Az utóbbi időben kétszer is láttam a hírekben, hogy Budapesten a járókelők és az utasok tolták be/el a trolibuszt műszaki hiba miatt.
30 évvel ezelőtt láttam ilyet Bukarestben, azzal a különbséggel, hogy ott nem műszaki hiba miatt kellett a troli mozgását a gyalogosoknak segíteni.
Egy konszolidált, normális országból érkeztünk kicsivel több mint 30 évvel ezelőtt Bukarestbe, hogy aztán évekig az legyen az otthonunk, és az első városnézésen futottunk bele ebbe látványosságba.
Ha Ceauşescu, vagy a felesége, vagy a kutyái mozogtak a városban, országban, akkor az utcákat teljesen letakarították előlük, szabaddá tették az utat. Mi a bulevardul Magherun autóztunk éppen, amikor jött a lezárás. Megálltunk, szemben velünk egy troli, és a hat éve már ott dolgozó kollégánk annyit mondott: ezt nézzétek, ilyet még úgysem láttatok! És a troliról leszálltak az utasok, lekapták az áramszedőket, a trolit betolták egy mellékutcába! A meglepetéstől szólni sem tudtam, akkor még egyébként is csak 3 vagy 4 napja voltunk Bukarestben, még az éjszakai város látványát sem tudtam feldolgozni.
b-dul Magheru
Első esténken álltam a Hotel Dorobanti hetedik vagy nyolcadik emeletének ablakában és néztem ki a sötétbe. Mert nem volt közvilágítás az utcákban, az autók helyzetjelzővel közlekedtek. Álltam, és folytak a könnyeim.
Nos, ezután másnap az elődünk elvitt egy kis autózásra, megmutatni a várost, kicsit ismerkedni és ez alatt futottunk bele a trolibuszos esetbe.
Hotel Dorobanti
Később több élményünk is volt a lezárással. Néhány hete laktunk kint, a nyelvet még nagyon nem beszéltük, amikor szintén a Magherun autóztunk, én vezettem. A Maléves autónkra diplomata rendszámot kaptunk azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy nyújt némi védelmet. Ezzel az autóval mentünk, amikor mögöttünk valamit mondott egy rendőrautó, de nyelvtudás híján nem igen értettük, én csak autóztam tovább szabályosan a sávomban, a mögöttem lévő rendőrautó egyre közelebb jött, ez miatt én egyre gyorsítottam, de már láttam, hogy a többi autós félrehúzódik, így igyekeztem én is lehúzódni, de erre már nem volt időm. A rendőrautó megelőzött, keresztbe állt előttünk, egy rendőr kiugrott belőle és a gumibotjával akkorát csapott a CD rendszámú Lada motorház tetejére, hogy az behorpadt. Idegesen és ordítva mutogatott, hogy forduljunk be a legközelebbi mellékutcába.
A Maléves autó (itt Csíkszeredában)
Az egész jelenet szürreális, ugyanakkor elgondolkoztató volt. A Kárpátok géniuszát kiszolgáló szolgálatok szinte kivetkőztek magukból, ha a kedves vezető közeledett. Annyira rettegtek, hogy bármi hiba csússzon a rendszerbe, hogy olyankor semmi nem számított. Így aztán nekimegy a diplomata rendszámú autónak – holott fogalma sincs róla, hogy ki ül benne - , vagy éppen betolja a géppisztolyát az ablakon, ahogy ez egy későbbi esetben szintén velem megtörtént.
Később többször is elgondolkoztam rajta, vajon féltem? Nem. Nem féltem. És nemcsak azért, mert 26 évesen az általam teljesen ismeretlen viselkedéssel szemben még értetlenül álltam. Nemcsak azért, mert akkor is és a további hat év alatt is mindig volt egy hazaúti repülőjegyünk. Nemcsak azért, mert tapasztalatlan voltam a diktatúra működésének tekintetében. Nem Azért sem, mert lett légyen bármilyen erőszakszervezet képviselője, vannak dolgok, amit békében nem tehet meg. Ja, és nem voltam/vagyok bátor. Egyszerűen csak én voltam/vagyok.
Arra azért nem gondoltam, hogy igaz, egyelőre más ok miatt, de három évtizeddel később az én fővárosomban fogják az utasok tologatni a trolikat.
Egyelőre csak műszaki hiba miatt.