2019. augusztus 8.-án, csupán pár hónappal a csernobili atomerőmű-baleset 33. évfordulója után, a történelem megismételte önmagát és Oroszországban, a Fehér-tenger partján újabb nukleáris baleset történt. A közelmúlt eseményei és a 33 évvel ezelőtt történtek számos hasonlóságot mutatnak. Úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, az orosz hatóságok kísértetiesen hasonlóan kezelik a mostani helyzetet: nem adnak egyértelmű információkat, elhallgatják a Föderációt negatív színben feltűntető részleteket, míg a nemzetközi közvélemény érdeklődve figyeli a további eseményeket. Ennek köszönhetően sok kérdés kering a robbanás kapcsán, például „Mi okozta a detonációt?” vagy „Miért állítottak le két orosz nukleáris mérőállomást is a robbanás környékén?” illetve „Mi tehát a valóság a történtekkel kapcsolatban?”
Forrás: MSN.comSzámos dolog volt ami hosszú távon foglalkoztatta a nemzetközi sajtót, így pedig rengeteg megalapozott vagy éppen megalapozatlan elmélet született a történtekkel kapcsolatban. Az, ami az összes közül a leginkább foglalkoztatta a nemzetközi közvélemény, hogy mi váltotta ki a robbanást. Vajon egy titkos atomkísérlet, egy egyszerű üzemi baleset vagy esetleg egy új fegyver félresikerült tesztelése váltotta ki a tragédiát. Jelen cikkemben azt az elméletet kívánom igazolni, miszerint a baleset egy új orosz szuperfegyver tesztelése során következett be.
A hivatalos orosz álláspontot a Védelmi Minisztérium közölte a balesetet követő napon, miszerint semmilyen radioaktív anyag nem került a környezetbe. Ezt azonban hamar módosították és az újabb nyilatkozatban már azt írták, hogy szakembereik „egy rakéta részét képező radioizotóp energiaforrással kapcsolatos tevékenységet folytattak” egy tengeri platformon, amikor a robbanás bekövetkezett. Mint később kiderült katonai objektumban történt a baleset és egészen biztosan valamilyen új orosz fegyver tesztelése során halt meg, a Roszatom (Oroszországi Föderáció Atomenergetikai Konszern) öt, míg a Védelmi Minisztérium két munkatársa. Emellett sok további tényező bizonyította, hogy a kezdeti tagadás ellenére igenis nukleáris veszélyeztetettség áll fenn és valóban nagyléptékű a probléma.
Az első ilyen „igazolás”, hogy a kérdéses területen a központi tudósítások szerint a nukleáris sugárzás általános mértékű volt, azonban sok helyi lakos saját mérőeszközével megközelítőleg hússzor akkora értékeket mért, mint ami a normális. Ennek köszönhetően akkora pánik lett úrrá az ott élőkön, hogy a környék összes jódkészlete elfogyott. Az emberek magyarázatot vártak a kormánytól a történtekre. A válasz az Interfax hírügynökség publikációjának formájában érkezett, ami az Orosz Hidrometeorológiai Szolgálatra (Roszgidromet) hivatkozva arról számolt be, hogy egy valóban radioaktív gázfelhő szabadult fel, amely átvonulása miatt nőtt meg átmenetileg a radioaktív háttérsugárzás. A Roszgidromet augusztus 13-ai nyilatkozata szerint a gammasugárzás 4-16-szoros felerősödését okozó felhő stroncium-, bárium- és lantánizotópok bomlásának eredményeként jött létre. Az augusztus 8-án mért maximális érték óránként 1,78 mikrosievert volt, az óránként 0,11 mikrosievertes átlagos normál háttérsugárzás helyett. Ezt észlelhették a lakosok, azonban az értékek mára már normalizálódtak és stabilizálódtak Szeverodvinszkben.
A második fontos megállapítás az orosz kormány által tanúsított hozzáállás. Az Oroszországi Föderáció vezetése saját állampolgárjait is veszélybe sodorta annak érdekében, hogy elfedje a történtek komolyságát. Vélhetően a nyilatkozatot a lakosság megnyugtatásának céljából tették közzé, azonban annak a célnak is megfelelt, hogy igazolják, nem kell kitelepíteni a környező településeken élőket. Az evakuáció tehát nem történt meg, ezzel ellentétben mégis jelentek meg cikkek arról, hogy vonatokon szállítják el az embereket otthonaikból. Sőt azért, hogy a nemzetközi és hazai közhangulatot lecsillapítsák, lekapcsolták az esethez legközelebbi két sugárzásmérő állomást a Dubnat és a Kirovot arra hivatkozva, hogy kommunikációs és hálózati problémáik voltak. Így nem kellett az esetlegesen problémát jelentő információkat takargatni, formálni vagy a közvélemény számára „megszépíteni”.
Forrás: EuronewsMi több, a robbanást követően a hat sérültet ellátó kórházat sem értesítették arról, hogy nukleáris baleset áldozatait kezelik. Így a kezelőszemélyzet nem vette fel a rendelkezésükre álló sugárzásvédő felszerelésüket sem. Utólag százas nagyságrendben kellett megvizsgálni az egészségügyi dolgozókat, hogy milyen károsodás érte őket az eltitkolt sugárzás miatt. A vizsgálatok miatt állítólag titoktartási szerződést is aláírattak velük.
Ennek kapcsán kiemelt figyelmet kapott egy, a robbanásban megsérülteket ellátó orvos esete, akinek a szervezetében sugárzó cézium 137-es izotópot találtak. Tragikomikus jelleget kölcsönöz az esetnek, hogy a vizsgáltot végző szakértők azt állították nem az esemény, hanem az étkezési szokásai miatt lett sugárzó a férfi teste. Ezt azzal igazolták, hogy tudományosan bizonyított, a cézium 137-es nagy mennyiségben halmozódik fel gombákban, tengeri herkenytűkben és algákban. Így amikor Thaiföldön járt a doktor, feltehetőleg sugárzó fukushimai rákot ehetett ami magyarázza a sugárzás eredetét. Ennek az állításnak a valótlanságát azonban az az adat bizonyítja, hogy Fukushima és Thaiföld megközelítőleg 5000 km-re fekszik egymástól, így relatív csekély esély van arra, hogy a rák valóban fertőzött lett volna.
A harmadik megállapítás ami hitelt adott az elképzelésnek az, hogy valamilyen nukleáris tevékenység során történt a baleset az maga a sugárzás volt, annak tulajdonságai és mértéke. Nils Bohmer norvég nukleáris szakértő azt nyilatkozta a The Barents Observer portálnak ,hogy a megtalálható izotópok összetétele egyértelműen arra utal, nem egy izotópokat tartalmazó hajtómű, hanem egy (kisméretű) atomreaktor robbant fel.
„A bárium és a stroncium jelenléte mutatja, hogy a bomlástermékek nukleáris láncreakcióból származnak. Ez bizonyíték arra, hogy egy atomreaktor robbant fel” – mondta Bohmer.
Ez azért különösen érdekes mivel két állítást is alátámaszt a történtekkel kapcsoltban, egyrészt mint említettem letagadhatatlanná teszi a robbanás nukleáris jellegét, másrészt pedig további következtetéseknek biztosít alapot. Az ilyen izotópos összetétel ugyanis teljesen más, mint a radioaktív hasadóanyagokat használó, kisméretű energiaforrások összetétele (északi-sarki világítótornyok, műholdak), sokkal inkább hasonlít egy kisméretű atomreaktorban fellelhető anyagösszetételre, mintha csak egy kisméretű atomreaktorról beszélnénk.
Ez megalapozottá teszi azt az állítást, miszerint Oroszországban a Vlagyimir Putyin elnök által először 2018-ban bemutatott Burevesztnyik (Skyfall) interkontinentális robotrepülőgép tesztelése történt.
Forrás: NewsweekA felismerés rendkívül aggasztó, hiszen ha az oroszok atomreaktoros cirkálórakétát építenek, az radikálisan lejjebb viszi az atomküszöböt, a balesetveszélyt is sokszorosára növelve. Mindemellett pedig a fegyverkezési verseny is új erőre kaphat a Nyugat és Oroszország között.
Összefoglalva, véleményem szerint ez az esemény is példázza, hogy miként próbálja meg Oroszország egyrészt leplezni, másrészt pedig elterelni a figyelmet saját felelősségéről az egyes események kapcsán. Illetve azt is bemutatja, hogy mennyi és milyen állami szintű eszközt állítanak annak szolgálatába, hogy elfedjék a valóságot nem csak a nemzetközi közvélemény, de még az orosz nép szeme elől is. A kormány számára a legfontosabb cél az volt, hogy a nyilvánosság számára ne derüljünk ki miért végezték a kísérleteket és ennek érdekében még több ember életét és egészségét is hajlandók voltak kockára tenni. Az idő és a technikák változnak, de a cél állandó maradt. Megtévesztés, ezt tartja szem előtt a kormány csak úgy, mint a jogelőd, a Szovjetunió idején.
Szerző: Haiszky Edina
Az VVSz RF a Szlovenszki Stit 2019 légvédelmi gyakorlat idejére egy csökkentett, vegyes Sz-400/Pancir Sz1 légvédelmi csoportosítást telepített szállító repülőgépekkel Szerbiába, a batajnicai légibázisra. Ezzel egyidőben Belgrádban hivatalosan is bejelentették, hogy - az aktuális fenyegetéstrendnek meglehetősen jól megfelelő, kombinált rakétás/gépágyús komplexum típust - a Pancirt vásárolják meg az ország légvédelmi erői, a 250. dandár számára, mely Európában a legnagyobb harci tapasztalatokkal rendelkező ilyen alakulat a NATO-val szembeni, 20 évvel ezelőtti harcai nyomán.
Zord
Az (US)AFSOC alárendeltségébe tartozó 352. ezred két CV-22B Oprey Budapest feletti részleges sajtódemonstrációs repülésen október 29-én. (Fotó: Benedek Levente)
Éppen másnap a Vlagyimir Putyin orosz elnököt és delegációját (nem számítva az előkészítőket) Budapestre szállító négy Rosszija repülőgép egyike, a RA-96022-es Il-96-os Ferihegyen.
Zord
Három hónappal a Normandiában végrehajtott partraszállás után az amerikai 1. hadsereg elérte a belga-holland határt, behatolt Hollandia legdélebbi tartományába, a Belgium és Németország közé benyúló Limburgba és 1944. szeptember 14-én a tartomány fővárosa, Maastricht felszabadult. Az 1. hadsereg a 9. hadsereggel egyesülve, a 9. légierő támogatásával tovább nyomult a közeli német határ, majd a Rur (Roer) folyó felé. A 9. hadsereg ekkor már kereste a helyet egy harctéri temető létesítésére, hogy az ideiglenes sírokban eltemetett halottakat és a német földön elesetteket egy helyre temethessék. Mivel a korábban kinézett helyszín még a frontvonalban volt, a választás a Maastrichttól keletre, tíz kilométerre eső település, Margraten melletti mezőre esett. A területet az 1. hadsereg 30. lövészhadosztálya tisztította meg az ellenségtől szeptember közepén. A temetések 1944. november 10-én kezdődtek. A vászonzsákba helyezett holttesteket egy rövid ceremónia keretében helyezték a sírba, amely fölé egy egyszerű fakereszt került, rajta az elesett katona azonosítójával. A temető rövidesen 19 000 katona nyughelye lett.
A negyvenes évek végén az elesettek maradványait exhumálták és egy fémkoporsóba tették. A hozzátartozók kérvényezhették, hogy a maradványokat szállítsák haza, az Egyesült Államokba. 11 000 katona hozzátartozói éltek a lehetőséggel, de sokan úgy döntöttek, hogy teljesítik apjuk, testvérük, gyermekük kívánságát: ha elesnének, hadd nyugodjanak bajtársaik mellett. A margrateni katonai temető ma 8301 amerikai végső nyughelye. Jelenlegi formájában 1960 óta látogatható.
*
A temető fenntartásáért, állapotáért a Kongresszus által 1923-ban alapított, 26 állandó katonai temetővel és 30 emlékhellyel foglalkozó szervezet, az American Battle Monuments Commission felel.
Emlékszoba, ahol állandó személyzet segít a látogatóknak, ha egy bizonyos sírt keresnek, ha kíséretet kérnek a parcellákhoz vagy ha csak valamilyen információra van szükségük.
Az emlékszoba egyik sarkában áll a hadifoglyok zászlaja és azoknak a Becsületrenddel kitüntetett katonáknak a képe, akik a margrateni temetőben nyugszanak.
Dwight D. Eisenhower levele, amelyet a temető 1960-as megnyitására küldött. A szövetséges erők egykori főparancsnoka ekkor az Egyesült Államok 34. elnöke volt.
Az emlékszobával szemben álló épület falain mozaikból, bronz és zománcozott elemekből összeállított nagyméretű térképek ábrázolják az északnyugat-európai hadműveletek mozzanatait. A térképek mellett angol és holland nyelvű szöveg magyarázza az eseményeket. Mindhárom térképfalat üvegezett korlát védi attól, hogy a látogatók ezrei végigtapogassák azokat.
A nagyobbik, északi falon a normandiai partraszállástól a háború befejezéséig tartó teljes időszakot ábrázolták, külön megemlítve, hogy a stratégiai bombázások már jóval a D-nap előtt, 1942-ben elkezdődtek.
Részletek a nagy térképről. Átkelés a Csatornán és partraszállás Normandiában.
A margrateni temetőt jelölő kereszt a kép közepén van.
A fekete nyilak a keletről támadó Vörös Hadsereget jelölik.
A nyugati falon a Hollandiában 1944. szeptember 17. és 26. között két amerikai és egy brit légiszállítású hadosztállyal végrehajtott műveleteket vázolták fel.
A keleti falon a Rur folyón való átkeléstől a Rajnáig tartó hadműveleteket ábrázolták; az 1945. február 23. és március 10. közötti időszakot.
A térképfalak lábazatán a hadműveleteket végrehajtó főbb alakulatokat tüntették fel.
Az épület nyugati külső falán egy idézet olvasható, amelyet Eisenhower 1959-ben a londoni Szent Pál székesegyházban őrzött Aranykönyvbe írt. Ebben az ötszáz oldalas, bőrkötésű könyvben azoknak az amerikaiaknak a nevét jegyezték fel, akik Angliából indultak Normandia felé és elestek a harcokban.
A keleti fal külső felén 3-3 színes térképen ábrázolták a Németország és Japán elleni műveleteket. Utóbbi egy kicsit meglepő az európai hadszíntér emlékhelyén…
*
A térképterem és az emlékszoba között lépcsők vezetnek fel az eltűnt katonák falaihoz. Május 5-e van, ilyenkor az ország felszabadulását ünneplő holland családok kilátogatnak az amerikai temetőbe is.
A harc közben eltűnt 1722 amerikai katona és repülő nevét két hosszú falon tüntették fel.
„ … akik ismeretlen sírban nyugszanak.” Ha nem kerül elő más, megbízható információ, a harc közben eltűnt státuszba vétel napjától számított egy év lesz az elhalálozás hivatalos időpontja.
Az eltűntek falai elé japán cseresznyefákat ültettek. A temetőben nyoma sincs műanyag palackoknak vagy befőttes üvegeknek. Földbe szúrható virágtartót bárki elvehet és megtölthet vízzel a látogató központnál.
Nem kell sokáig keresni, hogy egy magyar származású amerikaira bukkanjunk. Robert S. Molnar hadnagy egy B-26-os közepes bombázón repült másodpilótaként. A 23 éves pilóta gépét egy német Focke-Wulf 190-es lőtte le 1943. július 30-án.
Ha egy eltűnt katona maradványai előkerülnek és sikerül azonosítani, akkor az eltűntek falába vésett neve elé egy kis bronz rózsa kerül. Mint Harry A. Clawson főtörzsőrmester neve elé, aki a 101. légiszállítású hadosztály katonájaként tűnt el Hollandiában, 1944. október 6-án. Maradványai 1972. május 8-án kerültek elő.
Nyoma sincs a vasárnapi tömegnek, hétfőn már csend honol a temetőben. Az eltűntek falai között egy medence húzódik, a végében egy 30 méter magas emlékmű áll.
A medence vizén az otthon maradt nőket jelképező „Gyászoló asszony” szobor tükröződik. Az emlékmű falán szabad fordításban Periklész beszédének egy részlete olvasható, ahogy azt Thuküdidész görög történetíró feljegyezte.
A háború szaggatta földből sarjadó fa szobra az új életet ábrázolja.
Az emlékmű két oldalán, a parcellákhoz vezető lépcsőknél emelt falakra a főbb ütközetek helyszínének neveit vésték.
Az emlékműben egy kápolnát alakítottak ki, amelybe a parcellák felől lehet belépni.
A kápolna bejárata. Az ajtókat egy angol művész bronz alkotása, az „Élet fája” díszíti. Az 15 méter magasan lévő mennyezetről lógó korona a holland nép ajándéka.
A bejárat fölé vésett felirat tudatja a látogatóval, hogy az emlékművet az Egyesült Államok emelte.
A kápolna lépcsőjéről a parcellákra és a közöttük húzódó füves területre látni. Az elhunytak emlékére tekintettel a bejáratnál diszkrét felirat emlékezteti a látogatókat a temetőben elvárt öltözékre és viselkedésre.
*
A tizenhat parcellára osztott temetőben jelenleg 8301 amerikai nyugszik, közülük 106 ismeretlen. Az utolsó temetésre 1994-ben került sor, miután a közelben megtalálták és azonosították Willis A. Utecht hadnagy maradványait. Az egykori fakeresztek helyén ma 8122 márványkereszt és 179 Dávid-csillag van. Az évfordulókon számos sír előtt virágok, az elhunyt katonák fotói vagy földbe szúrt kis zászlók láthatóak. Ennek oka, hogy már a háború végétől kezdődően adoptálni lehetett egy-egy sírt vállalva annak gondozását és a kapcsolattartást a tengerentúli hozzátartozókkal. Ez a hagyomány a mai napig tart.
*
A temetőben negyven testvérpárt is eltemettek, többnyire egymás melletti sírba, mint a Klemm testvéreket is. August egy lövészezred negyedosztályú technikusa volt, Roy pedig egy B-17-esen szolgált faroklövészként.
*
Margraten temetője négy nő földi maradványait is őrzi. Ketten katonaként, ketten a hadseregnek dolgozó civilként vesztették életüket.
Dorothy J. Burdge tanárnő volt, mielőtt tengerentúli szolgálatra jelentkezett a Vöröskeresztnél. 1943 őszén érkezett Angliába, majd a csapatokkal tartott Franciaországba, Belgiumba és Németországba. Repülőbalesetben hunyt el Wiesbaden közelében, 1945. május 1-én.
Wilma R. Vinsant főhadnagy 1942-ben lépett be a hadseregbe és ápolónőként csatlakozott az egyik légi sebesültszállító századhoz. Miután teljesítette az előírt számú repülést, kérelmezte, hogy még egy feladatra maradhasson. Repülőgépét 1945. április 14-én lőtték le Németország felett.
Anita R. McKenney civilként szolgált, a hadi szállításokkal foglalkozott. Európában már fél éve véget ért a háború, amikor 1945. november 26-án, Antwerpenben belehalt egy két nappal korábbi autóbalesetben szerzett fejsérülésébe. Férje, aki szintén súlyosan megsérült és ezért a temetésen sem lehetett ott, úgy rendelkezett, hogy feleségét Margratenben, az amerikai katonai temetőben helyezzék örök nyugalomra.
Christine A. Gasvoda főhadnagy egyike volt a második világháborúban elhunyt 17 repülő ápolónőnek. Egy sebesültszállító C-47-esen repült, amikor 1945. április 13-án a németországi Altenbekken közelében, rossz időjárás miatt a gép lezuhant.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
„Gyanútlanul és akaratlanul, csalimadárként magamra húztam kettőt a konvoj négy kísérőhajója közül...Megint olyan makacsul üldöztek, hogy a legkevésbé én magam hittem volna, hogy le tudjuk őket rázni...órák múltán a vízibombáik egyre messzebb hullottak...ismét betört a víz, éspedig éppen a vécé zárószelepén keresztül, amiről egyébként egy teljes, és kevésbé étvágygerjesztő fejezet születhetnék.”
1932. július 26. fekete nap volt a - némileg félrevezető módon - „birodalminak” nevezett német köztársasági haditengerészet (Reichsmarine) egyébként nagyrészt eseménytelen történetében. Vitorlás iskolahajója, a Niobe a Balti- (német szóhasználat szerint Keleti-) tengeren egy hirtelen támadt szélviharban az oldalára dőlt és percek alatt elsüllyedt, mivel a nyári hőségben a hajóablakok és fedélzeti nyílások nyitva voltak. A vízben sodródó 40 túlélőt jelentős erőfeszítéssel kimentette két odaérkező hajó, de a fedélközben éppen oktatásban résztvevő 69 tisztjelölt halálos csapdába került, és ezzel a tengerésztiszti és -altiszti, továbbá flottatisztviselői utánpótlás egy évfolyama szinte teljesen odaveszett, a természet erejének ugyancsak gyászos bizonyítékául.
Pár héten keresztül újra csak a földön lesznek láthatók a német hadsereg NHIndustries NH90TTH szállító helikopterei. 2015 után most újra egy alapos átvizsgálás alá vetik eme alváltozat 2018 előtt elkészült példányait. A gyártó figyelmeztetésére teszik mindezt, ugyanis a farokrotor egyik, az eddigi hírekben meg nem nevezett alkatrészét kell alaposan ellenőrizni, illetve szükség szerint cserélni.
Fejlesztéseket vitt véghez az Airbus az A330 MRTT (Multi-Role Tanker Transport) légi utántöltő/szállító repülőgép törzs alatti merev csöves utántöltő rendszerének szoftverében. Ez a módosítás kifejezetten a Boeing F-15 Eagle üzemanyag utántöltésére szolgál, ami az amerikai C és E, valamint a szingapúri SG alváltozatokkal lefolyatott repülési kísérletek során is felmerült nehézségek orvoslása okán került megvalósításra. Az utántöltési próbák alatt ugyanis megfigyelték, hogy a típus tankolása az Eagle középvonalától balra lévő fogadónyílása, illetve az itt jelenlévő légáramlatok okozta problémák miatt nehezebb, mint a többié. További nehézséget okozott, hogy a tankergép mögötti áramlások is aszimmetrikusan érték az A330 MRTT középvonalától kissé oldalt repülő F-15-öt, emiatt az oldalkormány folyamatos használatára volt szükség a megfelelő utántöltési pozíció tartása. Továbbá néha a tankolócső, szintén a légáramlatok miatt, az utántöltés végeztét követő eltávolodás során igen közel került a pilótafülkéhez. Az okok felderítése után meg is született a merev utántöltőcső mozgatását végző módosított szoftvere, így az F-15 Eagle üzemanyag utántöltése most már gond nélkül elvégezhető.
A már meglévő fedélzeti rendszerek továbbfejlesztett változatai helyett új fejlesztésűekkel lesznek ellátva a Kamov Ka-52M harci helikopterek. Az orrba az FH01-es radar helyére a szentpétervári Zaszlon által tervezett V006-os AESA antennával ellátott rádiólokátor fog kerülni. Ennek 900x300 milliméteres méretű antennáján 640 adó-vevő elemet helyeztek el. Páncélosokat 45, hidakat 100, hadihajókat 150 kilométerről képes felderíteni. Légi célok elleni üzemmódokban repülőgépet 50, lebegésben lévő helikoptereket 20 kilométerről detektálhat. Elődjéhez képes 10 kilogrammal könnyebb, vagyis 130 kilogrammot nyom és további előnye, hogy hűtésére levegő szolgál. A jelenlegi forgószárnyasokon lévő jekatyerinburgi UOMZ által fejlesztett GOES-451-es szenzortorony helyét is új eszköz foglalja majd el. Ez az OES-52-es jelzést viseli és a létrehozásában nagy szerepe volt az EC665 Tiger harci helikoptereken alkalmazott Safran Strix szenzortoronynak. Annak ellenére, hogy tartalmaz hő-és hagyományos kamerát, lézeres távolságmérőt és célmegjelölőt is tömege 177 kilogramm, szemben az előd 220 kilogrammjával.
Törökországban elindították a MILDEN programot (jelentése: Milli Denizalti, vagyis Nemzeti Tengeralattjáró) amely egy hazai tengeralattjáró-építési tervezet. Célja, hogy 2040-re egy levegőtől független meghajtással rendelkező tengeralattjáró-osztályt tudjanak szolgálatba állítani. Nem a nulláról indulnak el, hiszen a német Howaldtswerke-Deutsche Werft által tervezett Type 214-es tengeralattjárók helyi gyártásának megvalósításával több török cég is (Aselsan, Havelsan) jelentős tapasztalatokat szerzett az elmúlt években a felszín alatti egységek tekintetében is. Törökország a NATO második legnagyobb tengeralattjáró flottájának tulajdonosa. 12 jelenlegi tengeralattjárója mind a német Type 209-es családon alapul. A terv szerint ezeket részben kicserélik hat fejlettebb Type 214TN modellre, szintén Németországból. A Type 214TN tengeralattjárók REIS-osztály néven lesznek ismertek, és - mint sok korábbi török tengeralattjáró - helyben készülnek. Ez a hat új hajó a 2030-as években csatlakozik majd a flottához.
Bahrein a meglévő OLIVER HAZARD PERRY-osztályú fregattja mellé egy továbbit fog beszerezni. A hajót az Amerikai Egyesült Államok flottájától vonták ki, ahol USS ROBERT G. BRADLEY (FFG 49) néven szolgált. A már meglévő RBNS SABHA fregatt szintén az USA-tól került megvásárlásra, ahol USS JACK WILLIAMS (FFG 24) néven szolgált. A ROBERT G. BRADLEY további szolgálata előtt egy nagyjavításra mindenképpen szükség lesz.
A Pentagonból származó információk szerint Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma ebben az évben nem engedélyezi majd a Lockheed Martin F-35 Lightning II-es vadászbombázók teljes sebességű gyártásának elindítását. Az előállítás felpörgetését ugyanis 2019 végére tervezték, azonban erre valószínűleg 2020 decemberéig, vagy 2021 januárjáig várni kell még. Meg kell említeni, hogy erre eredetileg már 2012-ben sort kellett volna keríteni. Ez a 13 hónapnyi haladék időt biztosíthat a típussal szemben még fennálló elmaradások bepótlására a gyártói/fejlesztői részről. Itt a jelenlegi legkorszerűbb légvédelmi rendszerek jelentette fenyegetésekkel szembeni megfelelőségre kell gondolni, aminek igazolására szolgáló tesztekkel még adós a Lockheed Martin.
Baleset érte a brazil haditengerészet együléses AF-1B vadászbombázóját október 21-én a Rio de Janeiro-i São Pedro da Aldeia haditengerészeti légi támaszponton. A Kuvaittól megvásárolt használt McDonnell Douglas A-4KU Skyhawk gépek helyi megjelölése AF-1, illetve AF-1A, ez a modernizáláson átesett együléses esetében kiegészül még egy B betűvel, míg a kétüléses változat korszerűsítésen átesett gépei az AF-1C jelzést viselik. A 2009 áprilisában megkötött, 140 millió dolláros szerződés értelmében a Kuvaittól megvásárolt 33 A-4KU és TA-4KU közül 12 példány, kilenc együléses AF-1-es és három kétüléses AF-1A került volna korszerűsítésre öt év alatt.
Ezt a modernizációt az Empresa Brasileira de Aeronáutica SA, vagyis az Embraer szakemberei végezik el, a vadászbombázók ennek köszönhetően 2025-ig maradhatnak hadrendben. Az A-4-esek új generátorokat, többfunkciós Elta 2032-es fedélzeti radart, OBOGS rendszert, titkosított kommunikációt lehetővé tevő rádiókat (melyek segítségével később az adatátviteli lehetőség is megvalósul), inerciális navigációs rendszert, új HUD-ot, a pilótafülke műszerfalára két 5”x7”-os kijelzőt, a gázkarra és a botkormányra HOTAS-rendszert, valamint új fedélzeti számítógépet kapnak.
A mostani esetben érintett példány az idén szeptember 6-án átvette az ötödik AF-1B, az N-1013-as lajstromszámú vadászbombázó volt, amelyik egy kétüléses változattal együtt készült a repülési feladat végrehajtására reggel 7 óra körül. Jelenlegi információk szerint a felszállás során adódott gond a Skyhawk hajtóművével, így a felszállást a pilóta megszakította. Azonban a gépét nem tudta a futópályán tartani, így az lesodródott róla és kitört orrfutóval, valamint sérült orr-résszel állt meg. A pilóta gyorsan elhagyta a gépet és repülőtéri tűzoltók gyors beavatkozásának köszönhetően sikerült a nagyobb anyagi kárt, vagy a teljes megsemmisülést okozó tüzet megakadályozni.
Az első két Skyhawk átalakításához 2011-ben láttak hozzá, azonban a dél-amerikai ország egyetlen repülőgép-hordozója, a SAO PAULO (A 12) kivonását követően a munkálatok üteme némileg alábbhagyott, sőt 2017-ben a korszerűsítési program törlésének ötlete is felmerült. Az első AF-1B-t 2015 májusában adták át a típust repülő egységnek, míg a második esetében erre 2016 áprilisában került sor, de az utóbbi repülőgép 2016. július 26-án lezuhant. A tavalyi év májusában a haditengerészet megkapta az első modernizált kétüléses, AF-1C Skyhawk vadászbombázóját, valamint augusztus 23-án átvette a negyedik AF-1B-t (N-1008) is. A korszerűsítés igencsak felemásra sikerült a jelenlegi állapotában, hiszen modern rövid hatótávolságú légiharc-rakéták, hajók elleni rakéták, vagy precíziós vezérlésű bombák és célzókonténer integrációja eddig még nem valósult meg, pedig a gépek képesek lennének ezek alkalmazására.
NETARZENÁL GALÉRIA
McDonnell Douglas RF-4C Phantom II
General Dynamics F-16C Fighting Falcon
McDonnell Douglas KC-10A Extender
Fairchild A-10C Thunderbolt II
McDonnell Douglas EAV-8B+ Harrier II
A Magyar Honvédség dóci lőterén október 15-én rendezték meg a Cross Landing 2019 elnevezésű magyar-román kutató-mentő gyakorlat magyarországi mozzanatát. A gyakorlatról írt helyszíni beszámoló a nyomtatott megjelenést követően kerül majd fel az Air Base blogra; ezt a bejegyzést a Cross Landing 2019-en részt vett harci helikopternek szánom. A Mi-24P-t ezúttal bázison kívül, színes, őszi környezetben fotózhattuk.
A gyakorlat forgatókönyve szerint a „szerencsétlenül járt légijármű” szerepe a 336-os oldalszámú harci helikopternek jutott, amellyel a dóci lőtér egyik tisztásán berendezett kárhelyszínre szállt le a személyzet.
*
Közel két óta telt el az érkezés óta. A kárhelyszínen a kutató-mentő gyakorlat véget ért, a Mi-24-es mechanikusa előkészíti a helikoptert az indulásra. A Mi-24-es felszáll és a kutató-mentő helikopterekkel együtt Szentes felé veszi az irányt.
* * *
Fotó: Szórád Tamás
Közel öt hónapig vendégeskedik a szolnoki RepTárban Piros 3-as, a lengyelországi Krakkó repülőmúzeumának Bf 109G-6-osa. A két intézmény közti kölcsönügylet jelentőségét az adja, hogy ez az első Messerschmitt harci repülőgép, mely Magyarországon "tesz látogatást" a második világháború óta. Azt nem kell bizonygatni, hogy a magyar katonai repülésnek aligha van ikonikusabb típusa, mint a Messzer, mely a Puma vadászrepülők fegyvere volt olyan kilátástalan, sokszoros túlerővel szembeni - , történelmileg tragikus - hősi küzdelmeikben, mint az idén éppen 75 esztendeje lezaljott "amerikai szezon", vagy a haza védelme a szovjet "felszabadítók" ellenében 1944-45 fordulóján.
Frankó Endre, az utolsó Puma is eljött az időszaki kiállítás megnyitójára.
Tobak "Cica" bácsi könyvein cseperedve, számomra aligha lehetett kérdéses, hogy - paradoxonnal élve - melyik a nagy világégés legszebb vadásztípusa.
A 44 májusában Regensburgban gyártott, majd rövid úton egy gyakorlórepülés során katasztrófa áldozatává vált, 55 évig vízben pihenő gép gyártási száma (163306) a svanc jobb oldalán, jellegzetes háromszögletű táblácskán.
Mit is lehetne ilyenkor mondani? Kívánom, hogy a magyar repüléstörténeti gyűjtemény egyszer egy saját Messzerrel is büszkélkedhessen!
Zord