megtartott swing koncerten vettek részt. A tengerészeken kívül a túlsó partról egy másik érdeklődő is figyelemmel kísérte a történéseket. Yoshikawa Takeo, a japán követség helyettes konzulja, aki már hetek óta rendszeresen jelentette a kikötőben állomásozó hajók mozgását, elégedetten nyugtázhatta, hogy az amerikai flotta láthatóan teljes biztonságban érzi magát. Nem tettek semmilyen látható védelmi intézkedéseket, és nem feszítették ki a torpedóvédő hálókat sem. (Ilyenek nem is voltak Pearl Harborban, az amerikaiak ugyanis meg voltak róla győződve, hogy a kikötő viszonylag sekély vize nem teszi lehetővé a torpedókkal végrehajtott légitámadásokat.)

Másnap, december hetedikén reggel a kikötő ragyogó napsütésre ébredt. A Csendes-óceáni Flotta csatahajói a Ford-sziget mellett horgonyoztak, a sorban legelöl a California, mögötte a Maryland, és mellette az Oklahoma, azok mögött a Tennessee és a West Virginia, mögöttük az Arizona és a mellette álló Westal műhelyhajó, és végül hátul a Nevada. A flotta zászlóshajója, a Pennsylvania, éppen szárazdokkban volt javításon. A csatahajók a hármas készültségi fokban álltak, ami annyit jelentett, hogy hajnalban az előírásoknak megfelelően a hajók két 12,7 mm-es gépágyúját és két 127 mm-es légvédelmi lövegét készültségbe állították. A kijelölt lövegek kezelőszemélyzete elfoglalta helyét, és az ágyúkhoz lőszert cipeltek fel a raktárakból.

[...] Bővebben!

1976-ban új típus jelent meg az Egyesült Államok repülési és űrhajózási hivatala, a NASA különleges repülőgépeket felvonultató flottájában. Az eredetileg üzleti repülőgépnek tervezett Grumman Gulfstream II-esek beszerzésének célja az volt, hogy az űrrepülőgépek leendő parancsnokai és pilótái rajtuk tanulják meg és gyakorolják az űrhajózásban újnak számító manőver, a repülőgépszerű leszállás végrehajtását.

Az 1970-es években a Hold-program és a hozzá kapcsolódó Apollo repülések majd a Skylab űrállomás kifutásával a NASA figyelme a többször felhasználható űrrepülőgép (Space Shuttle) felé fordult. A hivatalosan STS-nek (Space Transportation System) nevezett űrjármű két szilárd hajtóanyagú rakéta és a közöttük elhelyezett nagyméretű üzemanyagtartályból táplálkozó saját rakétahajtóművei segítségével jutott földkörüli pályára. Ha a felbocsátás emlékeztetett is a korábbi rakétaindításokra, azt már a laikus érdeklődő is látta, hogy a visszatérés más volt, mint az a hagyományos űrhajók esetében történt. A Mercury, Gemini és Apollo űrhajók visszatérő egységei – az egyszer használatos rendszer egyetlen megmaradt részei – ejtőernyővel értek földet. Pontosabban vizet, mert az amerikaiak a szovjetektől eltérően nem a szárazföldre, hanem az óceánra tértek vissza. Ezzel szemben az űrrepülőgép, nevéhez illően, repülőgépszerűen szállt le. Ez a manőver a vitorlázógépek leszállásához hasonlított, mert a jármű a hajtóművek tolóereje nélkül, a helyzeti energiát mozgási energiává alakítva, egészen a földetérésig siklásban volt. Persze nem kecses szárnyalásra kell gondolni, mert száz tonna körüli maximális leszállósúlyával, nagy felületi terhelésű deltaszárnyával és mindössze 4,5-ös siklószámával az űrrepülőgép igencsak igyekezett lefelé. A jármű vezetésére a személyzet két tagja volt kiképezve, a parancsnok és a pilóta. Az űrrepülőgép parancsnoka a leszállás hangsebesség alatti fázisában vette át a kézi irányítást és a pilóta segítségével hajtotta végre leszállást. A pontos földet érésre csak egyetlen esélyük volt, hiszen hajtóművek híján egy elhibázott megközelítésnél nem rendelkeztek az átstartolás lehetőségével.

[...] Bővebben!

Leszállóban az UR-ABA ACJ.

Zord

Az ADHU25 részeként ma Lynx gyalogsági harcjárművek hajmáskéri harcszerű vasúti kirakodását nézhettük meg Hajmáskéren egy frappánsan megrendezett bemutató keretében.

Hiúzos szerelvény a hajmáskéri vasútállomáson, kirakodás előtt. A mai napig a falu főutcáján végzett katonai vagonírozás a fotós számára ajándék. Jóformán minden más szempontból, fogalmazzunk úgy, hogy "kihívás". Na de a bölcs Papod látott már különbeket is...

Helikopteres biztosítás, ajtólövésszel. Jól látni a "spoiler" helyzetben lévő pilótafülke-ajtókat.

A földön a már devagonírozott egyik Lynx biztosít nyugati irányba.

Miniszteri beszéd az állomás rakodóján, a háttérben kirakodásra váró és már kirakott Lynxek, más támogató járművek.

Előre a pőrekocsikon a rámpa felé. A Lynx kissé szélesebb, mint a pőrekocsi, ami nagy odafigyelést igényel a leborulást elkerülendő.

Nyikorog a gumibetét, fordul a menet irányába a szerelvény utolsó Lynxje.

...aztán a kirakodás menetét egyszer csak "ellenséges dróntámadás" zavarja meg...

 ...a "ledobott bomba robbanásától" katona a földön...

...akit rögvest ellát az eü...

 ...miközben a további levegőből jövő támadásoktól a C-UAS "Skyfend" drónpuska és a győri VSHORAD oltalmaz egy IFP-s Gidrán (antenna-kamera árbóc a háttérben) empatikus támogatásával...

 ...hogy földre is kényszerítse az egyik támadót.

 Az incidens kezelése után megindul a kirakott Lynxek menete...

...a gyakorlótéren lévő várakozási körlet felé. Lassan fellélegezhetnek a zárásnál várakozni kényszerülő autósok is (lásd fenn, "kihívások").
 

Zord

A héten zajlott a szolnoki helikopteresek szokásos kitelepült SAR gyakorlata, az Air Wolf Hunting Pipishegyen. Ott ugyan nem, de azért máshonnan nem lehetett nem megnézni őket ezen a gyönyörű estén a nyárvégi Mátrában :-)

15 szerint érkezik az egyik 145-ös, háttérben bölcsen figyel a Kékes.

A minap alpinoztak róla, most egy H225M repül el a (román olajfúrótoronyból avanzsált) sástói kilátó előterében.

Keleti terepről tér vissza az egyik 225-ös. Háttérben mátraaljai falvak.

Állóhelyen.

A Sár-hegy és Gyöngyös a nyugati terepek egyikéről visszatérő gép nyomvonalának hátterében.

Zord

Török VIP-helikopter, a TCCB-1 lajstromú S-92 az erkélyről, útban Prágából. 

Zord

Egy együléses vadászgép esetében nem kérdés, hogy aki a fülkében ül, az csakis a gép pilótája lehet, de más a helyzet, ha többen is vannak a fedélzeten. Az amerikai haditengerészet (US Navy) és tengerészgyalogság (Marines) esetében elég egy pillantást vetni az egyenruha vagy az overall bal felső részére és a jelvény azonnal megmondja, hogy viselője milyen beosztásban dolgozik egy repülőgép vagy helikopter fedélzetén.

A pilótajelvények története szinte egyidős a repülőgép katonai célú felhasználásával. Hiába gondolták a Wright fivérek, hogy valami olyat alkottak, amely megakadályozza az újabb háborúkat, a valóság nem is állhatott volna távolabb a derék úttörők alapgondolatától. Nem sok idő kellett ahhoz sem, hogy a levegő harcosai először alegységeiket, majd magukat is jelvényekkel különböztessék meg mindenki mástól. A századjelvények esetében a legkülönbözőbb megoldások születtek, a pilótajelvényeknél pedig a szárny lett a közös pont.

Az amerikai haditengerészeti repülés elmúlt több mint száz évében megannyi jelvényt hoztak létre a különböző beosztásokhoz. Szárnyas kitűzőt viselhettek a ballonpilóták, repülőorvosok, ápolónők, logisztikusok, megfigyelők, meteorológusok, ejtőernyősök és a haditengerészeti háttérrel rendelkező űrhajósok is. Néhány még ma is rendszerben van, de elsősorban három aranyszárny a meghatározó. Ezeket viselik a tiszti rendfokozatú haditengerészeti pilóták (Naval Aviator) és haditengerészeti repülőtisztek (Naval Flight Officer) valamint a legénységi állományú hajózók (Aircrew), akik a repülőgépek és helikopterek fedélzetén szolgálnak. Legyen bármilyen a szárny, közös vonásuk, hogy egyiket sem adják könnyen és megszerzésük, ha vérrel nem is, de verítékkel és esetenként könnyekkel jár. Írásomban e három, sokak által áhított és kevesek által megszerzett jelvény rövid történetéről lesz szó.

[...] Bővebben!

A Big Five öt elkészült csatahajójának teljes élettörténete túl nagy terjedelmű lenne a rendelkezésre álló keretekhez képest. Nem akarván a végtelenségig nyújtani a sorozatot, csak az elsőként elkészült egység, a Tennessee pályafutását ismertetném. (Már csak azért is, mert annak idején ezt írtam meg.) A többi négy csatahajó nagy vonalakban hasonló pályát futott be, ezekre a megfelelő helyeken kitérek majd, ahol szükséges.

Az Egyesült Államok Kongresszusa Woodrow Wilson elnök jóváhagyásával 1915 március harmadikán engedélyezte a haditengerészet számára két új csatahajó megépítését. Az új egységek azonos tervek alapján készültek az előző évben jóváhagyott három New Mexico osztályú csatahajóval, és lényegében azok kiegészítései lettek volna. A hajókon az előző osztályhoz képest később a hajtóművek típusa, elrendezése, és a torpedóvédő rendszer változott, egyébként nem sok módosítást hajtottak végre a terveken.

Az ekkor még No.43 számon nyilvántartott csatahajó megépítésére a haditengerészet 1915 december 28-án kötötte meg a szerződést a brooklyni New York Navy Yard hajógyárral. Miután az Egyesült Államok ekkor már javában készülődött a háborúba való belépésre, a hajógyár kapacitását lekötötte a teherhajók, és a konvojok kíséretére szánt kisebb hadihajók építése, így a leendő Tennessee-n csak jelentős késéssel, 1917 első felében kezdődhettek meg a munkálatok. A gerincfektetésre végül ez év május 14-én került sor, másfél hónappal az USA háborúba való belépése után. A háború miatt a munkák a szokásosnál lassabban haladtak, és a vízrebocsátásra csaknem két évvel később, már fél évvel a háború befejezése után került csak sor. (A California gerincfektetésére a Tennessee-énél fél évvel korábban került sor, de a háború miatt az építési munkálatok annyira lelassultak, hogy a hajót végül több mint egy évvel a Tennessee után állították csak szolgálatba.)

[...] Bővebben!

Az Air Base blogon márciusban bemutatott, igen sikeres SH-3 Sea King helikopter történetéhez két másik típus is kötődik. Nem meglepő, hiszen a Sikorsky konstrukciója annyira a víz feletti üzemeltetésre termett, hogy adta magát egy kisebb és egy nagyobb kutató-mentő változat kifejlesztése is.

Amikor az Egyesült Államok Parti Őrsége (USCG – United States Coast Guard) az 1950-es évek második felében a forgószárnyas géppark cseréje mellett döntött, az új helikopterrel szemben megfogalmazott legfőbb követelmény a gázturbinás meghajtás és az úszóképesség volt. A dugattyús motorról gázturbinás hajtóműre való átállás mondhatni időszerű volt, az úszóképesség pedig egy új mentési eljárás miatt lett fontos. Akkoriban a parti őrség helikopterein nem volt szakképzett vízimentő, aki a vízbe ugorva segít a bajbajutottnak és az illetőt a gép fedélzeti technikusa csörlő segítségével emelhette a fedélzetre. A vízreszállásra alkalmas helikopterrel egy új eljárást alkalmazhattak és a mentett személyt egyszerűen behúzhatták a helikopterbe. Ez a képesség egy nyíltvízi kényszerleszállás esetén is jól jöhetett, mert a helikopter úszóképes maradt, időt adva a személyzetnek a gépelhagyásra, ráadásul szerencsés esetben a forgószárnyast bevontathatták egy közeli kikötőbe vagy a partra. Ugyanakkor bármilyen céllal is szállt vízre egy helikopter, ezt csak jó időben tehette meg. A vízen úszó gépet erős szél és már viszonylag csekély hullámzás esetén is borulásra hajlamossá tette, hogy a törzs felett elhelyezett hajtómű(vek) és a forgószárnyrendszer tömege miatt a súlypontja magasan volt. Az amerikai parti őrség történetében két olyan típus volt, amelyek megfeleltek az ötvenes évek végén megfogalmazott elvárásoknak, évtizedekig szolgálták az életmentést és amelyekről igen ritkán esik szó.

[...] Bővebben!

Ma két újdonsággal és két "sosemtudod" búcsúfélével lettünk gazdagabbak az MH szentistvánnapi légiparádéján.

Gripenek és sávok a Kossuth-téri tisztavatás feletti áthúzáskor. A rárepülés irányszöge saccperkábé 10 fok.

Az idei augusztus 20. jó alkalom volt "sosemtudod" alapon a maradék szovjet gyártmányú helikoptertípusok fotózására. A vizuális benyomás sokadik szempont, de azért nem érdektelen - eszerint nem tűnnek "lelakottnak" ezek a gépek a folytatódó ridegtartás ellenére sem.

Az L-39NG Skyfox első szereplése nyilvános rendezvényen. Nemcsak mi őt, ő is vett minket.

Szintén első auguztus 20-i "bálozó" volt a KC-390, mely nemrég esett át Portugáliában az első teherdobásain.

Ez pedig a második, nyitott rámpás áthúzás nemzeti lobogó felmutatási kísérlete.

Bemutatózik a 75-ös katasztrófavédelmi TTH, háttérben egyik MX-15-ösünk (mint kivetítő-képszolgáltató) és hordozója, az át/dekonfig 19-es MP. Bónusznak egy sirály.

Ilyen élőképet szolgáltatott néhány száz, max. 1-2 kilométerről-re tömörít/kicsomagol/szaggat módban (Médiaklikk, érdemes megnézni...). Jó tudni mindenről, hogy mire való - kapásból mit jelent az, hogy omni adás, omni vétel, pupákok.

Az infracsapdázás pillanatai a parlament sarkától, fotón. Még egy kivetett, éppen begyulladó 118-as is látszik a bal csúszótalp mellett.

Alapfokú oktatógépek tematikus köteléke.

Így nézett ki a gyakorlónapi "helikopteres szembesítés", 3-3 példánnyal az elkövetkező évtizedek két meghatározó forgószárnyas típusából. Meglátjuk - mondta a zen mester.

Végezetül egy esti kép a tüzijátékról, nem a Körúton belüli perspektívából. Néha érdemes eltávolodni, keresni egy jó helyet és visszanézni, hogy egyben is lássuk hova jutottunk. Például a centiméterekről történő, sehova sem vezető, öncélú küldöknézegetés rutinja helyett.

Zord

Tisztelet a hősöknek!

Zord

A dreadnoughtok korai ellenzői előrejelzéseikben megjósolták, hogy az új hajóosztály méretei folyamatosan növekedni fognak, miután az egymással versengő haditengerészetek állandóan egymásra akarnak majd licitálni. Néhányan azt is előre jelezték, hogy a méretek növekedésével párhuzamosan alighanem az ágyúk kalibere is növekedni fog.

A csatahajók standard fegyverzete ekkor már évtizedek óta a 305 mm-es hajóágyú volt, melyekből rendszerint négy darabot szereltek fel a hajókra. A dreadnoughtok és a csatacirkálók kezdetben szintén ezt a kalibert kapták, csak nagyobb számban, mint a korábbi csatahajók. A kaliber növelését az angolok kezdték meg 1912-ben, amikor az ez évben szolgálatba állított Lion osztályú csatacirkálóikat és Orion osztályú csatahajóikat 343 mm-es ágyúkkal szerelték fel. Ez főleg az akkori Első Lord, Jacky Fisher mániájának volt köszönhető, aki kincstári ésszel úgy vélte, a nagyobb kaliber nagyobb lőtávolságot tesz lehetővé, vagyis a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt hajók olyan távolságról vehetik tűz alá az ellenfelet, ahonnan az kisebb kaliberű ágyúival nem tud válaszolni. Az angol tengernagyokban láthatóan fel se merült a gondolat, hogy esetleg az ellenség is növelni fogja az ágyúk kaliberét, ugyanúgy, ahogy néhány évvel korábban arra sem gondoltak, hogy a Dreadnoughtra válaszul majd a többi haditengerészet is dreadnoughtokat kezd el építeni.

A rivális haditengerészetek természetesen ezúttal sem kívántak lemaradni, és az 1909-ben megkezdett angol fejlesztések hírére ők is hozzáfogtak saját, a korábbinál nagyobb kaliberű ágyúik kifejlesztéséhez. Miután az esztelen csatahajó-építési versenyben a versengő felek nem egyszerűen csak utolérni, hanem lekörözni akarták az ellenfelet, a 343 mm-es lövegre ennél is nagyobb kaliber volt a válasz. Az amerikaiak 1910-ben álltak neki saját ágyúik kifejlesztésének, melyet 356 mm-esre terveztek, hogy felülmúlják vele az angolokat. (Akik erre előálltak a 380 mm-es kaliberrel, amit az amerikai 406 mm-es hajóágyú követett, és ha a washingtoni konferencia nem állítja le az őrületet, következtek volna a már tervezőasztalon levő 457 mm-es és 503 mm-es lövegek, és ki tudja, hol ért volna véget az egész.)

[...] Bővebben!

Forró nyári napokon a mediterrán térség és az adriai partvidék csendjét gyakran veri fel a csillagmotorok vagy a légcsavaros gázturbinák jellegzetes hangja. Aztán feltűnik a hang gazdája is, egy robusztus, sárga amfíbia, amint szorgalmasan ingázik egy erdő- vagy bozóttűz helyszíne és a vízfelvétel helye között. Ez a szerkezet nem más, mint a kanadai CL-215-ös vagy továbbfejlesztett változata, a CL-415-ös, amely a helikopterek mellett a légi tűzoltás egyik leghasznosabb eszköze.

A CL-215-ös és 415-ös a középutat képviseli a légi tűzoltás területén. A csúcskategóriát a nagy oltóteljesítményű szárazföldi típusok jelentik, ezek képesek a legtöbb vizet szállítani, de megfelelő futópályával rendelkező repülőtérhez vannak kötve és az utántöltésük hosszú ideig tart. A lista másik végén a különböző teherbírású helikopterek vannak, amelyek általában külső függesztésű tartállyal, például a nálunk is ismert Bambi Buckettel dolgoznak. Előnyük, hogy a tűz közelében lévő helyről meríthetnek, de viszonylag lassúak és különösen a kisebb típusok esetében, korlátozott az általuk felvehető vízmennyiség is. A köztes megoldás az olyan kétéltű repülőgép, amely szárazföldi bázisú, de vízfelületről tud nagy mennyiségű vizet felvenni és azt gyorsan a tűzre dobni. Ez utóbbi kategóriába tartozik a CL-215-ös és az újabb CL-415-ös, amelynek kifejlesztése még a hatvanas években kezdődött. 

[...] Bővebben!

Február közepén az Új-zélandi Királyi Haditengerészet egyik SH-2G(I) Seasprite helikopteréről első ízben indítottak hajó elleni Penguin rakétát. A fegyver kezelésének, függesztésének és indításának begyakorlása azért vált sürgetővé, mert az új-zélandi haditengerészet egy hadihajóval és a fedélzetére települt SH-2-essel a közel-keleti vizeken operáló többnemzeti harccsoporthoz csatlakozott.

Az SH-2-es Seasprite helikoptert a Kaman Aircraft Corporation még az ötvenes évek végén fejlesztette ki. A gépek a US Navynél 1962 és 2001 között álltak szolgálatban, de hadihajókról a kilencvenes évek közepe után már csak ritkán üzemeltek. Az Egyesült Államokon kívül Ausztrália, Egyiptom, Lengyelország, Peru és Új-Zéland is rendszeresítette a típust, használt és új példányokkal erősítve fegyveres erejét. Az új-zélandi helikopterek története még akkor kezdődött, amikor a munkáspárti Helen Clark miniszterelnöksége idején a légierőnél leépítési hullám futott végig. Feloszlattak két A-4 Skyhawk és egy MB339-es századot és törölték az F-16-os beszerzést is, a forgószárnyas közösség azonban négyéves előkészítés után 2001-ben szolgálatba állíthatta az SH-2-es típust. Az öt új helikopter beszerzéséről még az előző kormány idején, 1997-ben döntöttek, hogy a hasonlóan rút kiskacsát, a Westland Wasp helikoptert leváltsák velük. A gépek megérkezéséig négy használt SH-2F-et vettek át az amerikaiaktól, majd ezeket a régebbi példányokat az új SH-2G(NZ) Super Seasprite-ok érkezésekor kivonták az aktív szolgálatból és a továbbiakban alkatrészbázisként használták.

[...] Bővebben!

A blogon több mint két évvel ezelőtt lett bevezetve a támogatói rendszer, mellyel az olvasók önkéntes alapon különböző összegekkel támogathatták a blogot, kisebb adományok rendszeres vagy alkalmankénti utalásával. Ismét hangsúlyoznám, az ötlet nem tőlem származott, maguk az olvasók javasolták azt, amikor célozgatni kezdtem rá, hogy kezdek belefáradni a rendszeres írásba, és valószínűleg már nem sokáig fogom ezt csinálni. Vagyis aki fizetett, tényleg önkéntes alapon tette, hogy ezzel is ösztönözzön a további munkára, és így meghosszabbítsák a blog életét. Ez máig jóleső érzéssel tölt el, jó pár embernek ugyanis ezek szerint tényleg jelentett valamit az, amit az évek során itt, és az előző weblapomon összehoztam.

Az olvasók támogatásaiból nem is kis összeg került a konyhára, összesen több mint 600 ezer forint folyt be, ami szerintem ebben a műfajban nagyon szép összeg, még akkor is, ha ennek több mint harmada az első hónapok nagy felbuzdulása idején érkezett, és a lelkesedés később láthatóan erősen visszaesett. (Rendszeres havi támogatást jelenleg 13 olvasó utal.) Igyekeztem is megdolgozni a pénzemért, és a támogatások végül legalább két évvel meghosszabbították a blog életét, azt ugyanis eredetileg már tavaly be akartam fejezni. Viszont előbb-utóbb azért így is eljön az idő, amikor az ember azt érzi, most már tényleg ideje tovább lépni, és valami mással foglalkozni. Lassan 20 éve írom a netre a tengeri, főleg haditengerészeti témájú cikkeket, és egyre inkább úgy érzem, most már inkább csinálja valaki más. Jelenlegi terveim szerint jövőre, a huszadik évfordulón most már tényleg lezárom a blogot, és befejezem ezirányú tevékenységemet.

Méltánytalannak érezném, ha az utolsó napig elfogadnám a támogatásokat, és akkor mondanám azt, hogy kösz a pénzt, viszlát! Az utolsó év legyen mindenki számára ingyenes, már csak azért is, mert főleg ismétléseket teszek már csak fel, a korábbi lapomon megjelent olyan írásokat, melyek szerintem jól sikerültek, de érzésem szerint akkor nem kaptak kellő visszhangot. (Ilyen a jelenleg futó sorozat is.) Nagyobb terjedelmű új anyagot már csak egyet tervezek elkészíteni.

A technikai részletekkel nem vagyok egészen tisztában, de feltételezem, a Barion számla megszüntetésével az oda való átutalások is automatikusan megszűnnek, ezzel tehát remélhetőleg nem lesz további teendő. Ismét szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, és remélem, utólag sem érzik úgy, hogy az kidobott pénz volt.

A Tennessee osztály története hivatalosan 1915 március harmadikán kezdődött, amikor a Kongresszus két új, első osztályú csatahajót rendelt meg a haditengerészet részére. A tervezés, illetve az új hajók paraméterein és költségein való vitatkozás persze már korábban elkezdődött. A flotta ezúttal is 406 mm-es ágyúkkal felszerelt csatahajót akart, a minisztérium pedig ezúttal is tartotta magát ahhoz, hogy amíg az új lövegek fejlesztése nem fejeződik be, és amíg azok nincsenek rendesen kipróbálva, nem kockáztatja meg beépítésüket a csatahajókra. A két új csatahajó így végül ismét csak a Nevadával kezdődött sorozat folytatása lett, lényegében a New Mexico osztály ismétlése, kisebb-nagyobb változtatásokkal.

A pénzügyminisztérium az év végén utalta át az új hajók megépítésére szánt összeg első részleteit, ezt követően kötötték meg a szerződéseket a hajógyárakkal és a bedolgozó üzemekkel, s ezután kezdődhettek meg az előkészítő munkálatok. Miután nem teljesen új konstrukcióról volt szó, a tervezés gyorsan haladt, és a hajógyárak következő év áprilisára megkapták a csatahajók tervdokumentációját. A háborús helyzet miatt a két hajó építése némi késedelemmel végül csak 1917 tavaszán kezdődött, és már csak a háború után állították őket szolgálatba.

[...] Bővebben!

Negyedik éve, tavalyi típusváltozat-váltása óta viszont először vesz részt magyarországi éleslövészeten az avianói 56. harci kutató-mentő század. Figyelem! Főszerepben immár a HH-60G Pave Low helyett az új HH-60W Jolly "dobozorrú" Green II helikopterek.

Érkezik napi feladataik végrehajtására a Jolly géppár a körös-hegyi helipadra.

Málházzák a .5-ös lőszert a GAU-21-es géppuskákhoz.

Lőkörök a lőtéren.

Indulás egy újabb feladatra.

Vissza Pápára.

Zord 

Bár az ötlet már korábban is többször felmerült, az US Navy vezetése mégis csak 1910-ben határozta el, hogy a további csatahajó-építéseket egy előre meghatározott követelményrendszer szerint fogják folytatni, mellyel egységesítik az új hajók paramétereit, és szabványosítják azok főbb elemeit. Ez lehetővé tette volna, hogy a haditengerészet olyan csatahajóflottát állítson fel, melynek egységei védettségben, tűzerőben, sebességben és manőverező képességben többé-kevésbé azonos paraméterekkel rendelkeznek, következésképpen egységes, kompakt ütőerőként kezelhetőek.

Az ötlet nem volt olyan kézenfekvő, mint amilyennek tűnik. A korabeli gyakorlat ennek éppen az ellenkezője volt, vagyis a csatahajó-kötelékeket nem az azonos osztályú egységekből állították fel, hanem több osztályból válogatták össze a hajókat, tehát az így felállított kötelékek eléggé vegyes-felvágott jellegűek voltak. 1916-ban például az angol First Battle Squadron nyolc csatahajója hat különböző hajóosztály tagjaiból állt össze, és a nem sokkal a Dreadnought után épült St.Vincent osztály éppúgy képviselve volt benne, mint a vadonatúj, 38 cm-es ágyúkkal felszerelt szuper-dreadnoughtok. Hasonló sokféleség jellemezte a német Geschwader-eket is, melyeknek elég sok gondot is okozott, hogy a régebbi építésű dreadnoughtok állandóan lelassították a köteléket.

Épp az ilyesmit akarták az amerikaiak elkerülni azzal, hogy azonos képességű hajókból állítják fel csatahajó-kötelékeiket. Ehhez viszont először meg kellett határozni, pontosan milyen szabványok is azok, melyek szerint az új egységeknek épülniük kell, és mik azok a követelmények, melyeket támasztanak irántuk.

[...] Bővebben!