Nyugat-Balkán

Egy barátom kérte, hogy írjak arról, ami a legkedvesebb, legszebb emlékem volt a Malévnál. Kis változtatással, de ezt küldtem el neki:

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer Maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.

Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenegy év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

A barátom azt kérte, arról írjak, ami a legkedvesebb volt nekem a Maléves évek alatt. Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, ám mikor azon gondolkoztam, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése a fedélzeten. Az az érzés, hogy otthon vagyok.
Ez persze akkor is tetten érhető volt, ha turistaként repültünk Malévval, de fokozottan a külállomásokra/ról utazások alkalmával.

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem mára kis szorongássá enyhült, de azért még megvan. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - „mint a villamos”. Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk.

               
1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget, mert a Maléven kívül egyik légitársaság sem szállt le a kedvezőtlen időjárás miatt, a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok!

                Otopeni 1993

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.
1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk.

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem.

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok!

                                               Szarajevó 2002

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak.

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk.

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is Maléves!” Mert egy család voltunk.

                            Pristina 2003

A barátom azt kérte, hogy arról írjak, ami a legkedvesebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb volt a Malévnál. Nekem az érzések voltak a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a Maléves busz befutott egy-egy városba.

Mert jó volt Malévesnek lenni. Mert otthon voltunk.

 

 

A rendőrség őrizetbe vette az 59 éves M.

Első ízben látogattak szülőfalujukba az 1941 és 1944 között Harasztin született, a magyar karhatalom által oda telepített bukovinai székelyek, akik a második világháború végén elhagyták a települést és a magyarországi, Tolna megyei Tevelben leltek otthonra.

A magyar kormány vajdasági gazdaságfejlesztési programjához kapcsolódóan Magyarország kiemelt számú kiállítóval van jelen az újvidéki Nemzetközi Mezőgazdasági Vásáron, mintegy ötven kiállító képviseli az anyaországot - hangsúlyozta Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter szombaton Újvidéken, miután megnyitotta a magyar pavilont.

Ma éjjel 11 óra és holnap legkésőbb 19 óra között szünetel a vízszolgáltatás Szabadka és Palics nagy részén.

Kétnapos Szabadkai látogatáson vett részt Kyle Scott, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete.

Eredménytelennel nevezte a szabadkai városvezetést Maglai Jenő, a Mozgalom a Polgári Szabadkáért vezetője pénteken megtartott sajtótájékoztatóján, ahol az önkormányzati támogatáspolitika visszásságaira és a migránscsaládok számára tervezett lakásépítéssel kapcsolatos aggályokra hívta fel a közvélemény figyelmét az ellenzéki képviselőcsoport nevében.

A héten megkötötték a szerződést a zobnaticai ménesbirtok vezetőségével, ezzel minden akadály elhárult, a jövő hét végén kezdődhet a Vajdasági Vágta – jelentette be Bunford Tivadar, a Nemzeti Vágta szerbiai előfutamának szervezője.

A Magyar Nemzeti Tanács - az ösztöndíjprogam keretein belül - intenzív szerb nyelvi tanfolyamot szervez annak érdekében, hogy a szerbiai felsőoktatási intézménybe felvételiző egyetemisták szerb nyelvtudását olyan szintre fejlesszék, amellyel könnyebben vehetik a szerb nyelven történő továbbtanulás jelentette akadályokat.

Kint gyönyörűen süt a nap, virágzó fák, a lenyírt fű illata, az ég kékjének, a fák zöldjének lelket nyugtató látványa közepette szinte szentségtörésnek számít az, amiről írni akarok. De emlékezni muszáj. Muszáj megismerni, hogy hova vezetett a féktelen gyűlölet, a nacionalizmus tőlünk párszáz kilométerre. 25 évvel ezelőtt Szarajevóban is ilyen szép májusi napok köszöntötték a várost, aztán rövid két nap alatt döbbenetes erővel beköltözött az agresszió, a félelem, a háború, a halál. És ott is maradt 46 hónapig.

                1992. május 2-án a háború hivatalosan megkezdődött.

A Jugoszláv Néphadsereg és szerb félkatonai alakulatok 60km átmérőjű körben a környező hegyekben körbezárták a várost és 250 tankkal, 120 gránátvetővel, orvlövészekkel lőtték. 1435 napon keresztül. Minden nap. A háború első napjaiban elsősorban a strartégiailag fontos épületeket, az elnöki palotát, a elektromos műveket, a postapalotát támadták. A cél az volt, hogy Szarajevót elvágják a külvilágtól, megszakadjon a kapcsolat és megszűnjön az áramszolgáltatás. Szerencsére teljes mértékben egyik sem sikerült.

Nagyon sokan, az ostrom ideje alatt összesen 200 ezren hagyták el a várost, akik ott maradtak, ott rekedtek, saját elmondásuk szerint azt hitték, hogy ismerik az életet. Minden, amiről azt gondolták, hogy soha nem lesz rá szükségük, vagy hogy nem lesznek képesek rá, kiderült, hogy szükség van rá, és képesek rá.

Az ostrom alatt álló város szinte teljesen el volt vágva az ország többi részétől, nem volt fegyver a védelemre, élelmiszer, víz, áram, gáz, gyógyszerek... Ami bőségesen volt – gránátok és golyók és a mindennapi halál.

Az otthonokban a hűtőszekrények a gyerekek játékainak, értékes könyveknek, képeknek a tárolójává váltak, a szekrényeket eltüzelték, vagy koporsók lettek. A garázsokat raktárrá alakították, az autók védőfalat nyújtattok az orvlövészek ellen. Cipők, szőnyegek, könyvek, régi kabátok – tüzelő anyaggá váltak. Lencse, korpa, makaróni – az egyetlen élelem.

                                    Az autók védelmében...

A gyerekek „humanitárius segéllyel” játszottak saját játékok helyett, megtanulták mi a repeszgránát, mi az a kaliber, mit jelent, hogy „gellert kap”. A turisták helyett az ENSZ katonái és külföldi újságírók sétáltak a városban.

A dokumentációs központ adatai szerint az ostrom alatt a városban 14 011 személy halt meg, 7808-an a háború első évében, 3392-en a másodikban. A halottak között 1601 gyermek volt. A Markale piac ellen elkövetett két bombatámadás következtében ott 105-en vesztették életüket. Közel 50 ezren szenvedtek maradandó sérülést, a város kórházaiba naponta átlagosan 15 személyt szállítottak be orvlövészek által okozott sebesüléssel. A két klinikán – a traumatológiai és a sebészeti klinikán – az ostrom ideje alatt 47 776 sebesültet láttak el. A halálesetek olyan általánossá váltak, hogy minden természetes halált kiváltságnak tekintettek.

Naponta 50 sírt ástak meg. A kiásott sírok gyakran szolgáltak óvóhelyül a gránátok és az orvlövészek elől. A temetési szertartások a bombázások miatt akár öt órát is tarthattak (pontosan ennyi ideig tartott egy ismert sportoló, Vinko Samarlicu temetése, amit a lövöldözések miatt 22-szer kellett megszakítani). A halottakat nem ritkán az udvarban temették el bútorokból készült koporsóban, vagy egyszerű karton dobozban, de néha csak szőnyegbe, vagy függönybe csomagolva. A város újranyitotta 89 régi, már bezárt temetőjét, de temettek mindenhova: városi közparkokba, a Kosevo stadionban a focipályára.

Mivel az élelmiszer készlet már az első hónapokban elfogyott, a lakosság pedig éhes volt, virágzásnak indult a fekete kereskedelem. Egy liter olaj 30 nyugatnémet márkába, egy kilogramm cukor 80 márkába került. Egy kilogramm lisztért 5-15 márkát, vagy két halkonzervet kértek. Az ENSZ az ostrom hivatalos kezdete előtt légihidat hozott létre a humanitárius segélyek bejuttatására. Az akkor létrehozott légihíd volt a háborús légiközlekedés történelmének leghosszabb ideig tartó segélyakciója. Habár a szarajevói repülőtérre több ezer repülőgép szállt le és hozott 31.448.000 kilogramm alapvető élelmiszert, kamionnal érkezett még a városba 168.432.000 kiló élelem, a szarajevói kenyérgyár 126 millió vekni kenyeret sütött, a lakosoknak naponta csak 159 gramm élelmiszer jutott.

A központi fűtés nem működött, a boszniai főváros lakói elképesztő leleményességgel próbálták meg túlélni a gránátoktól, lövésektől üveg nélküli ablakok mögötti lakásokban a hideg évszakokat. Kályhákat készítettek olajoskannákból, régi mosógépekből. Egy barátunk mesélte, hogy a 17. emeleti lakásukban felfordított mosófazékban raktak tüzet és ezzel enyhítettek a 0 fok alatti szobahőmérsékleten. Már a háború első telén fa nélkül maradt a város. „Hrastovi negyedben nem maradt egyetlen egy fa sem, a madaraknak nincs hova leszállniuk.”-írta egy szarajevói.

A városban az ostrom alatt több mint hat és fél hónapon át teljes sötétség volt. A kulcsfontosságú intézményekben aggregátorokkal biztosították az áramellátást, a lakosok mindenféle olajból, zsírból gyertyát, mécsest készítettek.
A várost átszelő Miljacka folyón elkészült az első kézzel létrehozott vízerőmű, amit kerékpárral hajtottak, ez adott áramot.

Az ellenség lerombolt mindent, amit talált, ami az útjába került: óvodát, színházat, iskolát, könyvtárat, de kórházakat, és vallási intézményeket, lakóházakat és középületeket is. A közel négy évig tartó ostrom alatt több tízezer épület sérült meg, szinte egyetlen egy ház sem maradt épen.

A szarajevói tűzoltókat az ostrom alatt 8 ezer alkalommal vetették be. Ebből 250 nagyon nagy tűz volt, ami azt jelenti, hogy egy időben két vagy több épület égett. A legnehezebb napjuk 1992 májusában volt, amikor egy időben lángolt 30 épület.

A lakosok teljesen fegyvertelenek voltak, nem volt honnan beszerezni, de saját érdekükben szükség volt rá. Így fegyverkészítő műhelyek nyíltak. A város védelmére voltak még gránátok, gyújtó palackok, puskák és néhány rakéta. Ezek főleg a kivonuló jugoszláv néphadsereg után maradtak a laktanyákban.

A város először 1993 júliusában jutott levegőhöz, amikor a repülőtér kifutópályája alatt elkészült a háborús alagút Dobrinja és Butmir között. A 760 méter hosszú alagút volt az egyetlen kijárat az ostromlott városból. Két és fél év alatt az alagúton naponta 2-3 ezer ember közlekedett, valaki a butmiri oldalon kitett egy útjelzőt, amire ki volt írva: Párizs 3765 km. Az alagút akkoriban a legszigorúbban őrzött államtitok volt. Ezen át jutottak be az első védelmi alakulatok, ezen keresztül kapott a város áramot, élelmiszert, gyógyszereket.

                       Az alagút bejárata

De a városban maradottak, vagy a városban rekedtek élni akartak. Túlélni akartak. A gyerekek a háború alatt is jártak iskolába. Az iskolákat biztonságosabb helyre költöztették és a tanítás tovább folyt pincékben, magánházakban, óvóhelyeken. Az ostrom alatt 3000 kisdiák fejezte be az általános iskolát, 300 egyetemi vizsgát tettek le, és 23 középiskolában tanítottak. Télen az volt a kérés, hogy az ügyeletes diákok hozzanak magukkal egy-egy darab fát az osztály fűtésére.

                                            A Szarajevói Háborús Színház épülete

Több mint 100 kiállítást rendeztek, negyvennél több színházi bemutatót tartottak, megjelentek az újságok és folyóiratok, megszervezték az első Szarajevói Filmfesztivált, ami mostanra Európa egyik legrangosabb fesztiválja lett, megválasztották a "Miss ostromlott Szarajevó"-t.

Habár a háború 1995. december 14-én a békeszerződés párizsi aláírásával véget ért, Szarajevó továbbra is ostrom alatt állt.

Az ostrom utolsó napja hivatalosan 1996. február 29., de március 11-én még rakétákat indítottak a boszniai szerb katonák ellenőrzése alatt tartott Grbvica kerületből, eltaláltak egy villamost, ahol meghalt egy asszony és 19 ember megsebesült. Ők voltak az ostrom utolsó áldozatai.

A hágai nemzetközi bíróság két szerb parancsnokot ítélt el az ostrom miatt: Sztanislav Galicsot és Dragomir Milosevicset. Többek között Szarajevó ostromáért emeltek vádat Radovan Karadzsics és Ratko Mladics ellen is.

 

 

 

Vöröskereszt hete jegyében a szervezet aktivistái az idén is ajándékcsomagokat adnak a Zentai Közkórház szülészetén világra jött babáknak és családjuknak.

Csaknem másfél évszázada épült fel a zombori, Veljko Petrović nevét viselő gimnázium épülete, és nem sokkal utána tornatermet is hozzáépítettek, ami annak idején igencsak ritkaságszámba ment.

Szerda este tartották meg a Zentai Alkotóházban a képvetítéssel egybekötött ismeretterjesztő előadást a csíksomlyói zarándoklatról.

A migránsok szabadkai elhelyezésének kérdését vitatták meg az Esték a Buckában elnevezésű rendezvénysorozat szerdai összejövetelén.

A Nagyberuházási Igazgatóság és a belgrádi Siemens Healthcare vállalat szerződést írt alá három angio-terem felszereléséről, 138,15 millió dinár értékben.

Szabadkán több mint 3.

Várják a jelentkezőket a sorrendben 11.

Álláskeresésben, szakmai gyakorlat megszerzésében és az egyetemmel kapcsolatos kérdésekben nyújtanak hasznos segítséget a nemzetközi gyakorlatban egyre elterjedtebb tanácsadó és karrierközpontok.

Hálaadó istentisztelettel ünnepelték a református templom felújítását, a betelepülés 231.

Az ötödik alkalommal zajló akció során pénteken Kevi, Buránysor és Felsőhegy településeken takarítottak a falubeliek, majd szombaton Zentán folytatódott a közterületek szépítése.