Biztonságpolitika

Ukrajnában az Antonov Állami Repülőgépgyártó Vállalatnál elkészült - két héttel a gyártó által vállalat határidő előtt - az első An-178-100R törzse május 20-án. Az An-178-100R az An-178 modernizált és továbbfejlesztett változata. A típust Kijev a 2020-as év decemberében rendelt meg 4 darabos mennyiségben. Ezeket a légierő fogja üzemeltetni, átadásukkal 2023-ban végeznek. Az An-178 egy közepes hatótávolságú szállító repülőgép, meghajtását két Progresz D-436-148FM gázturbina végzi. Maximális teherbírása 18 tonna, ezzel a terheléssel 1000 kilométert tehet meg, míg 10 tonnával 3680 kilométert. Képes akár 90 katona, vagy 84 ejtőernyős, vagy 78 sebesült szállítására, maximális utazósebessége 825 kilométer per óra. Három HMMWV típusú könnyű gépjárművet, vagy 2 nehezebb járművet is szállíthat. A repülőgépet a szovjet An-12 Cub szállító repülőgépek pótlására alkották meg. Peruban az An-32B pótlására vásárolták meg az ukrán gép egy példányát 65 millió dollárért, a piacon olyan jól bevált típusok helyett, mint az Airbus C295, vagy a Leonardo C-27J Spartan. Várhatólag az első gép összeszerelésével a 2021-es év vége előtt végezni fognak.

Romániában még ebben a hónapban az amerikaiaknak szerződéseket kell kötniük azokkal a társaságokkal, akiket az Aranyosgyéres melletti 71. Légibázis fejlesztési munkálataival bíznak meg. A bázist C-17 Globemaster III és a C-5M Super Galaxy szállító repülőgépek, valamint vadászbombázók fogadására teszik alkalmassá, így lesz hamarosa a NATO egyik legfontosabb repülőtere a fekete-tengeri régióban. Az építkezés várhatóan 152 millió dollárba kerül majd, és az egészet az amerikai költségvetésből finanszírozzák. Az amerikaiak a romániai repülőteret stratégiailag fontos létesítménynek tekintik, amelyet úgy kell átalakítani, hogy a jövőben még jobban támogathassa az amerikai légi műveleteket, és képes legyen az amerikai csapatok számára egy olyan támaszpont szerepét betölteni, ahonnan gyorsan reagálhatnak a régiót érintő biztonsági fenyegetésekre. Az új logisztikai létesítményekben felhalmozott készletek egy ideig lehetővé teszik majd, a bázisra áttelepül repülőgépek független üzemeltetését anélkül, hogy szükség lenne a fogyóeszközök rövid idő belül történő pótlására. Új üzemanyag-tárolók és üzemanyag-elosztók építése mellett a legénység elhelyezésére szolgáló épületeket is felhúznak, továbbá egy könnyűszerkezetes hangár is felépítése is megvalósul. Továbbá a fegyvertároló kapacitást is növelni fogják. A román légierő számára is jól jövő fejlesztés lesz, hogy kiépítik az F-16-ok üzemeltetéséhez szükséges infrastruktúrát is, amely jelenleg csak egy repülőtéren áll rendelkezésre az országban.

Azok után, hogy május 7-én átadták a megrendelőnek, május 18-án meg is érkezett Csehországba a 0481-es oldalszámú Airbus C295MW szállító repülőgép. Prága 2019-ben rendelte meg a már meglévő 4 darab C295M változatoknál korszerűbb C295MW modifikáció két példányát. E két repülőgép mellett a cseh kormány aláírta a C295M típusú repülőgépeinek korszerűsítésére vonatkozó szerződését is, de egyelőre nem tudni, mikor tervezik ezt a programot elindítani.

Bulgária is megrendelte a svéd Saab DAM (Deployable Aircraft Maintenance Facility) telepíthető repülőgép-karbantartó egységét. Ez a könnyű (át)telepíthetőségénél fogva mobil megoldást kínál a hatékonyabb repülőgép-karbantartási képesség megvalósítására. Az integrált Barracuda multispektrális álcázással ellátott DAM további előnye, hogy azonos képességeket biztosít, mint az általánosan használt hangárok és szakműhelyek alkotta karbantartási infrastruktúra, de ezek a fenntartási összegének töredékéért, a létesítési idő minimalizásával. Ez a megoldás gyorsan mozgatható, így lehetővé teszi az önálló üzemeltetést hosszabb időszakokra is, bármilyen földrajzi körülmények között is. A DAM-ot 2018-ban első külföldi megrendelőként Magyarország választotta ki és még 2019-ben rendszeresítette is. A 38 méter hosszú, 20 méter széles és nyolc méter magas, 750 négyzetméteres alapterületű mobil sátorhangárokhoz a műszaki munkákhoz és az ahhoz kapcsolódó tevékenységeknek (pl: alkatrész-raktár, katapultülés karbantartó, fegyverzetjavító, ellenőrző berendezéseket tartalmazó, pilótaöltöző, bevetéstervező…) otthont adó 10 darab 6,6 méter hosszú szabvány konténer és kiszolgáló berendezések is tartoznak. A DAM-ot 10–14 fő körülbelül negyvennyolc-hatvan óra alatt tudja telepíteni. Bulgária részére a szállítások még ebben az évben elkezdődnek. A DAM-ot Bulgária több légibázisán fogják használni. Ezzel kiegészítik a meglévő állandó infrastruktúrát, és elegendő kapacitást biztosítanak a légierő különféle rögzített és forgószárnyas repülőeszközének elhelyezésére, védelmére és karbantartására.

Kezdetét vette a német Bundeswehr anyagának, technikai eszközeinek és személy állományának visszaszállítása Afganisztánból. Május 18-án egy Antonov An-124-es gyomrában, alig tízórányi repült idő alatt két NH90-es helikoptert szállítottak Mazar-i-Sharifból Lipcsébe. A típusból 2020 novembere óta hat példány volt alkalmazva a távoli országban.

Egy spanyol Eurocopter EC665 Tiger HAD harci helikopternek kényszerleszállást kellett végrehajtania a szlovéniai Brestanica közelében, miután május 20-án villanyvezetékkel ütközött. A helikopter a Száva folyó partján landolt, nem messze a vártól egy réten. A gép egy másik spanyol Tiger-el együtt ez a gép is az Adriatic Strike 2021 hadgyakorlaton vett részt. A helikopter kétfős személyzete nem sérült meg az eset következtében. A helikopterről készült felvételek alapján sérülés csak a felső kabin környékén volt megfigyelhető.

Elérték a félmillió repült órát a manapság már Leonardo AW101-es típusjelöléssel illetett helikopterek. A képességei alapján jobb sorsra és nagyobb exportsikerre érdemes 15,6 tonnás forgószárnyasból mintegy 200 példányt állítottak szolgálatba eddig. Az AW101 helikopterekből az első, akkor még EH101-es jelzéssel 1987-ben emelkedett fel, míg hadrendbe 2000-ben állt az első gép a Brit Királyi Haditengerészetnél. Napjainkban a legtöbbet repült Merlin példány már túl van a 7500. levegőben töltött óráján is. A Japánban használt összesen 13 CH-101-es és MCH-101-es 2021 elején érte el a 25000 repült órát, de a portugál AW101-ek esetében is szintén a 2021-es év hozta el a 30000. repült órát, méghozzá februárban. A délnyugat-angliai Yeovilben épülő AW101-eseket az Egyesült Királyság, Olaszország, valamint Kanada, Dánia, Olaszország és Portugália üzemelteti. Lengyelország is megrendelt négy AW101 helikoptert 380 millió euró értékben, amelyek szállítását a közeljövőben kezdik meg.

Franciaország, Németország és Spanyolország befejezte a jövőbeli, közösen fejlesztett NGSW/FCAS (jelentése: Next Generation Weapon System / Future COmbat Air System) harci repülőgép fejlesztési tevékenységének következő szakaszára vonatkozó tárgyalásokat, nagy lépést téve így a demonstrátor 2027-ben tartandó első repülése felé. Ezt május 17-én meg is erősítették mindhárom partnerország: Florence Parly, Annegret Kramp-Karrenbauer és Margarita Robles védelmi minisztereinek közös nyilatkozatában. Ez a megállapodás tartalmazza a használati jogokra (szellemi tulajdonjogokra) vonatkozó szabályozásokat és Németország maximális pénzügyi hozzájárulását mindkét szakaszhoz. Ez azt jelenti, hogy a trinacionális projekt zökkenőmentes folytatása így már lehetséges.

Az Airbus Defense and Space bejelentése szerint május 20-án befejezte az A3R (Automatic Air-to-Air) automatizált üzemanyag átadó rendszer fejlesztését az A330-200 Multi-Role Tanker Transport (MRTT) repülőgépekhez. A rendszer életképességét igazoló repülési teszteket szingapúri segítséggel hajtották végre. Az Airbus és Szingapúr 2020 februárjában megállapodtak meg az A330 Smart MRTT programban való együttműködésről, és az A3R fejlesztéséről. Ez év elején egy A3R rendszerrel felszerelt szingapúri A330 MRTT 88 darab teljesen automatizált „száraz” (üzemanyag nélkül) és „nedves” (üzemanyag átadással járó) összekapcsolódást hajtott végre egy másik A330 MRTT, Boeing F-15SG és Lockheed Martin F-16 Fighting Falcon gépekkel. Ezek során mintegy 30 tonnányi üzemanyag került átszivattyúzásra. Szingapúr 2014-ben az öreg Boeing KC-135R gépeinek lecserélésére hat Airbus A330 MRTT gépet rendelt meg, ezekből az elsőt 2018 augusztusában kapta meg és 2019 végére már 4 darabbal rendelkezett.

Az A3R rendszerbe állítására várhatólag még a 2021-es év vége előtt megszerzik a szükséges engedélyeket. Spanyolország partjainak közelében 2018. június 20-án több alkalommal is az A3R automata rendszer segítségével kapcsolódott össze egy ausztrál KC-30A MRTT tartálygép az Airbus légi tesztekhez használt A310-ével. Egészen pontosan két óra alatt hét csatlakozás történt az A310-es törzse alatt lévő merevcsöves feltöltő rendszerhez, melynek fogadónyílásba irányítását emberi beavatkozás nélkül végezték el minden alkalommal. A feltöltendő repülőgép esetében a megközelítés és a feltöltés közbeni pozíciótartás ugyan úgy zajlik, mint amikor ember irányítja a teleszkópikus boom-ot. Éppen ezért a fogadó gép esetében módosítás nem szükséges az automatikus üzemanyag felvétel végrehajtásához.  Ellenben a töltőgép esetében a munka dandárját képalkotó szoftver végzi el, mely az A3R rendszer egyik fontos alkotóeleme. A 6000 méteres magasságban és 425 kilométer per órás sebesség mellett végzett tesztek bebizonyították az A3R rendszer alkalmazhatóságát, így az Airbus folytathatta az A330-as tankergépeken történő bevezetés felé vezető útját.

Elkészült az első Iljusin Il-76MD-90A (más néven Il-476) teherszállító repülőgép az új, nagyfokú automatizálással ellátott gyártósoron. A 2019 óta az Uljanovszkban működő Aviastar-SP gyártócsarnokát eddig évente a kelleténél kevesebb Iljusin hagyta el, annak ellenére, hogy az orosz kormány akár 200 darabot is megvásárolna belőlük a légierő számára. A típusból 2012 októberében rendelt meg Moszkva 39 darabot 2,1 milliárd dollárért, azonban 2014-ig bezárólag csak két példány került átadásra. Ezek a gépek az előszériába tartoztak. A szerződés szerint 2021 végéig valamennyinek repülni kellene, de eddig csak a megrendelt mennyiség mintegy negyedét adták át. Az új gyártósor képes az első időben évente 10, majd később akár 18 Il-76MD-90A elkészítésére is. Korszerűségére jellemző, hogy az összeszerelés során lézert használnak, így az illesztési helyek tizedmilliméteres pontosságúak.

Ennek köszönhetően a végszerelés gyorsasága 38%-al megemelkedett az eddigihez képest. A modern navigációs és kommunikációs rendszerrel ellátott teherszállító esetében, az elődjeihez képest 10%-al kevesebbet fogyasztó PS-90A-76-os hajtóműveinek, a megerősített szárnyainak és törzsének köszönhetően teherbírását sikerült 52 tonnára növelni az eredeti 40-ről és a hatótávolsága is 5000 kilométer már a 4000 kilométer helyett. Moszkva terveiben 2030-ig több mint 100 darab Iljusin Il-76MD-90A beszerzése szerepel, ebben a mennyiségben nem tartozik bele a hasonlóképpen továbbfejlesztett Il-78M-90A tankergép. Az Aviastar-SP az Il-76MD-90A naptári üzemidejét 30 évben határozta meg. További korszerűsítések segítségével azonban ezt ki lehet majd bővíteni.

Talán rövid időn belül megrendelés érkezhet a tavaly bemutatott 2S43 Malva, teherautó alvázra szerelt önjáró tarackra. Méghozzá az orosz haderő részéről, ahol elsőként az ejtőernyős csapatoknál kerülhet rendszeresítésre. Bár a jármű nem dobható le ejtőernyővel, de egy Il-76-os segítségével gyorsan a szükséges hely közelébe szállítható, majd innen rövid idő alatt elfoglalhat egy olyan tüzelőállást, ahonnan már képes tűztámogatást nyújtani a deszantosoknak. A Brjanszki Autógyárban készült 8x8-as kerékképletű BAZ-6010-027-es teherautóra egy 152 milliméteres 2A64 ágyú került felszerelésre, amelyet a 2S19 MSTA-Sz önjáró tarackon is alkalmaznak. A löveg automata töltőberendezéssel képes elérni a 8 lövés per perces tűzgyorsaságot. A lövegcső -3° és + 70° között süllyeszthető, illetve emelhető, míg oldalirányban jobbra-balra 30°-on belül irányozható. Hagyományos lőszerekkel 24,5 kilométer a legnagyobb lőtávolsága. A 2S43 Malva teherautó alvázra szerelt önjáró tarack tömege 32 tonna, hossza 13 méter, kezelőinek létszáma 5 fő, a jármű 30 lövedék szállítására képes. A tervek szerint a még meglévő 2S1 Gvozdgyika, illetve a 2A65 MSTA-B önjáró tarackok leváltására szolgálna a jövőben a Malva.

Az orosz védelmi minisztérium jóváhagyta azt a tervet, hogy meglévő Mil Mi-28-as harci helikoptereket (Mi-28N/Mi-28NE és Mi-28UB) a sokkal korszerűbb Mi-28NM szabványnak megfelelően korszerűsítsék a jövőben. A Mi-28NM sorozatgyártása 2020 decemberében vette kezdetét, a 2021-es évben három új példány átadása szerepel a tervekben. A kormánnyal kötött 2019-es szerződés értelmében 2027-ig 98 ilyen harci forgószárnyast kell majd leszállítani. Ezeken a helikoptereken a továbbfejlesztett profilú kompozit főrotorlapátok lesznek megtalálhatók. Ezek az egyfokozatú présöntéssel, egy új gyártási technológiával lettek megalkotva, és a modern aerodinamikai jellemzőknek köszönhetően növelik a helikopterek által elérhető végsebességet, valamint csökkentik a vibrációt is. A tökéletesített Mi-28NM, mely a Mi-28N harci helikopter továbbfejlesztett változata, jelentősen eltér az elődjétől, mivel módosított törzzsel, továbbá korszerűsített hajtóművekkel rendelkezik. Személyzete a sisakkijelző mellett alkalmazhatja az rotoragy fölött elhelyezett N025 radart is. 2019 márciusának elején nem tűnt egyszerűnek a Mi-28NM harci helikopterek rendszeresítéséig vezető út, ugyanis a hadsereg túl magasnak tartotta a gépek árát, ezért akkor még nem rendeltek belőle. A megrendelés előkészítési fázisánál kisebb szünet következett be a folyamatban. Felszólították viszont a gyártót a darabár mérséklésére, majd az újabb ajánlat megtételére a beszerzés véglegesítése előtt. Később pedig arról szóltak a tudósítások, hogy Szíriában, a Hmeymim légibázison volt megfigyelhető a Mil Mi-28NM harci helikopter prototípusa. Az Izvesztyija hírügynökség információi szerint az orosz hadsereg meg akarta vizsgálni a helikopter új berendezéseit, ez alatt leginkább a rotoragy fölé szerelt rádiólokátort értették. Az elmúlt időszakban szintén javítottak a személyzet sisakkijelzőjén, a hajtóművön, a Mi-28NM kommunikációs rendszerein, amik szintén alapos ellenőrzésre szorultak. Gyaníthatóan a gép fegyvereit is tesztelték a szíriai sivatag magas hőmérsékletében és porviharaiban.

Oroszországban a United Engine Corporation (UEC) 2018 végére kifejlesztett egy erősebb hajtóművet a Mil Mi-28NM Night Hunter harci helikopterek számára. A VK-2500-as alapváltozathoz képest a VK-2500P teljesítménye 2700 LE-ről 2800 LE-re emelkedett vészhelyzeti üzemmódban és 2400 LE helyett, immáron 2500 LE áll rendelkezésre a normál körülmények közötti repülési feladatok végrehajtására. További előrelépés, hogy a VK-2500P élettartama az eddigi üzemidő harmadával megemelkedett. Az új VK-2500P erőforrások gyártására a Klimov gyár felkészült, az ezt megelőző próbák végrehajtására az egyik Mi-28NM prototípus lett kiszemelve. Tehát az ukrán építésű TV3-117VMA hajtóművek kiváltása megoldható és az eddigiektől eltérő nagyobb méretű porkiválasztó is megfigyelhető volt a típuson. Az új variáns vezethetőségi szempontból könnyebben irányíthatóvá vált, de az új fejlesztésű rotorlapátok az új erőforrással együtt megnövelték az elérhető sebességet is. Az új rotorlapátok nagyobb emelőképességet képesek biztosítani magas hőmérsékleti viszonyok, illetve nagy tengerszint feletti magasságon is. A Mi-28NM megtartja a régebbi 9M-120-1 Ataka-VM irányított rakétákat is, de az N025-ös rádiólokátornak köszönhetően a 9M123M Krizantém (AT-15 Springer) kombinált lézeres/radaros irányítórendszerrel ellátott rakéták is megjelenhetnek a fegyverzetében. Ezekből megalkották a páncélosok elleni változat mellett az élőerő ellen hatásos F jelzésű thermobarikus, valamint a légi célok ellen használható VM variánsokat is.

Orosz források szerint egy új, minden eddiginél nagyobb hatótávolságú rakétát is fejlesztenek a Mil Mi-28NM harci helikopter számára. A páncélozott járművek és erődítmények megsemmisítése a nappali és éjszakai körülmények között egyaránt alkalmas, most még 305-ös kódnéven emlegetett fegyver hatótávolsága 25 kilométeres lesz, és tömege lehetővé fogja tenni, hogy egy felfüggesztési ponton kettőt is, vagyis legfeljebb nyolc darabot hordozhasson belőle a Mi-28NM. Mivel ekkora távolságról van szó, a 305-ös rakéta a célpont adatait indítás előtt a helikopter rendszerétől kapja meg, majd az indítás után a fedélzeti inerciális navigációs rendszere segítségével közelíti azt meg. A rakéta a végfázisban aktiválódó rendszere segítségével találja meg a célpontot, azonban a helikopter személyzete egy védett kommunikációs csatornának köszönhetően láthatja majd ezt a képet és pontosíthatja a becsapódás helyét. Erről a fegyverről igen szűkszavúan nyilatkoztak eddig, nem zárható ki, hogy a több mint 10 éve, 2009-ben bemutatott, a KBP által létrehozott Hermes-A továbbfejlesztéséről lehet szó. Ennek ugyanis már akkor is 15-20 kilométeres volt a hatótávolsága, hossza 3,5 méter, átmérője 130 milliméter, tömege 110 kilogramm, ebből a harci részé 28 kilogramm. Továbbá a Mi-28NM-ek képesek lesznek pilóta nélküli repülőgépek indítására is, ezek között megtalálhatók lesznek a célpontra zuhanó és azt harci részükkel megsemmisítő változatok is.

A török ​​kormánypárti Daily Sabah napilap arról számolt be, hogy Washington-ból megérkezett a jóváhagyás, így Törökország számára eladhatóvá váltak a TAI (Turkish Aerospace Industries) T129 ATAK harci helikopter a Fülöp-szigetek részére. A fegyveres erejét az utóbbi években újra felépítő ázsiai állam terveiben hat helikopter beszerzése szerepelt. A beszerzésről eddig csak szándéknyilatkozat került aláírásra, mivel a tengerentúlról származó erőforrás miatt a végkifejlet kétséges volt. Hiszen a török gyártású harci forgószárnyasok több összetevőjét is USA béli székhellyel rendelkező cégek állítják elő. Ugyanis az amerikai törvények szerint egy harmadik országba történő kivitelhez amerikai engedélyre van szükség, ha az amerikai összetevők mennyisége meghaladja a 10% -ot. Ilyen ebben az esetben például a forgószárnyasok levegőbe emelkedéséhez szükséges LHTEC (Light Helicopter Turbine Engine Company) T800-4A gázturbina is, melyekből kettő kell egy ATAK-ba. Ezek előállítását a LHTEC közös vállalat végzi, mely az amerikai Honeywell és a brit Rolls-Royce közös gyermeke. Éppen ezért az igencsak elmérgesedő amerikai-török viszony az F-35-ök el(nem)adása mellett a T129-es helikopterek előállítására is rányomta a bélyegét. Meg kell jegyezni, hogy már 2017 februárjától Törökországban megkezdték a hasonló paraméterekkel rendelkező TS1400 jelzéssel ellátott hazai gázturbina kifejlesztését is. Ezt az erőforrást szeretnék felhasználni a Turkish Aerospace Industries T625 közepes méretű, több célra is felhasználható helikopteren is. A megjelenésében igencsak Agusta jegyeket mutató szerkezet fejlesztése 2010-ben kezdődött.

Jóformán még el sem ütlek a hullámok a legutóbbi, 4,5 milliárd dolláros egyiptomi Rafale beszerzést illetőleg, máris itt az újabb hír az észak-afrikai országból. Egyiptomi források állítása szerint nem biztos, hogy ez a 30 darabos Rafale vásárlás az utolsó volt Kairó részéről. Az értesülések szerint Egyiptom most a Rafale F4-et szemelte ki, mint beszerzendő variánst. Ezekkel szeretnék a már meglévő gépszámot 72-100 darabra növelni, függően a beszerzési költségektől. Az F4-1-es konfigurációjú változat fejlesztése még folyik, első repülését éppen a napokban, április 26. és 29. között tette meg, míg rendszeresítésre 2024-re válhat éretté. Az első lépésben két F4-1-es konfigurációjú Rafale-t készítenek el, de később darabszámuk nyolcra fog emelkedni.

Nigériában május 20-án, az ország légierejének létrehozásának 57. évfordulóján hadrendbe állították a PAC/CAC JF-17/FC-1 Thunder Block 2-es vadászbombázókat. Az afrikai országba ez év áprilisának utolsó napjaiban érkezett meg a harmadik PAC/CAC JF-17/FC-1 Thunder Block 2-es vadászbombázó is. Mindhárom gép esetében a szállítás a levegőben történt, egy pakisztáni felségjelet viselő Iljusin IL-76-os tehergép segítségével. A nyugat-afrikai Nigéria, mely a Föld egyik legnagyobb olajtartalékának birtokosa, eddig három példány beszerzését véglegesítette. 2004 közepén jelentések érkeztek arról, miszerint egy orosz-izraeli konzorcium felajánlotta mind a 23 megmaradt nigériai Mikojan–Gurjevics MiG-21-es átalakítását és szolgálatba állítását. Ehelyett azonban úgy tűnt, hogy Nigéria az izraeli Elbit és a román Aerostar együttműködésével létrejövő korszerűsítés mellett dönt. Ez azonban pénzügyi gondok miatt nem valósult meg. Végül Nigéria Kínához fordult, így a MiG-21-ek ottani továbbfejlesztése, a Chengdu F-7 került megvásárlásra. 2018 októberében aztán megszületett a megállapodás három darab kínai/pakisztáni fejlesztésű vadászbombázó beszerzéséről is. A gépekért 184,3 millió dollárt fizetnek ki a gyártónak.

A hírek szerint a gépvásárlás anyagi fedezete banki kölcsönből került előteremtésre. Az első, festése alapján Nigériának szánt JF-17 Thunder-ről 2020 januárjában jelentek meg fotók a világhálón. Az internetre 2020 májusában felkerült képeken a már berepülés alatt álló gépek 2P 60, 61 és 62 oldalszámokkal ellátva voltak láthatók. A nem hivatalos források jelenleg igencsak eltérőek, van ahol újabb 7, de máshol már 40 darab JF-17-es megvásárlásáról tudnak. Amennyiben Pakisztánnak sikerül eladni ezt a nagy darabszámot, akkor az történelmi lesz, és hatalmas profitot fog hozni az ország számára. Emellett ez az üzlet növelheti más potenciális vásárlók bizalmát. A gépekhez Nigéria SD-10-es légiharc-rakétákat, célzókonténereket és lézerirányítású bombákat is be kíván szerezni. Nigéria számára a továbbfejlesztett Block 2-es variáns került eladásra.

Ez a változat nagyjából 10-15 %-ban tér el a Block 1-es változattól. Ezek a módosítások leginkább a fedélzeti elektronikát érintik, (adatátviteli rendszerek, elektronikai hadviselés) de a Block 2-es már alkalmassá vált légi üzemanyag-felvételre is, ezért egyik leginkább szembetűnő ismertetőjegye a merev üzemanyagfelvevő-cső. Ez a törzs jobb oldaláról nyúlik előre, nagyjából a pilótafülke szélvédőjének keretéig. Kialakítása, bár kínai tervezésűnek állítják be a források, nagymérvű hasonlóságot mutat a dél-afrikai Denel Aviation által modernizált Mirage III-on alkalmazotthoz. Ez a cég segédkezett néhány pakisztáni Mirage modernizálásában, amelyekre ez a bizonyos cső is felszerelésre került. Bár hivatalosan nem került elismerésre, a JF-17 Block 2-es repülőgépek Nigériának körülbelül 60 millió dollárba kerültek, beleértve a levegő-levegő és a levegő-föld rakétákat is. Állítólag a JF-17 darabára fegyverek nélkül 40 millió dollár.

Drasztikus mértékben csökkentenék az USAF repülőgépeinek számát 2026-ig egy tervezet szerint. Érdekes, hogy a 421 kivont repülőgép helyett csupán 304 darabot szereznének be. A kisebb flotta üzemeltetéséből származó megtakarításokat új rendszerek beszerzésére fogják fordítani, mint például a Next Generation Air Dominance vadászgép (NGAD), mely az évtized végén jelenhet meg, és egy új, többszereplős vadászbombázó is megemlítésre került, az úgynevezett MR-X, amely már a 2030-as években fog szolgálatban állni. A 421 darab repülőgép túlnyomó többségét a teljes F-15C/D alkotná, így 234 Eagle mellett 124 F-16-os és 63 A-10 csatarepülőgép vonulhatna jól megérdemelt és megszolgált pihenőjére. Feladataikat 84 új F-15EX és 220 F-35A vadászbombázó venné át. 2030 elkezdődne az F-22-ek kivonása is, helyüket az Next Generation Air Dominance vadászgép töltené be. Érdekesség, hogy az Amerikai Légierő gépparkjának átlagéletkora jelenleg 28,6 év körül mozog, a haditengerészeté 14,4 év, a hadsereg repülőcsapatainál 15,3 éves az átlagéletkor, míg Ausztráliában a közelmúltban elkezdett gépcseréknek köszönhetően már 8,9 év. Még többet elmond a helyzetről, hogy az USAF repülőgépeinek 44%-a az eredetileg tervezett élettartamát már túllépve szolgálja a csillagos-sávos lobogót.

Végrehajtotta május 5-én az utolsó repülését a 26009-es gyártási számú Sikorsky MH-60G Pave Hawk harci kutató-mentő helikopter. Ezzel az 1989-ben szolgálatba állított helikopterrel mentették ki Jugoszlávia területéről 1999-ben Darrell Patrick „Dale” Zelko alezredest, akit egy F-117-el repülve lőtt le az ország légvédelme. A 32 éves helikopter szolgálati ideje alatt több mint 11000 órát töltött a levegőben.

Összeütközött az Amerikai Haditengerészet két Boeing T-45C Goshawk sugárhajtású kiképző repülőgépe 2021. május 17-én. A 23 óra előtt történt ütközést követően az egyik T-45-ös lezuhant, kétfős személyzete katapultált, kisebb sérüléseket szenvedtek. A másik gép, mely szintén a VT-22 Golden Eagles kiképzőrepülő-század állományába tartozott, sikeresen leszállt a haditengerészet texasi Kingsville-i légitámaszpontján, mely a baleset helyszínétől 12-13 kilométeres távolságban volt.

Május 12-én hajtották végre a második lövészetet a Raytheon Missiles & Defense AIM-120 rakétacsalád legújabb tagjával, az AIM-120D-3-al. A kaliforniai Point Mugu tengeri tesztlőtéren egy a flotta tulajdonában lévő Boeing F / A-18F Super Hornet-ről történt az indítás. A teszt céljai a gépről történő biztonságos leválasztás, eltávolodás és a repülés megkezdésnek ellenőrzései voltak. Az AIM-120D-3 rakétaváltozat gyártását 2023-ban kezdik meg.

Végrehajtotta első repülését a kanadai Top Aces vállalkozás elsőként repülőképessé tett F-16-osa 2021. május 18-án. A légi ellenségként bérelhető céghez 2021. január 29-én megérkeztek az első ex-izraeli F-16-ok. A korai A/B verziókból 29 darabot vásároltak meg. Az első négy darabot leszerelt szárnyakkal és függőleges vezérsíkokkal egy Antonov An-124-es teherszállító repülőgép jutatta el az izraeli Tel Aviv-i Ben Gurion repülőtérről az arizonai Mesába. A 2016-ig Izraelben üzemeltetett gépeket egy alapos korszerűsítés után tervezik majd alkalmazásba venni. Az arizonai Mesa Gateway repülőteréről felszálló 78-0322 gyártási számú, 1980-ban elkészült F-16A nagyjából egy órát töltött a levegőben. Ez a példány részt vett 1981. június 7-én az iraki Osirak atomerőmű elleni támadásban. Az eredeti izraeli festését megtartó F-16-os már megkapta új polgári lajstromjelét, az N854TA-t. Nem sokkal azelőtt az F-16A megkapta az FAA, az amerikai légügyi hatóság jóváhagyását is, vagyis repülésre alkalmasnak találták a műszaki állapotát.

Az Egyesült Államokban a Különleges Műveletek Parancsnoksága (USSOCOM) egy kétéltű repülőgép tervezését és fejlesztését fontolgatja. Az elképzelés szerint a Lockheed Martin MC-130J Commando II változatát látnák el két jókora úszótalppal, így téve lehetővé a vízfelületekre történő leszállást és az onnan való felszállást. A MC-130J Commando II-t az Egyesült Államok légierejének Különleges Műveleti Parancsnoksága (AFSOC) üzemelteti, és feladata különleges egységeknek az ellenséges hátországba történő szállítása és kivonása, utánpótlás szállítása, és a légi üzemanyag-utántöltés. A Hercules úszótalpakkal történő ellátása nem új keletű ötlet, hiszen a gyártó is foglalkozott ezzel az 1990-es évek végén, akkor a SEAL katonák feladatait támogató variáns eladását szerették volna így elősegíteni. Ebből az elképzelésből akkor nem lett semmi.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

Eurocopter EC665 Tiger HAP

Boeing C-17A Globemaster III

Dassault Mirage 2000C

Bell UH-1Y Venom

Panavia Tornado IDS

McDonnell Douglas EF-18BM Hornet

Szuhoj Szu-25 Frogfoot

General Dynamics F-16C Fighting Falcon

Chengdu JF-17 Thunder

Sikorsky SH-60B Seahawk

Tupoljev Tu-160

Boeing P-8A Poseidon

Westland WG-13 Lynx AH.9

Northrop Grumman B-2A Spirit

Guizhou JL-9

McDonnell Douglas F-15DJ Eagle

Sepecat Jaguar A

Lockheed C-5A Galaxy

Kawasaki OH-1 Ninja

McDonnell Douglas F-4F Phantom II

Iljusin IL-76MD

Northrop F-5N Tiger II

AIDC AT-3

Boeing Vertol CH-47D Chinook

Dassault Rafale C

Lockheed P-3C Orion

Szuhoj Szu-57

Boeing KC-135R Stratotanker

Denel AH-2A Rooivalk

Lockheed Martin F-35A Lightning II

Eurofighter EF-2000 Typhoon T

McDonnell Douglas KC-10A Extender

Kamov Ka-27M

Minden bizonnyal a Gladio név hallatán a történelmet kedvelők közül sokaknak először a római légionáriusok hírhedt 50-70 centiméter pengehosszúságú rövidkardjára (gladius) vagy az arénában küzdő gladiátorokra asszociálnak, nem pedig a NATO hidegháborús szerepvállalásának egy kevésbé ismert fejezetére. Írásunkban a „stay-behind” (a továbbiakban SB) előzményeit, elméleti részét, a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket és dilemmákat ismertetjük, valamint NATO-országok példáján keresztül bemutatjuk, hogy milyen funkciót töltött be a hidegháborús védelmi stratégiákban, és mindez hogyan valósult meg a gyakorlatban. Végül érintjük még a témát körülölelő információ és forráshiány problematikáját, illetve az ebből hasznot húzó, összeesküvés-elméletekre hajlamos írások megjelenését.  Kémjátszmák Olaszországban és a Gladio-botrány

Két férfi kicserél egy-egy csomagot a sötét éjszakában Róma egyik félreeső parkolójában, majd hirtelen megjelenik a helyszínen az olasz csendőrség (Arma dei Carabinieri) és letartóztatja őket. Az oroszul beszélőt diplomáciai mentessége védi, ezért hamar elengedik, majd kiutasítják az országból, a másik fél ellen, (aki az az olasz haditengerészet fregattkapitánya) pedig vádat emelnek kémkedésért és államtitkok megsértéséért. A rajtaütés során talált tárgyi bizonyítékok (NATO-dokumentumok és jelentős mennyiségű készpénz) is alátámasztják, miszerint az adósságokkal[1] küszködő olasz tiszt fizetség fejében katonai dokumentumokat adott át az orosz hírszerzőnek. Igazi hidegháborús kémtörténet is lehetne mindez, ha nem napjainkban (2021 márciusában) történik.[2] Az ügy horderejét jól szemlélteti az olasz média egyöntetű állásfoglalása, amely a hidegháború óta nem tapasztalt súlyosságú esetként hivatkozik rá.

A ’90-es évek elején is egy másik több ország nemzetbiztonsági szolgálatát érintő esettől volt hangos az olasz média: az újságok címlapon tudósítottak az egyik parlamenti vizsgálóbizottság eredményeiről, amely az általa összegyűjtött információk alapján rejtett fegyverraktárakról, a NATO és CIA koordinálta titokban működő paramilitáris szervezetekről és azok esetleges részvételéről az olasz belpolitikában számolt be. Az ügy kirobbantója a második világháború utáni olasz politika meghatározó tagja, az események idején miniszterelnök Giulio Andreotti volt, aki 1990-ben egy parlamenti vita során (a magas rangú hivatalt betöltő személyek közül) elsőként fedte fel a Gladio létezését és adta elő a szervezet keletkezésének történetét. Ezt követően, kénytelen-kelletlen, Francesco Cossiga, Olaszország államfője is beismerte, hogy az ’50-es években részt vett a Gladio megalakításában, mely nyilatkozata után a kommunista utódpárt, a Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra), hazaárulással vádolta meg és kezdeményezte az alkotmányos módon történő elmozdítását. Sikertelenül.[3]

Az olasz Gladio-botrány aztán továbbgyűrűzött más NATO-tagországokba (sőt olyan semleges országokba is, mint Ausztria, Svédország vagy Svájc[4]): a közvélemény, újságírók, a be nem avatott parlamenti képviselők és politikusok összefogva követeltek magyarázatot a kormányzatoktól és a hírszerző közösségtől a hazájukban zajló fedett műveletekről. A NATO érezve a nyomást hivatalos közleményt adott ki az üggyel kapcsolatosan,[5] a nyugat-európai és skandináv kormányok pedig félszegen elismerték, hogy az olaszokéhoz hasonló szervezetek működtettek az országukban.[6] Állást foglalt az Európai Parlament is, mely felszólította a tagországok igazságszolgáltatásának szerveit, hogy vizsgálják ki hazájuk érintettségét az ügyben, továbbá a nemzeti kormányokat, hogy számolják fel a szóban forgó titkos hálózatokat.[7]  Fontos megjegyezni, hogy a Gladio-üggyel párhuzamosan zajlott az Öbölháború, ami nem meglepő módon sokkal nagyobb médiafigyelmet kapott akkoriban; azt mondhatjuk valamennyire el is sikkadt az egész botrány a kuvaiti beavatkozás árnyékában. Ezzel együtt, Andreotti időzítése nem volt a legideálisabb a koalícióban résztvevő NATO-országok szempontjából, hisz gondoljunk bele, egy háború közepén senki nem akar magyarázkodni az otthon több évtizedig titokban működtetett szervezetekkel kapcsolatban.

Összeesküvés-elméletek és a kutatás során felmerülő nehézségek

Ha rákeresünk a worldcat.org-on a Gladio-szóra és megnézzük az így generált hálózat-ábrát (1. ábra), visszatérő elemként vannak jelen rajta az olyan címszavak, mint: anti-kommunista mozgalmak, paramilitáris szervezetek, szélsőjobboldali terrorizmus, államilag támogatott terrorizmus, terror-elhárítás, különböző hírszerző ügynökségek (Moszad, KGB, CIA stb.), egyes esetekben titkos társaságok (Propaganda Due-botrány), szervezett-bűnözés (maffia), drogkereskedelem és még a katolikus egyház is. Mindezekből a szavakból mozaikszerűen a hidegháborús Olaszország képe rajzolódik ki előttünk, annak sokszereplős és komplex kapcsolati rendszerével együtt, amelyben alapították és működtették a Gladio-szervezetét.

A témát kutatóknak hamar szembesülnie kell vele, hogy rengeteg mindennel összefüggésbe hozták már a Gladio-t és egyes összeesküvés-elméletekben előszeretettel kap kiemelt szerepet, amelyek nagyban megnehezítik a terület feldolgozását. Ez alól hazánk sem kivétel: teljes fogalmi zavart okozva, egy a napjainkig fennálló(!) titkos hidegháborús struktúrát vizionál elméletében az ismert konteós, Drábik János is, aki szerint a „háttérhatalom” (értsd: nemzetközi pénzügyi elit), a NATO „titkos hadseregein” (értsd: ukrán szélsőjobboldali milíciák) keresztül befolyásolta a 2014-es ukrajnai eseményeket.[8]

1. ábra A Gladioval társított szavak hálózat-ábrája (Forrás: http://worldcat.org/identities/lccn-nr97018688/) letöltve: 2021.04.05.

A Gladio-történetének[9] feldolgozása erősen hiányos az akadémiai oldalról, ellenben már rengeteg nagyratörő, forrásokkal kellően alá nem támasztott, illetve azokat helytelenül értelmező mű íródott. A témában született legátfogóbb könyv a zürichi Center for Security Studies (CSS) volt kutatójáé Daniel Ganseré (NATOs Secret Armies – Operation Gladio and Terrorism in Western Europe), amely elköveti ugyanezt a hibát: túl sokat akar mutatni (sorra veszi az összes nyugati „stay-behind” erőt), ez pedig kutatása alaposságának a rovására megy, ezenkívül rosszul von le összefüggéseket és eltúlozza a NATO szerepét (mindezt a saját narratívájának is ellentmondó források szerepeltetése után!). A svájci kutató könyvét annak tudatában kell olvasni, hogy írója hangos kritikusa a NATO-nak és az általa imperialistának nevezett Egyesült Államok politikájának, ezenkívül többször is vendége volt már az orosz állami média németnyelvű adásainak.[10] Ganser korábban a 9/11 terrortámadást kivizsgáló bizottság egyes állításait is kétségbe vonta.[11] Esete nem egyedi, több más könyv, amely a Gladioról született, axiómaként kezel be nem bizonyított állításokat (pl.: a ’70-es és ’80-as évek olaszországi terrortámadásai és a szervezet közötti kapcsolatot stb.), egyúttal nem élnek forráskritikával, holott az ilyen rejtetten működő hálózatok esetében rendszeres a dezinformáció minden oldalról. Jó példa erre az a FM 30–31-es „amerikai” harcszabályzat esete, melyre Ganser is (részben) alapozta az állításait. Az FM 30-31-es vagy más néven Westmoreland Field Manual (állítólag William Westmoreland vezérkari főnök aláírása szerepel rajta) különböző felkelés ellenes műveleteket tárgyal, köztük a „feszültség keltés stratégiáját” (strategy of tension), amely az erőszak szintjének növelését támogatja az adott (szövetséges) országban, akár „false flag” műveleteken keresztül is.[12] A dokumentumról már a nyolcvanas években is azt híresztelték, hogy KGB-hamisítvány,[13] ezt erősítette meg egy interjúban a CIA egykori igazgatója, William Colby is; vannak olyanok akik, azonban hitelesnek tartják, mint például a BBC-dokumentumfilmjében nyilatkozó egykori vezető elemző a CIA-nál.[14] Hogy ez is csak egy elterelés volt az amerikaiak részéről és a dokumentum valódi, azt nehéz megítélni ezek után, mindenesetre komplett elméleteket teljes bizonyossággal nem lehet alapozni rá, olyan módon ahogy azt Ganser és több más szerző is tette.

Ettől eltérő megközelítést alkalmazott a Leopoldo Nuti és Olav Riste a The Journal of Strategic Studies-ban megjelent “Preparing for a Soviet Occupation: The Strategy of ‘Stay-Behind’.” című tanulmánykötete, amely összegyűjtötte és bemutatta a biztosan tudható és állítható információkat az SB csapatokról Olaszországban, Franciaországban, Norvégiában és Hollandiában, anélkül, hogy nagyratörő megállapításokat tenne. Úgy gondolom ez az óvatos, tartózkodó, „biztos minimum” viszonyulás sokkal célratörőbb, azzal együtt, hogy nyitva hagy és nem ad választ több kérdésre sem (szélsőjobboldali terrorizmus ügye Olaszországban), ugyanakkor bölcsebb így eljárni, mint kétes eredetű forrásokra alapozva (esetleg hamis) narratívát alkotni.

Mindenképp érdekes és egyúttal hasznos lenne, ha a Gladio-ügyben érintett országok szélesebb körben kutathatóvá tennék a vonatkozó anyagokat titkosításuk feloldásával, annak érdekében, hogy egy lehetőleg tiszta képet lehessen a szervezet felépítéséről és működéséről kapni, ezáltal megcáfolni a már említett összeesküvés elméleteket (ha csak részlegesen is). A dolog természetéből fakadóan erre azonban még egy ideig nem számíthatunk: a „svájci Gladioról”, a P-26-ról, nyílt kiállítás 2018 novemberében Gstaadban: a média és a nyilvánosság részvétele nélkül tartott átadási ünnepségen kiderült, hogy a múzeum 2041-ig nem fogad látogatókat, mert egészen addig tart a bemutatott anyagok titkosítása.[15]

A második világháború öröksége: a stay-behind erők[16]

A második világháború történései nagyban befolyásolták a hidegháborús katonai stratégiák megalkotását a vasfüggöny mindkét oldalán. A nyugati-blokk államaiban ezalatt leginkább a német megszállás során szerzett tudást és tapasztalatot értjük; a háborút követően több országban is hasonló módon kezdték el megszervezni a védelmüket, mely részben önálló indíttatásból történt, részben amerikai-brit javaslatok és felügyelet alapján. Általános volt a félelem attól, hogy a történelem megismétli önmagát[17], azonban a német csizmák helyett a szovjetek fogják lerohanni a nemzeti szuverenitásukat épphogy csak visszanyert országokat.

A hidegháború elején a nyugati védelmi stratégiák kidolgozói azzal számoltak, hogy a következő háború hasonló dinamikával fog zajlani, mint az előző, ezúttal mindez nem éri majd váratlanul őket és tudatosan feltudnak rá készülni. Úgy gondolták a nyugati és a szovjet erők összecsapásának korai szakaszában először az utóbbiak fölénye fog érvényesülni, ezért az ellenséges erők inváziója és a megszállás elkerülhetetlen. Ezt az állapotot azonban csak átmenetinek tekintették: a konfliktus későbbi szakaszában a friss nyugati erők (amerikaiak) beérkezésével újra lehetőség nyílik majd a megszállt területek felszabadítására (ahogyan az a második világháborúban is történt). Egészen eddig azonban folyamatos ellenállást kell kifejteni a megszálló haderő csapatainak lekötésére, akadályozására, illetve a felszabadítás előkészítésére. A koncepció sikere érdekében igyekeztek már gondosan lerakni az alapjait egy földalatti ellenálló-hálózatnak, amely a bekövetkező invázióra felkészült, kiképzett, továbbá rendelkezik a feladatainak elvégzéshez szükséges kompetenciákkal és felszereléssel. Ezen szempontok fontosságának felismerése a már említett második világháborús tapasztalatok alapján született, amikor rengeteg anyagi és élőerő ráfordítást igényelt az ellenálló-hálózatok létrehozása a német vonalak mögött, illetve annak működtetése során ugyancsak sok problémával (logisztika területén) szembesültek a szövetségesek.[18] Ilyen módon hozták létre, és kezdték el szervezni tehát a „stay-behind” erőket, Rómától Stockholmig.

Jellemző módon a hálózatok felállításával olyanokat bíztak meg, akik már rendelkeztek a korábbi évekből gyakorlattal ezen a téren: legyen szó civilekről, partizánokról, hírszerzőkről vagy egykori katonatisztekről. A résztvevő személyek mind első kézből tanulták meg, illetve alkalmazták élesben a különböző hírszerzési módszereket és fedett tevékenységeket; kiterjedt kapcsolati hálóval bírtak és készek voltak újak létrehozására. Leggyakrabban a honi katonai nemzetbiztonsági szolgálatok alá osztották be az újonnan alakult egységeket, lévén tevékenységük rejtett volt és megkövetelte a titoktartást.  A világháború alatt a British Special Operations Executive (SOE), továbbá a The US Office of Strategic Services (OSS) és a megszállt területeken működő ellenállók között már létrejött a kapcsolat, mely egyúttal megágyazott a későbbi hidegháborús együttműködésnek is.[19] A gyakorlatban ez azt jelentette, sokszor a személyes ismertség révén, hamarabb öltött testet az együttműködés informális úton, minthogy a hivatalos csatornákon az megtörtént volna.

A NATO-megalakulása és szerepe a stay-behind erők működésében

Az olyan események, mint a csehszlovák és magyarországi kommunista hatalomátvétel, illetve a berlini blokád, arra sarkallták a nyugati tömb országait, hogy felgyorsítsák a „stay-behind” hálózataik kiépítését[20], továbbá ezek működésének multilaterális alapon történő koordinálását. Elsőként ez a Nyugati Unió (Western Union; WEU) keretei között valósult meg, amikor 1949-ben a Benelux-államok, Franciaország és Nagy-Britannia részvételével megalakult a WEUCC (Western Union Clandestine Comittee), mely bizottsághoz a közös stay-behind irányelvek lefektetését követően, 1950-ben megfigyelőként csatlakoztak az amerikaiak is.[21]

1949 áprilisában transzatlanti katonai szövetségként megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), amellyel intézményesült az amerikaiak befolyása a hidegháborús európai biztonságpolitikában. Ahogyan azt a NATO első főtitkára, Lord Ismay is megfogalmazta, a szervezet célja az volt, hogy „az amerikaiakat bent, az oroszokat kint és a németeket lent tartsa”.[22] A szovjetek távol tartása, vagy másnéven az Egyesült Államok feltartóztatási politikája (containment policy), számos politikai, gazdasági és katonai eszköz alkalmazását jelentette a Szovjetunió azon szándékával szemben, hogy befolyását kiterjessze Európa többi részére (lásd 2. ábra).[23] Ez utóbbi célt szolgálta tehát a „stay-behind” hálózatok megszervezése is.

2. ábra A szovjet befolyási övezet a második világháború utáni Európában (Forrás: https://www.thinglink.com/scene/644583434622074882) letöltve: 2021.04.12.

A korábban említett tevékenységek köréről („unorthodox warfare activites”) CPC pedig egy dokumentumot köröztetett a szövetséges országok hírszerző főnökei között: ebben szó volt titkos hírszerző tevékenységekről (secret intelligence activites; SI) és különleges műveletekről (special operations; SO), mely utóbbi magában foglalta a paramilitáris (gerilla) csapatokat és lélektani-műveleteket is.
A NATO megszületésével a WEUCC feladatait a következő év áprilisától a Clandestine Tervező Bizottság (Clandestine Planning Comittee, CPC) vette át, amelyet a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsőbb Parancsnoka  (Supreme Commander for Europe, SACEUR) hozott létre, és kezdetben csak a NATO fő katonai erejét adó három ország (Standing Group) képviseltette benne magát (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok), de értekezleteiken a többi szövetséges állam képviselői is részt vehettek. A CPC-ben megegyeztek arról, hogy a „stay.behind” tevékenységekért elsősorban a nemzeti kormányok felelősek, szövetségi szinten csak a koordinációról lehet szó. Ezt bizonyítja egy 1961-es dokumentum is, amely átfogó és részletes betekintést nyújt abba, hogy a NATO hogyan látta akkoriban a háború kitörését követő fejleményeket. Ez részben a tizenöt évvel korábbi koncepciót váltotta fel, amely, mint már említettük a második világháborúhoz hasonló kimenetellel számolt; mindeközben mindkét oldalon nagyszámban jelentek meg nukleáris fegyverek és modern katonai eszközök.  A kezdeti feltételezés tehát az volt, hogy az általános háború az atomfegyverek bevetésével kezdődik, és két szakaszból fog állni: az első, nagyszabású, szervezett hadviselésből álló szakaszból, amely valószínűleg nem tart 30 napnál tovább, és egy második, hosszabb ideig tartó részből, amelyet az újra szervezés és készletek feltöltése jellemez. A NATO stratégia ekkoriban már azzal számolt, hogy az ellenség nem lesz képes elfoglalni kiterjedt területeket Európában; a tagországi SB-készületek mindazonáltal továbbra is kívánatosak arra az esetre, ha a NATO-erőknek ideiglenesen vissza kellene vonulniuk bizonyos térségekből (különösen a határ menti területekről). Azt látjuk tehát, hogy mind a Szövetséges Európai Erők Főparancsoksága (Supreme Headquarters Allied Powers Europe, SHAPE), mind a CPC megállapodott arról, hogy az ilyen jellegű SB-tevékenység tisztán nemzeti hatáskörbe tartozik, és kizárólag a tagállamok területére korlátozódik: a tervezés részben sem a SHAPE, sem a CPC nem vette ki részét.[24] Ez egyrészt fakadt az SB-természetéből, melynek sokszor sejtszerű szerveződése megkövetelte, hogy a résztvevők személyéről és számáról csak korlátozott számú személy tudhat, valamint a nemzetbiztonsági szolgálatok azon törekvéséből, hogy az SB-hálózatok felett szuverén fennhatóságot gyakoroljanak, továbbá a hely és nyelvismeret fontosságát sem tekinthetjük ebben az esetben elhanyagolható tényezőne, amellyel kizárólag a helyi szereplők bírtak.

Az amerikaiak megpróbálták szorosabbra fűzni az együttműködést, és a CPC-t helyett egy erre a célra létrejött koordinációs központot létrehozni, de ez elbukott a részes felek nemzetbiztonsági szolgálatainak ellenállásán.[25] Később, először a Benelux-államok, majd más országok is helyet kaptak a bizottságban, amely 1958-tól ACC (Allied Clandestine Committe) néven folytatta tevékenységét egészen 1976-ig, amikor is nyugatnémet SB-erőkért felelős Heidrun Hoferről kiderült, hogy KGB-nek dolgozik. Az új név megalkotásakor ACC-ben a „clandestine”-t egyszerűen kicserélték „coordination”-re.[26] Az ACC, utolsó ismert ülését 1990-október 24-én, a Gladio-botrány kirobbanásának idején tartotta Brüsszelben.[27]

Ha országokra lebontva vizsgáljuk a különböző SB-szervezetek felépítését, létszámát és sokszor a rendeltetését is, akkor jelentős eltéréseket tapasztalunk. Példának okáért vegyük először az olasz SB-t, amely, mint ismeretes, Gladio név alatt híresült el. A későbbi Gladio-magját kezdetben a második világháború után reaktivált ellenálló csoport, az Osoppo jelentette; mintegy négyezer-ötszáz fős állományával az Osoppora kiemelt szerep hárult a ’45-utáni Olaszországban. Az 1948-as választások idején ugyanis az egyik legfőbb fenyegetést az észak-keletről beszivárgó jugoszláv csapatok jelentették, amelyek egy potenciális kommunista puccsot hivatottak támogatni; egyes (kissé túlzó) jelentések az olasz kommunisták (apparato) birtokában lévő fegyverek számát több mint kétszázezerre becsülték, amely kiegészülve külső támogatással jelentős kockázatot hordozott magában az olasz biztonsági erők megítélése szerint. A forradalom/puccs megelőzése érdekében titokban a jugoszláv–olasz határ térségébe vezényelték az Osoppo-t, amely legalább egy komoly összecsapásban bizonyítottan részt vett (méghozzá jugoszláv területen).[28]

1951-ben felmerült az olasz katonai hírszerzés (Servizio Informazioni Forze Armate; SIFAR) első emberében, Umberto Broccoli tábornokban, hogy az addigra már csak „O” néven futó paramilitáris szervezetet átalakítsák a többi nyugati ország mintájára SB-erővé. Bizonyos szempontól kényszerszülte megoldás volt ez, az amerikaiak hasonló irányú törekvésére[29] Olaszországban; az olasz nemzetbiztonsági szolgálatok úgy ítélték meg, hogy ennek elkerülése érdekében ki kell építeni a saját képességeket minél előbb, és biztosítani kell azok nemzeti kontroll alatt tartását. A SIFAR-t ezt követően meg is hívták 1952-ben Párizsba, a CPC-vel és SACEUR-ral közös egyeztetésekre, mely után (olasz–amerikai) bilaterális alapon kezdődött el ténylegesen a Gladio megalakítása (1956-ban fejeződött be véglegesen). A Gladio pár év alatt sikeresen betagozódott a NATO SB-struktúrájába: 1964-ben az ACC-ülésein már teljes jogú tagjaként volt jelen a SIFAR képviselője.[30]

3. ábra A Gladio-címer, alatta a felirat: „Csendben szolgáljuk a szabadságot”(Forrás: https://libcom.org/history/articles/operation-gladio) letöltve: 2021.04.20.

Hasonlóan Olaszországhoz, Franciaországban is a katonai hírszerzés, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité Extérieure) és az NSZK-ban is a BND (Bundesnachrichtendienst) volt a felelős az SB-műveletekért. Ami feltűnő, hogy míg az olasz SB-ben egyszerre a becslések alapján akár ezer-ezerötszáz ember is szolgált, addig a nyugatnémet párjában 1979-ben összesen nyolcvanöt(!),[31] a franciáknál is csupán a DGSE operatív részlegén (Service Action) belül feleltek ezért (kisszámban).[32] Ugyanezt látjuk Hollandiában: összesen pár tucat emberről beszélhetünk az SB-kapcsán, akárcsak a semleges Ausztriában, amely ugyan nem volt NATO-tag, de Svédországhoz és Svájchoz hasonlóan amerikai segítséggel alakult az országban SB-erő a háború után. Az alacsony létszámmal zajló nemzeti SB-programok önmagukban is cáfolják Ganser állításait, aki titkos „NATO hadseregeket” vizionál könyvében, holott mint az az adatokból kiolvasható, mindez erősen túlzásnak tekinthető.[33] Akárcsak az általa felvázolt amerikai (CIA) és brit (MI6) befolyás mértéke a szervezetekre; Ganser narratívájában ők játszák a fő szerepet a CPC/ACC keretében zajló egyeztetéseken, ezzel szemben az igazság, hogy a képviselőik ugyan jelen voltak ezeken, de szavazati jog nélkül (!), és mint már említettük korábban is, a mindenkori nemzetbiztonsági szervek vezetői gondosan ügyeltek a szuverenitásuk megőrzésére az SB-erők kapcsán.[34]

Különösen igaz ez, a hollandokra. A holland SB-szervezet nem is vett részt a NATO-n belül zajló koordinációban, tevékenységével is kizárólag nemzeti kormányának irányába tartozott elszámolással. Eltért a tekintetben is, hogy a feladatszabásakor kizárták azt, hogy a holland SB bármikor is gerilla-erőként funkcionáljon egy szovjet megszállás esetén.[35] Ez utóbbi egyébként megfigyelhető más SB-k esetében is. Alapvetően két irány létezett e tekintetben, egyik a francia/brit modell, amely főleg a hagyományos hírszerzésre, beszivárgásra, ügynökök kimentésére stb. helyezte a hangsúlyt, és az amerikai (nyugat-német és olasz SB-k is e szerint szerveződtek), ami sokkal inkább cselekvésközpontú volt (gerillák, szabotázs stb.) Annak ellenére, hogy sikerült megőrizni a SB-eredeti ötletét és életben tartani a szövetségi rendszeren belül, mégis a NATO-t ez nem akadályozta meg abban, hogy új koncepciót dolgozzon ki: a különleges erőkét (Special Forces), mely létrejötte egyértelműen a szervezetben folyamatosan növekvő amerikai befolyással volt magyarázható.[36]

Szélsőjobboldali terrorizmus és további dilemmák

Talán a legvitatottabb és legnehezebb kérdés, amellyel foglalkoznunk kell még, a lehetőség, hogy az SB-hálózatok (Belgium és Olaszország esetében mertül ez fel) eredeti rendeltetésüktől eltérve, illegális tevékenységekben vettek részt, a „belső ellenségek” (kommunisták) elleni kémkedéstől kezdve, egészen a „false-flag” terrorizmusig bezárólag. Olaszország esetében például nem lehet kizárni, hogy a Gladio ne játszott volna szerepet az országot a ’60-as évektől megrázó terrorhullámban; igaz, amíg a parlamenti vizsgálóbizottságok által feltárt dokumentumok teljes bizonyossággal nem támasztják alá ezt a következtetést, addig ez csupán feltételezés marad. Jelenleg tehát nem állnak rendelkezésre olyan bizonyítékok, amelyek meggyőzően alátámasztják a kapcsolatot a Gladio és az elkövetett terrorcselekmények között. Mindenesetre figyelemre méltó egy a Thomas Polgarral (magyar emigráns, később magas rangú CIA-tiszt) készült interjú, amelyben elárulja, igaz az SB-műveletek elkülönültek a CIA tevékenységtől, ennek ellenére azonban személyi szinten néha történt egybeesés.[37] A hidegháború elején, amikor a szovjet megszállástól való félelem a legnagyobb volt, ez nem volt ritka: a rövid időn belül létrehozott titkos hálózatok gyakran fedték át egymást, a küldetésük és funkcióik egyértelmű elhatárolása nélkül. Ami a legérdekesebb, Polgar szerint „az 1970-es években Olaszországban néhányan egy kicsit túlléptek azokon a szabályokon, amelyeket a NATO lefektetett”. Hogy ez pontosan mit takart, és milyen jellegű tevékenységre utalt vele Polgar az a mai napig kérdés, mindenesetre szavai után jogosan merül fel az emberben a nemzetbiztonsági szolgálatok működésével kapcsolatban gyakran idézett kétezeréves juvenalisi dilemma: „Quis custodiet ipsos custodes?” – „Ki őrzi az őrzőket?”.[38]

Írta: Hende Olivér

Lektorálta: Siposné Prof. dr. Kecskeméthy Klára ezds.

 Irodalomjegyzék

Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016.

Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005.

Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006.

Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006.

Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014.

Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991.

Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013.

 

BBC: Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

Blog.nationalmuseum: Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

Die Wochenzeitung: Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

EUR-Lex.europa.eu: Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

National Review: Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

Oesterreichterrorismus.blogspot: Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

RTde: Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

Sputniknews: “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

Thomas-riegler.net: „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

Thomas-riegler.net: Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[1] Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

[2] Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

[3] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 13.o

[4] Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

[5] Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991. 90.o

[6] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 956.o

[7] Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

[8] lásd: Drábik János: az ukrán Gládió a NATO titkos alakulata, http://www.vntv.hu/2014/04/drabik-janos-az-ukran-gladio-nato-titkos-alakulata/ megtekintve 2021.04.21.

[9] A Gladio, egy kialakult összefoglaló megnevezés, minden olyan szervezetre, amely az olasz „eredetivel” részben megegyező, de legalábbis hasonló tevékenységet végzett. Ezekre, a túlzott általánosítást kerülendő, „stay-behind”-ként vagy SB-ként fogunk utalni, amelyet pontosabbnak tartunk.

[10] “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, Sputniknews. https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

[11] Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], RTde. https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

[12] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 7.o

[13] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 184.o

[14] Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

[15] Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

[16] Stay-behind force definiciója az AAP-06 NATO GLOSSARY OF TERMS AND

DEFINITIONS alapján: „A force which is left in position to conduct a specified mission when the remainder of the force withdraws or retires from the area.”.

[17] „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

[18] Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013. 44.o

[19] Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 931-932.o

[20] Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

[21] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[22] Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

[23] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 164-165.o

[24] Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 1015.o

[25] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[26] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[27] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005. 1.o

[28] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 960.o

[29] Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006. 110.

[30] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 972.o

[31] Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[32] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 949.o

[33] Az SB-erők alacsony létszámára az a magyarázat, hogy a legtöbb országban úgy számoltak velük, hogy majd ők fogják jelenteni a magját a kialakuló szélesebb körű ellenállásnak, részben ez utóbbi megszervezése is lett volna a feladatuk egy szovjet invázió esetén. Az ellenállók felfegyverzéséhez ennek érdekében pedig több tucatnyi rejtett fegyver és felszerelésraktárt (arms caches) hoztak létre az érintett országok területén.

[34] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 183.o

[35] Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 995.o

[36] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[37] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 941.o

[38] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 163.o

Címlapkép: NATO-zászló. Forrás: https://vestnikkavkaza.net/upload2/files/2010/Feb/oyny.jpg 

A Gladio és NATO, avagy áttekintés a hidegháborús „stay-behind” erőkről bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A kanadai kormány mintegy 30 millió dollárt költ a Snowbirds műrepülő kötelék gépeinek modernizációjára, miután elvetették a jóval költségesebb opciót jelentő új típus beszerzését.

Az Amerikai Légierő költségcsökkentést javasol azáltal, hogy harci repülőgép flottáját több mint 100 példánnyal csökkentené.

A sokadik alkalommal rendezték meg az európai NATO- és amerikai gyakorlatmenetrendbe illesztve az Adriatic Strike CAS/JTAC/JFO fókuszú rendezvényt Szlovéniában. A bloggernek sem ez az első jelentése innen, de mint korábban, most is meg tudom állapítani: igenis lehet jó hozzáférést adni a médiának éleslövészet, VIP-jelenlét és egyéb nehezítő körülmények közepette. 

Már ha van rá akarat. Legkisebb szomszédunknál, ismét és újólag, van.

BDU gyakorlóbombákat dob a szlovén PC-9M. Az AS21 ugyanazzal a csapadékos idővel szenvedett a héten, mint mi odahaza, de Postojna környékén, a Pocek lőtéren mára gyönyörű idő kerekedett.

Delta Hotel. A bombák becsapódáskor fehér füstöt bocsátanak ki.

 

Itt 70 milliméteres nem irányított rakétasorozatot indít a másik Hudournik. A DV-napnak hála megteltek ma a blokkok Cerkljében és kiürültek Pocek fölött.

Három lapát, fix szélvédőszekció. Ez bizony már egy osztrák PC-7-es, amint gyakorló rakétáit indítja...

...majd géppuskás rácsapás közben.

Egy kicsi haderőnek pláne nem lehet célja, hogy close combatban daráltassa le magát. Ezért is van jelentősége az olyan korszerű irányított páncéltörő rakétáknak, mint a Spike. (gyengébbek kedvéért: ez a kategória soha, semmilyen körülmények között nem téveszthető össze semmilyen irányítatlan pct rakétagránatavetővel, vállról használható hsn eszközzel, ha keleti, ha nyugati, ha mezítlábas-lesajnált, ha nyálcsorgatós-divatos). Az IPTR anno forradalmat hozott a hadviselésbe és köszöni szépen, máig jól tartja magát: stand-off, precíziós, ma már nlos, top attack. Minden ami egy RPG-féleség soha nem lesz - ahogy egy höki ágyú sem)

Menetben a páncéltörők: a hordtáskában van az indítóberendezés, a másik katona viszi a rakétát.

Sniper team és média éleslövészeten. Egy kép, mely az AS21 során biztosított hozzáférést kellően illusztrálja.

Akár csak áthúz a fejed felett...

...akár veled szemben függeszkedik, a Puma családnak, így a szlovén Cougarnak hasonlóan markáns karaktere van, mint a minyónak vagy a CH-53-asnak. Már csak néhány százat kell aludni, és a saját H225M-jeinken is tapasztalhatjuk idehaza. 

A korszerűsített M-84-esek éltetik tovább a szlovén páncéloskultúrát. Érdekes, náluk a szárazföldön sem volt "minek a Trabantba színes display".

Zord

Az idei évben az egészségügyi dolgozók nyilvántartási igazolásuk felmutatásával ingyen látogathatnak el a RepTár Szolnoki Repülőmúzeumba. Az intézmény féléves zárvatartást követően újdonságokkal is várja látogatóit.

Tűzeset a bagdadi kórház COVID-osztályán

Április végén az iraki főváros egyik, koronavírussal fertőzött betegeket kezelő kórházában tűz ütött ki, amelyben 82 ember veszítette életét és hozzávetőlegesen 100 ember sérült meg. A tüzet feltehetőleg egy felrobbant oxigéntartály okozta. A történtek hatására al-Kadhimi miniszterelnök felfüggesztette az egészségügyi minisztert, Hassan al-Tamimit, aki május elején le is mondott tisztségéről.

Irak, ahogy a világ egésze, folyamatosan küzd a COVID-19 járvány ellen. Az iraki kormányt számos kritika éri az elmaradott egészségügyi ellátórendszer miatt. Emellett az utóbbi hónapokban ismét emelkedett a fertőzöttek és a koronavírusban elhunytak száma, ugyanis hiába van március óta lehetőség az oltásra, ezt sokan nem hajlandóak beadatni. A vakcikát övező félelem és a vírus körüli apátiát az csökkentheti, ha az elöljárók iránymutatást adnak, ahogy ezt a híres síita politikus és vezető, Muktada asz-Szadr tette, aki április végén beoltotta magát. Ennek eredménye már most látszik; ugrásszerűen megnőtt a vakcinára regisztráltak száma.

Orosz légicsapások Szíriában

Az orosz Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy április közepén légicsapásokat hajtottak végre Palmyrától nem messze. A közlemény szerint a támadás során kettő terrorista rejtekhelyet számoltak fel és közel 200 fegyveres veszítette életét.

Izraeli-szír légitámadások

Április végén Izrael bejelentette, hogy szír rakéták hatoltak be az ország területére, amelyek beindították a riasztórendszert a becsapódás környékén található atomreaktor közelében. Válaszképpen Izrael légicsapásokat intézett több szír légvédelmi bázis ellen. A szír hatóságok szerint a támadás során megsemmisült a térségben található légvédelmi ütegeket.

Szíria területén az elmúlt években az Izrael felől érkező támadások célpontjai főleg az Iránhoz köthető létesítmények voltak. Az Izrael és Szíria között növekvő feszültség is inkább Iránhoz köthető. Április elején ugyanis szabotázs érte a Natanzban található iráni nukleáris létesítményt, amelyet az iráni média izraeli kibertámadásnak ítélte meg.

Figyelmeztető lövések a Hormuzi-szorosban

Május 10-én az iráni Iszlám Forradalmi Gárda gyorsnaszádjai ismét túl közel hajóztak amerikai hadihajókhoz. Az amerikai kötelék a nemzetközi jognak megfelelően eljárva kísérte a felszínen haladó USS Georgia (SSGN 729) harcászati robotrepülőgép-hordozó tengeralattjárót a Hormuzi-szorosban, amikor azt 13 iráni gyorsnaszád nagy sebességgel megközelítette. Az iráni gyorsnaszádok közül kettő kivált a csoportból, majd nem reagálva az amerikai hadihajók figyelmeztető üzeneteire mintegy 137 méterre közelitette meg az amerikai köteléket. Az USS Maui-ról 12,7 mm-es géppuskával több figyelmeztető lövést is leadtak, mire a gyorsnaszádok végül irányt váltottak. Az amerikai haditengerészet veszélyesnek és szakszerűtlennek nevezte az iráni akciót, valamint kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem agresszor, és továbbra is szándékában áll a világon bárhol hajózni, ahol azt a nemzetközi jog engedi.

Áprilisban iráni gyorsnaszádok két alkalommal is megzavartak a Perzsa-öbölben közlekedő amerikai hajókat, így a mostani esettel együtt az elmúlt egy hónapban ez már a harmadik. Az esetek különösen aggasztóak annak fényében, hogy a felek a múlt héten ismét találkoztak Bécsben a 2018-ban felmondott atomalku újratárgyalása érdekében. Teherán számára egyre sürgetőbb az ország gazdaságát megbénító nyugati szankciók feloldása. Iránban egy hónap múlva választások lesznek, és ha a felek között addig nem születik megállapodás, nem tudni, hogy a választások utáni politikai helyzet mennyiben fogja befolyásolni a közel-keleti ország jövőbeni tárgyalási hajlandóságát.

Katari emír látogatása Szaúd-Arábiában

Katar emírje és vezetője, Tamim bin Hamad Al Táni sejk május 10-én Szaúd-Arábiába látogatott a szaúdi uralkodó, Szalmán király személyes meghívására. A sejk Dzsiddában találkozott Mohammed bin Szalmán koronaherceggel, ahol megbeszélést folytattak a két ország közötti kapcsolatok rendezéséről. A találkozó a két monarchia közötti több éves diplomáciai válság lezárásának is tekinthető.

Szaúd-Arábia vezetésével az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Egyiptom még 2017 nyarán szakította meg diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait Katarral. A koalíció tagjai többek között azzal vádolták meg Katart, hogy az több terrorszervezetet is nyíltan támogat, valamint túl közeli kapcsolatokat ápol Szaúd-Arábia térségbeli riválisával, Iránnal. A négy ország Katar számára 13 pontban fogalmazta meg követeléseit, melyek között szerepelt a szélsőséges csoportok támogatásának teljes leállítása; az Iránnal való kapcsolatok csökkentése; az iráni Iszlám Forradalmi Gárda kiutasítása Katarból; valamint az épülő török katonai bázis bezárása. A követelések között szerepelt a Szaúd-Arábiának igen kényessé vált katari híroldal, az Al Jazeera és társoldalainak teljes felfüggesztése is. Természetesen a vádakat Doha hevesen tagadta, és a követeléseket teátrálisan elutasította. Az enyhülések 2021 elején kezdődtek meg, amikor január 4-én a felek Al-’Ula sivatagi városában egy közös nyilatkozatban vetettek véget az évek óta húzódó válságnak.

A milíciák állama, Líbia

Líbiában a márciusban létrejövő átmeneti egységkormánynak talán az egyik legnagyobb kihívás, amivel szembe kell néznie, az egyes paramilitáris alakulatok helye és jövőbeli szerepe az állam biztonsági szervezetében. Az legfőbb gondot a Tripoliban szerveződött brigádok jelentik, akik még a város 2019-es ostromakor alakultak, annak védelmére. Az Operation Flood of Dignity elnevezésű műveleteben Khalifa Haftár az akkori keleti kormányzatot támogató tábornok akarta bevenni a fővárost ezzel egyesítve az országot.

A korábbi októberi fegyverszünetnek és a genfi tárgyalásoknak is egyik sarkalatos pontja volt a milíciák lefegyverzése és visszaintegrálása a társadalomba. A mai napig a közrend fenntartsa sok helyen, ezeken a félkatonai szerveződéseken múlik.

Május elején az egyik ilyen csoport tagjai-az Elnöki Tanács szóvivője szerint fegyvertelenül- behatoltak a Corinthia szállodába, ahol az Elnöki Tanács állandó székhely hiányában ülésezni szokott. A tüntetés és a tettlegesség kiváltó oka Najla Mangoush külügyminiszter kijelentése volt, aki a török külügyminiszterrel, Mevlüt Cavusogluval tartott közös sajtótájékoztatón követelte a külföldi erők és a zsoldosok kivonását az országból. A török haderőt nem emelte ki külön, de ez a kommunikációs hiba feltüzelte a törökökkel szimpatizáló lakosság és milíciák egy részét, és ez csapódott le egy tüntetés formájában. Törökországnak meglehetősen nagy a presztízse a fővárosban, hiszen a Tripoli elleni offenzíva megállításában és az ellentámadásba való átmenetben  nagy szerepe volt a török légi támogatásnak és a tanácsadásnak. A harcok vége óta pedig a líbiai fegyveres erők kialakításában és képzésében van tevékeny szerepe. A török külügyminiszter szerint jelenlétük nem hasonlítható az egyéb külföldi szereplőkéhez, mivel őket az ENSZ által is elismert Egységkormány kérte fel segítségnyújtásra.

Marokkó hazahívta németországi nagykövetét

Marokkó visszahívta nagykövetét Németországból. A lépés része a már hónapok óta zajló diplomáciai csatározásnak, amit az Egyesült Államok váltott ki miután elismerte Marokkó Nyugat-Szahara feletti szuverenitását. Az észak-afrikai ország kiszorítva érzi magát Líbia stabil jövőjének kialakításában is. Ugyanis a januári berlini tárgyalásokra sem hívták meg Marokkót. Az ország korábban központi szerephez jutott a Líbiai béke kialakításához kapcsolódó tárgyalásokban. A mostani visszahívás annak a döntésnek a része, aminek a során a marokkói kormány minden német politikai szervvel megszakítják a kapcsolatot.

A meroni-tragédia

Legalább 45 ember meghalt és több mint 150 megsérült, köztük sokan válságosan, egy ünnepség során a Meron-hegyen. Benjamin Netanjahu miniszterelnök szörnyű katasztrófának nevezte az esetet, alapos vizsgálatot ígért, és közölte, hogy nemzeti gyásznapot hirdetnek.

A hadsereg rádiója arról számolt be, hogy a halottak és a sérültek között gyerekek is vannak. Az esetet a modern izraeli történelem legsúlyosabb békeidőben bekövetkezett tragédiájának tartják.

A Magen David Adom mentőszolgálat szerint a tragédiát a zsúfoltság és a túlzsúfoltság okozta. Egy rendőrségi tisztviselő szerint az incidens középpontjában egy csúszós, fémpadlóval ellátott járda állt, amelynek környékén nagy volt a tömeg. Az esti koncert résztvevői nagy számban haladtak át a lejtős sétányon, sokan közülük megcsúsztak, és az alattuk lévőkre estek, ami dominóhatást váltott ki a tömegben.

A szervezők becslése szerint mintegy 100 ezer ember tartózkodott a helyszínen. Más becslések szerint mintegy 50 ezren voltak. A rendőrség a halálos baleset után az egész rendezvényt lezárta, és az éjszaka folyamán segített az összes résztvevő evakuálásában.

Elhalasztják a palesztin választásokat

A palesztin vezető Mahmúd Abbász a Jeruzsálem körüli vitát okolta a késedelemért, miután találkozott a palesztin frakciókkal.

„Szembenézve ezzel a nehéz helyzettel, úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a parlamenti választások megtartásának időpontját, amíg Jeruzsálem és lakossága részvétele nem biztosított” – mondta Abbász a palesztin televízióban elhangzott beszédében.

„Jeruzsálemet nem fogjuk kompromittálni, és jeruzsálemi népünk nem fog lemondani arról, hogy gyakorolja demokratikus jogait”.

A palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy mind a 150 ezer választásra jogosult palesztin választópolgár Kelet-Jeruzsálemben és annak külvárosaiban adhassa le a szavazatát. Az Izraellel kötött korábbi, a város palesztin szavazati jogát szabályozó megállapodás szerint azonban csak legfeljebb 6300-an szavazhattak ott a kijelölt postahivatalokban.

Múlt héten egy magas rangú palesztin tisztviselő, Husszein al-Sejk azt mondta, hogy Izrael arról tájékoztatta a Palesztin Hatóságot, hogy álláspontja a kelet-jeruzsálemi választások megtartásával kapcsolatban „továbbra is elutasító”. Izrael nyilvánosan nem kommentálta a kérdést, bár a külügyminisztérium azt nyilatkozta, hogy Izraelnek „nem áll szándékában beavatkozni [a palesztin választásokba] … sem megakadályozni azokat”.

Ugyanakkor egyre több spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy Abbász igazából azért mondja le a választásokat, mert saját pártján belül népszerű riválisai kijelentették, saját listával indulnak a voksoláson.

Írta: Ács Nóra, Hende Olivér, Kovács Ádám, Szomolányi Szabolcs

Szerkesztette: Hende Olivér

Címlapkép: Tragédia egy zsidó ünnepségen. Jeruzsálem, 2021. április 30.
Eliezer Goldberg rabbi holttestét viszik gyászolók a temetésén Jeruzsálemben 2021. április 30-án. A rabbi elõzõ nap az Izrael északi részén fekvő Meron-hegyen halt meg, ahol a tömeg a lág báómer zsidó ünnepségen kialakult tolongásban legalább 45 embert agyontaposott. A sérültek száma elérte a 150-et. Az ünneppel a Kr. u. 2. században élt Simon bár Joháj rabbi halálának évfordulójáról emlékeznek meg, aki halála előtt ezen a napon felfedte a zsidó miszticizmus, a kabbala titkait.
(Forrás: MTI/AP/Ariel Schalit)

A MENA 06 – MENA térség hírfigyelő, 2021 április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. május 19-én lezuhant a Fehérorosz Légierő Jak-130 típusú kiképző repülőgépe Baranovicsi közelében. A gép kétfős személyzete életét vesztette a katasztrófa során.

A tegnapi napon, 2021. május 18-án, kedden, helyi idő szerint 7 óra 30 perc körül leszállás során szenvedett balesetet egy F-15QA az Egyesült Államokban, Illinois államban.

A Gyöngyös melletti pipishegyi repülőteret kiképzési vagy tankolási céllal rendszeresen igénybe veszik a honvédség, a rendőrség és a civil üzemeltetők helikopterei. Május 15-én, az ötnapos Tour de Hongrie nemzetközi országúti kerékpáros versenyt a levegőből közvetítő MBB Bo 105-ös helikopter szállt le üzemanyagért a gyönyörű mátrai környezetben elhelyezkedő reptéren. A két hajtóműves, HA-BOC lajstromjelű, narancssárga forgószárnyas a típus meghosszabbított törzsű, megnövelt maximális felszálló tömegű CBS-5-ös (Super Five) változata. Korábban a német belügyminisztérium helikoptere volt, jelenleg pedig az egyetlen olyan Bo 105-ös, amely magyar lajstromban van, így ebből a szempontból egy igazi ritkaságról beszélhetünk.

A HA-BOC nem egyedül dolgozott; a fedélzetéről közvetített képet egy nagyobb magasságban várakozó Beech 200-as repülőgép továbbította a televíziós társaságoknak.

* * *

Fotó: Colin Penny

A kelet-ázsiai térség politikai viszonyai számos kihívás elé állítják napjaink világát. Több ázsiai nemzet tekintélyes pozíciót tud magáénak a globális gazdasági hatalmak ranglétráján, ezen túlmenően pedig a világ legnagyobb népességgel rendelkező területe is. Az elmúlt évtizedek alatt szuperhatalommá vált Kínában az Egyesült Államok kellemetlen riválisra talált, a köztük zajló feszültségek pedig nem csak a régióban szomszédos országokra hatnak ki, hanem közvetett úton az egész világra is. Éppen ezért nem lehet elsiklani az amerikai-kínai konfliktus elburjánzása felett, amelyet már most okkal tekinthetünk a modern kor hidegháborújának. Ebben a kontextusban véleményem szerint Japán kiemelkedő szereppel rendelkezik, ezért írásom célja, hogy bemutassa a 2010-es évek során, Abe Shinzo miniszterelnöksége alatt (2012-2020) (ezen kívül korábban: 2006-2007), Japán hogyan reagált a térségben kibontakozó gazdasági- és biztonságpolitikai kihívásokra.

Az amerikai „protektorátus”

Ahhoz, hogy pontosan tudjuk értelmezni a Japánt övező XXI. századi külpolitikai nehézségeket, elengedhetetlen visszanyúlnunk az ország második világháború utáni „jellembeli változásához”. Japán vesztes hatalomként, háborús bűnei ellenére is sikeresen alkudott ki kedvező békefeltételeket az Egyesült Államokkal, habár a két ország részéről még erősen jelen voltak az egymásnak okozott sérelmek, az USA-nak szüksége volt egy erős térségbeli szövetségesre, aki a kommunizmus terjedése elleni védőbástya szerepét töltheti be, Japánnak pedig a túlélés záloga volt egy támogató szuperhatalom, aki segítheti kilábalni a válságból. Japánnak felelnie kellett háborús bűncselekményeiért, többek között a kínai kvázi népirtási mozgalomért, ahol a 10.216.000-es háborús emberveszteségen kívül még további 3.949.000 fő lett japánok általi tömeggyilkosságok áldozata[1], vagy a Korea területén működtetett örömlány-rendszer működtetéséért is. Itt a morális megbánás már nem bizonyult elegendőnek a bizalom megszerzésére, az ország rákényszerült, hogy érdemben is értékelhető lépést tegyen, amellyel felelősséget vállal bűneiért. Így született meg az 1946-os Alkotmány, amelynek IX. cikkében az ország örök érvényűen lemond a hadviselési jogáról. A cikk a következőképpen szól:

„Az igazságon és renden alapuló nemzetközi békéért a japán emberek őszinte törekvéssel örökre lemondanak a háborúról és az erőszakkal való fenyegetésről, mint a nemzetközi viták rendezésére irányuló nemzeti szuverén jogról.

Az előző bekezdés céljának megvalósításának érdekében szárazföldi, tengeri és légi erők, mint más háborúpotenciálisok sosem tarthatók fenn. A hadviselés jogát az állam sosem ismeri el.”[2]

Habár az alkotmány kimondja a hadsereg fenntartásának tilalmát, az ország ettől még rendelkezik egy kvázi „honvédséggel”, melynek neve napjainkban Japán Önvédelmi Haderő (Jieitai). A IX. cikk újraértelmezési igénye és bizonyos számú véderő felállítása először a koreai háború kibontakozásakor került elő, ekkor alapult meg a Nemzeti Tartalékos Rendőrség, ami az akkori jogelődje volt a mai Jieitainak. Létszáma becsülhetően 75.000 főt számlált, felszereltsége túlnyomórészt könnyű fegyverekből állt, valamint utolsó 90 napja alatt rendelkezett 40 db amerikai M24 „Chaffee” könnyű harckocsival is.[3]

Az alkotmányba foglalt passzív pacifizmus egy szükségszerű döntés volt a háború után, viszont hamar nyilvánvalóvá váltak a döntés negatív következményei: Japán így magát nyíltan sebezhetőnek deklarálta egy meglehetősen konfliktusos térségben. Megfelelő támogatás nélkül védtelenül néztek volna szembe a hidegháború „kommunista-veszélyével”, napjainkban pedig a szuperhatalmak soraiba emelkedő Kínával, valamint a nukleáris fenyegetettséget okozó Észak-Koreával. Éppen ezért született meg 1960-ban az amerikai-japán szövetség első legfontosabb dokumentuma, a Biztonsági Szerződés (Treaty of Mutual Cooperation and Security Between Japan and The United States of America, más néven: Yoshida-doktrína), amelyben Japán a teljes katonai, biztonsági és védelmi szakpolitikáját az USÁ-nak rendeli át, ezzel a védernyőjük alá szállva. Így a hadiparba szánt pénzösszegeket az államnak lehetősége nyílt gazdaságélénkítésre fordítani, ami jelentős szerepet játszott az ország döbbenetes gazdasági fellendülésében. A Világbank adatai alapján Japán népessége 1960-ban 92,5 millió, a GDP pedig 44,3 milliárd USD volt (~480 USD/fő), ezek az értékek 2018-ra 126,5 millió főre és 4,9 billió USD GDP-re növekedtek (~39.000 USD/fő). A közel 30 millió fős népességugrás és a gazdasági teljesítőképesség lélegzetelállító növekedése egyértelművé teszi, hogy Japán fejlettsége mára elérte azt a szintet, hogy hadsereggel és szuverén biztonság- és védelempolitikával rendelkező „normális globális hatalommá” válhasson[4], így az Alkotmány IX. cikke ma már sokkal inkább szolgál béklyóként a védelempolitikai jogalkotás számára.

A japán külpolitikai dilemmák dimenziói

A modern japán külpolitikai dilemmái az előző alcím alatt említett tényekből eredeztethetők. Ezeket a dilemmákat több dimenzióban is vizsgálhatjuk. Először is említsük meg azt a belső, identitástudatbeli kérdést, amelyet legnagyobb részben a nyugatorientált gazdasági fejlődési út alakított ki a társadalomban: a japánok magukat az ázsiai népekhez, vagy a nyugati világhoz tartozónak tekintik? Ebben a kontextusban a történelmi és kulturális hovatartozás áll szemben politikai és gazdasági felfogással. A válasz nem egyszerű, habár szigetországként különálló módon fejlődtek, hosszú, évezredes múltjuk összeköti őket szomszédaival, legfőképpen a rá leginkább hatást gyakorolt Kínával. A Kína iránt érzett történelmi és kulturális tiszteletet azonban megmérgezi, hogy a japán társadalom zöme idegenkedik a Tienanmen téri incidens során bizonyított kínai emberi jogi normákat felrúgó gyakorlattól, vagy a napjainkban a nemzetközi jogot sértő kínai tengeri terjeszkedés elismerésétől. Ázsiai oldalon ugyancsak sokszor visszatetszést kelt a japán közeledési szándék, hiszen annak ellenére, hogy a hivatalos japán álláspont őszinte és mély bűnbánatot tanúsít korábbi szembenálló hadviselői felé, kiragadható néhány olyan esemény, amely erre rácáfolhat. Előfordul néhány olyan közéleti személy felbukkanása, akik még ha talán nem is szánt szándékkal, de olyan magatartást tanúsítanak, amellyel megsértik szomszédos nemzeteket. Koizumi Dzsunidzsiro, korábbi japán miniszterelnök és a Liberális Demokrata Párt (LDP) politikusa például gyakran tette tiszteletét a Yakusuni-szentélynél, amelynek habár fő funkciója az, hogy emléket állítson a japán történelem nagy harcosainak, gyakran kiragadott tény, hogy szerepelnek köztük olyan hadvezérek is, akik számos atrocitást okoztak az ázsiai népeknek. A szentély fontos közéleti szereplők általi látogatása ezért a kínaiak és a koreaiak számára sérelemként jelenik meg, úgy értelmezik, mintha a szélsőséges nacionalista hódítók előtt akarnának a japánok tisztelegni. Másik hasonló, kritikát kiváltó ok például, hogy bizonyos tankönyvekben minimálisan, vagy pedig egyáltalán nem esik szó a Japán által elkövetett háborús bűnökről.

Egy másik dimenziója a japán külpolitikai dilemmáknak az alkotmány IX. cikkét övező belpolitikai vita. Ez a kérdés már a hidegháború során is megosztotta a jogalkotókat, és egészen a mai napig rendkívül komoly közpolitikai viták övezik. A japán politikát közel 70 éve stabilan uraló, jelenleg is kormányon lévő LDP és a baloldali ellenzék között egy állandósult patthelyzet alakult ki. Ez az idei, 2021. októberi választások előtt álló képviselőház székeinek megoszlásából is látszik, ahol a 456 helyből az LDP 278-at, azaz 59,8%-ot, a demokraták pedig 113-at, azaz 24,3%-ot tudnak magukénak.[5] Az LDP tehát többségben van ahhoz, hogy az általa szükségesnek ítélt reformokat napirenden tartsa, viszont nem birtokolja azt a szükséges mandátummennyiséget, amely egyik jelentős feltétele a stabil kormányzásnak. Szemben velük az alkotmányba foglalt pacifizmust képviselő demokraták nem rendelkeznek elég támogatottsággal ahhoz, hogy kormányt váltsanak, viszont pont elég mandátumot tudnak magukénak ahhoz, hogy a többi ellenzéki képviselőt is maguk mellé állítva meggátolják az LDP-t a 2/3-os többséget igénylő jogalkotási kérdésekben. Ennélfogva napjainkig még nem született jelentős eredmény az alkotmány IX. cikkének módosítása ügyében, a japán haderő korszerűsítésének egyetlen legitimálható módja a jogi kiskapuk megkeresése és kihasználása maradt. Erre a „taktikázásra” ugyanakkor szükség van, ugyanis Kelet-Ázsiában fennálló status quo igencsak felborulni látszik, ez pedig számos kihívás elé állítja ma Japánt, amelyekre nem válasz az önvédelemről való teljes lemondás. Ebből kifolyólag jutunk el a japán külpolitikai dilemmák harmadik és negyedik vizsgálandó dimenziójához, amelyek a legszembetűnőbb külpolitikai orientációs ellentmondást képviselik. A továbbiakban ezzel a kérdéskörrel fogok részletesebben foglalkozni.

A probléma gyökere abban rejlik, hogy Japán gazdasági és biztonságpolitikai érdekei markánsan elkülönülnek egymástól, s míg az előbbi Kínához, addig az utóbbi az USA érdekszférájához vonzza őt. A kelet-ázsiai országok belső gazdasági integrációja és külső kereskedelmi kapcsolatainak erősödése, valamint Kína feltörekvése jelentősen megnövelte az USA régióban való érdekeltségét. Mindez arra kényszeríti az amerikaiakat, hogy fokozott tekintettel legyenek a bilaterális és multilaterális kapcsolataik alakítására, egyúttal betöltsék a régió „államközi csendőrének” szerepét. A Szovjetunió felbomlását követően a rivális állam pozícióját idővel Kína vette át, aki az elmúlt évtizedek alatt rendkívüli gyorsasággal emelkedett fel a szuperhatalmak soraiba. Kapcsolata Washingtonnal azonban történelmi, politikai, ideológiai és gazdasági okokból kifolyólag igen törékeny, így is legjobb esetben is csak a „se nem barát, se nem ellenség” viszony jellemezhetné őket. A Kínai Népköztársaság felemelkedése és „öntudatra ébredése” olyan kihívás elé állította a világot, amelyre alapozva Barack Obama, volt amerikai elnök okkal tekintette a kínai fél aktivitását a XXI. század stratégiai kulcskérdésének, Abe Shinzo miniszterelnök pedig Japán számára markáns nemzetbiztonsági kockázatnak.

Az amerikai-kínai érdekharcban Japán szerepe kiemelkedően fontos, ámbár meglehetősen komplikált. Nem könnyíti meg a dolgukat, hogy az alkotmány IX. cikke és a Yoshida-doktrína kvázi az amerikaiakhoz láncolta őket, habár az ország évről évre megvalósít kisebb lazító intézkedéseket, továbbra is erős a kölcsönös egymásra utaltság. Éppen ezért külpolitikájuk és diplomáciai kapcsolataik alakítása során egyfajta kétarcúságot kell tanúsítaniuk. Ha a válaszlépésről van szó az agresszív kínai expanzióra, az USA pártfogoltságában határozottan hozzák meg a szükséges kína-ellenes védelmi döntéseket, ha pedig gazdasági és kereskedelmi ügyekről kell tárgyalni, akkor diplomatikus és barátságos gesztusokkal fordulnak Kína felé. Többek között azért is érdemes vizsgálni, hogy „mikor merre süt a nap”, mert habár Japán nem bír még akkora befolyással, hogy diktálni tudja az eseményeket, van akkora jelentősége, hogy a felek közötti helyezkedése sorsdöntő lehessen az érdekütközés végkimenetelét illetően. A folytatás során először bemutatom a japán külpolitikai dilemmák következő, gazdasági szintjét, azt követően pedig a biztonságpolitikai dimenzióját.

TTP vs. RCEP

Az ezredforduló óta számos gazdasági és kereskedelmi megállapodás született a távolkeleti országok között. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) nagyszámú szabadkereskedelmi, partnerségi, vagy együttműködési megállapodást írt alá több ázsiai országgal[6], a kínai export – az úgynevezett OEC nemzetközi kereskedelmi adatokat összesítő platformjának becslése alapján a 2019. évi kínai teljes export 41,5%-a ázsiai államokba, elsődlegesen Japánba, Dél-Koreába, Vietnámba, illetve a különleges igazgatású területként funkcionáló Hong Kongba irányult[7]. Továbbá létrejött az ASEAN+3 (+Kína, Korea, Japán), de még az ASEAN+6 (+India, Ausztrália, Új-Zéland) együttműködési közösség is. A hidegháború lezárását követően 2015-ig bezárólag összesen 29 szabadkereskedelmi megállapodás született a távol-keleti országok között, valamint 2007-ig további 124 Ázsián túlra nyúló hasonló egyezmény is aláírásra került. Ezeknek az szerződéseknek a zöme bilaterális megállapodás volt, amelyek többször egymást keresztezve alkottak egy átláthatatlan „gubancot”, amit „spagetti-problémának” nevezünk. Ez a bonyolult rendszer ösztökélte a csendes-óceáni államokat arra, hogy egy egységes, multilaterális egyezményt kössenek egymással, ez azonban nem volt egyszerű. A legfőbb kérdés az volt, hogy melyik szuperhatalom támogatásával valósuljon meg mindez. A kínai, és az amerikai félnek is érdeke fűződött ahhoz, hogy kiépítse a saját regionális gazdasági szövetségesi rendszerét, és mivel a két ország gazdasági kooperációjára nem sok esély volt, az eredmény az lett, hogy két teljesen különálló, párhuzamos fejlődési útvonal indult el egymás mellett. Megszületett a Transz-ssendes-óceáni Partnerség (Trans Pacific Partnership, TPP), amely Kínát kizárva Washington súlypontjával fogta össze a Csendes-óceán partvidékét körülölelő országokat, ezzel szemben a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership, RCEP) az USA-t kirekesztve jött létre azzal a céllal, hogy integrálja a Kelet-Ázsiában létrejött több szabadkereskedelmi megállapodást.

A TPP tárgyalásai már hamarabb megkezdődtek, de akkor váltak kifejezetten jelentőssé, mikor 2008-tól az USA is csatlakozott hozzájuk. A deklarált cél az RCEP „spagetti-probémájának” megoldásával ellentétben az volt, hogy a tagországok egymással kooperálva, hatékonyan tudjanak reagálni a XXI. század kihívásaira és a világ modernizálódására. Érdekesség, hogy a TPP-ből nem csupán Kína, hanem India és Dél-Korea is kimaradt, ám az utóbbi 2013-tól kezdve érdeklődést mutatott a csatlakozással kapcsolatban. A tagállamok között – Egyesült Államokat leszámítva – Japánnak volt a legjelentősebb szerepe, ugyanis nem csak a TPP-nek, hanem az RCEP-nek is alapító tagja. Bármekkora szerepet is tölthet be Japán életében az USA-val ápolt biztonságpolitikai együttműködés, számára a legnagyobb kereskedelmi partner változatlanul Kína, így nem szigetelődhetett el tőle teljes mértékben. Az OEC adatai alapján a japán import majdnem egyötöde Kínából érkezik, és a kínai felvevőpiac fogyasztja a japán export közel 20%-át, amely alulról becsülve 140 milliárd USD. Az RCEP tárgyalásai hivatalosan a 2012-es phnom penhi ASEAN csúcstalálkozón vették kezdetüket. A szervezet súlypontja diplomáciailag az ASEAN lett volna, ugyanis nekik fűződőtt a legfőbb érdekük az ázsiai integráció megvalósításához, de nem hagyható figyelmen kívül a kínai gazdaság dominanciája és hatalmas ereje, így inkább az utóbbi befolyása érvényesült.

Az RCEP és a TPP tagjai. Forrás: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Az USA-t kirekesztő, kínai súlypontú RCEP tagországai egy 2013. szepremberi mérés szerint összesen 17 billió USD GDP-t termeltek, míg az USA érdekeit menedzselő TPP 27,5 billió USD-t, illetve az RCEP vámleépítési célja 92%, a TPP-é pedig 98% volt. Nem csak ebből, hanem a 2015 márciusáig befejezett tárgyalások számából is (RCEP: 5; TPP: 19) kitűnik, hogy az induló évek során először a TPP számára volt jósolható gyümölcsözőbb jövő, ám Donald Trump amerikai elnök 2016-os megválasztásával ez az ambíció szertefoszlott. Trump „Amerika mindenekelőtt” politikai irányvonala és Kína legfőbb ellenségként való kikiáltása végleg felborította az amúgy is ingoványos talajon álló amerikai-kínai kapcsolatokat. Elindult a két ország közötti kereskedelmi háború, amelyben Trump 250 milliárd USD értékű vámmal sújtotta az Amerikába irányuló kínai exportot, valamint további 267 milliárdos összeggel is fenyegetőzött. Ennek a „háborúnak” a megnyeréséhez a TPP kiváló szövetségesi hátteret biztosíthatott volna, ám az elnök a kétoldalú egyezményekre esküdött, és elvetette a többoldalú egyezmények hasznosságát, így egyoldalúan elhagyta ezt a partnerségi megállapodást. Mivel pont a TPP volt az az entitás, amely a kínai féllel szemben volt hivatott képviselni az USA regionális gazdasági érdekeit, ezzel a lépéssel tulajdonképpen saját magát gáncsolta el Trump ebben a stratégiai kérdésben. Az ázsiai, főleg a fejlődésben lévő ASEAN országoknak mindenképp érdekükben állt a regionális integráció megvalósítása, nem volt más opciójuk, mint az RCEP-hez való fordulás. Mi sem mutatja jobban, hogy az USA vesztett a legtöbbet saját döntésével, hiszen míg a TPP megközelítőleg kiüresedett a kilépés után, az RCEP tárgyalások – 2015-ben ebből 5 darab volt – a 2021. július 7-ei fordulóval elérték a harmincegyet, az országok összesített GDP-je pedig 2017-re már több mint a világ GDP-jének 39%-át, 49,5 billió (x1012) USD-t tett ki a maga 3,4 milliárdos népességével. Ennek a hatalmas összegű bruttó hazai terméknek a felét ráadásul a kínai és japán termelés teszi ki. Mindezen túlmenően pedig napjainkban már India is eljátszadozik a gondolattal, hogy a vámleépítés megállapított szintje alatt, 83%-os leépítéssel belép a szervezetbe. Ezt figyelembe véve kimondhatjuk, hogy Kína gyorsan és hatékonyan reagált a TPP-ben felmerült akadályok eredménytelen leküzdésére, és jelentősebb válaszlépéseit is akkor tette meg, amikor az egész világ a 2020-as amerikai elnökválasztással volt elfoglalva, így a sajtóban ismét csak minimális figyelmet kapott egy újabb kínai hegemón törekvés.

Az RCEP alapítótagjaként, ugyanakkor az USA leghűségesebb szövetségeseként Japánnak jutott a „mérleg nyelvének” szerepe a két rivalizáló szervezet között. Mindkét oldalhoz kötötték motivációs tényezők, így az RCEP-hez az, hogy közel akarta magához tartani ellenfeleit, mert egyrész gazdaságilag rivalizált Kínával, így kedvezőbb pozíciót akart szerezni a minőségi japán termékeknek a „rabszolgamunkával” előállított olcsó kínai tömegtermékekkel szemben, másrészt versengett Koreával is, mivel szinte ugyanazok a szektorok (gépjárműipar, elektronikai felszerelések stb.) jelentették számukra a gazdaság legnagyobb hajtóerejét, ezért a két utóbbi erőpróba ellensúlyozására szorosabb kapcsolatot kívánt kiépíteni az ASEAN országokkal. Másik oldalon a TPP-hez fűzte az az érdek, hogy hozzáférhetett a Csendes-óceán túlsó partvidéki országainak gazdasági és geopolitikai értelemben is jelentős potenciállal rendelkező szektoraihoz, valamint gazdaságilag is megalapozhatta az USA-val való biztonsági együttműködést, függetleníthette magát a kínai kereskedelemtől.

Forrás: https://oec.world/en/profile/country/jpn, saját összeállítás

A második – és negyedik – ábrán szembetűnik a 2008-as válság okozta visszaesés, ám azt követően az USA-ba irányuló japán export növekedni kezdett, az ázsiai országokba irányuló export pedig (Kína kivételével) a három legnagyobb kereskedelmi partner esetében kis, Kína esetében azonban jelentős mértékű csökkenésnek indult. A változás 2015 után következett be, amikor is az USA-val való kereskedelem enyhén emelkedett, azonban ehhez képest a másik három vizsgált partnerországgal egyetemben a Kínába irányuló export is növekedni kezdett. Azonban hogyan lehetséges, hogy a többi ábrán (3;5;6) feltűntetett import- és százalékos mutatók a térséget érintő számos viharos esemény, és a két nagy multilaterális kereskedelmi szervezet rivalizálása ellenére sem mutattak szignifikáns változást?

A válasz három okban keresendő. Először is érdemes megemlíteni, hogy Abe Shinzónak 2012-es hivatalba lépésekor számos kihívással és jelentős megosztottsággal kellett szembenéznie, ugyanis a 2012-es választásokon mandátumot nyert képviselők többsége ellenezte a TPP-t, ugyanakkor az LDP javarésze Kína-ellenes volt. Másodszor, habár a TPP ambíciózusan és gyümölcsöző eredményekkel kecsegtetve indult, a tagországok ratifikációs nehézségei miatt lassú volt a folyamat, az amerikai kilépés pedig megadta a kegyelemdöfést a szervezet számára. Másik oldalon az RCEP legújabb döntéscsomagja még csak frissen lett aláírva Japán által, és jelenleg is a parlament alsóházának ratifikációjára vár. Harmadszor pedig, mint korábban említettem, Japánnak egyaránt vannak motivációi mindkét oldal irányába, így – attól eltekintve, hogy a két szervezet között a mérleg nyelvének szerepét tölti be – nagy figyelmet kell szentelnie a saját „belső mérlegének” vizsgálatára is. Egyik oldalon a Kínával való gazdasági és diplomáciai kapcsolatépítés helyezkedik el, többek között az RCEP folyamatos erősödése, valamint a magas Kínára utaltság miatt, illetve az USA TPP-ből való kilépését is ide szükséges helyezni. Ezzel szemben a másik, transz-csendes-óceáni, „Kína-ellenes” oldalon pedig az USA-val való bilaterális gazdasági és katonai kapcsolatai, továbbá a közép- és dél-amerikai államok piacaihoz való hozzáférés említhető meg. Az, hogy a számadatok nem tükrözték a régión belül zajló izzasztó feszültségeket arra is enged következtetni, hogy Abe Shinzo képes volt tökéletes egyensúlyban tartani ezt a mérleget. Habár számos gazdasági kihívással kellett szembe néznie, ebből a feltételezésből az szűrhető le, hogy országa helyt tudott állni az RCEP és TPP között zajló viták kereszttüzében.

A fentiekben tehát részletezésre került Japán külgazdasági irányvonala mögött rejlő stratégiai elképzelések céljai, és arra a következtetésre juthattunk, hogy bár az USA szövetségesi körének megbecsült tagja, nem húnyhat szemet az Ázsiába irányuló kereskedelmi érdekki és függőség felett. De hogyan tudja mindezt összhangba hozni védelmi stratégiájával? Végül, de nem utolsó sorban a következő alcím alatt ezt a dilemmát, a japán védelempolitika motivációit fogom bemutatni.

A japán védeledelempolitika kihívásai és alakulása

Ahogy már korábban említettem, a Kínai Népköztársaság felemelkedése jelentős kihívások elé állította Kelet-Ázsiát és az Egyesült Államokat. Mivel Japán az USA legfontosabb bilaterális szövetségesének tekinthető, a Kelet-Ázsiába irányuló amerikai külpolitika célkitűzéseit pedig túlnyomórészt a Kínával való rivalizálása határozza meg, így ahhoz, hogy jól tudjuk értelmezni Japán biztonságpolitikai környezetét, elengedhetetlen megvizsgálnunk a kínai fél motivációit.

1990 óta a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) haditengerészete (PLA Navy) fenyegető fejlődésen ment keresztül. 1990-től 2020-ig a rombolók száma 18-ról 28-ra, a fregattok száma 40-ről 52-re növekedett, a legszembetűnőbb újdonság azonban a 2019-ben szolgálatba állított Shandong nevű repülőgéphordozó, valamint a 2020-ban üzembe állított Renhai Type-055-ös cirkáló hajó, amelyek jelentős tengeri fölényt kölcsönöznek Kína számára. A Military Balance forrásai alapján a kínai Fehér Könyv legfőbb célkitűzésként emlegeti a hadseregfejlesztés technikai és információs oldalról történő megközelítését és az önálló fejlesztési-modernizációs projektek véghez vitelét. Ezt támasztja alá a katonai kiadások csillagászati összegű növekedése is, amely a 2000-es évi 14,5 milliárd USD-ről 2020-ra 181 milliárd USD-ra ugrott fel.[8] Ehhez a nagy mértékű expanzióhoz ráadásul egy meglehetősen agresszív külpolitika is társul, ennek a hátterében pedig az áll, hogy Kína úgy véli, gazdasági szuperhatalommá válásával jogosan formál igényt arra a helyre, ami a globális katonai hatalmi pódiumon található. Értelmezésükben saját tengereik feletti hegemóniájuk a túlélésük záloga, hiszen jelenleg ellenségük, az USA rendelkezik fennhatósággal a Csendes-óceán kelet-ázsiai vizei felett, az egész tengerentúli kereskedelmük, azaz a teljes áruexportjuk 80%-a van függőhelyzetben az USA-tól.[9] Ez azért is okoz félelmet Kína számára, ugyanis feltételezései szerint az USA az afganisztáni és iraki ideológiai akciói után rá is veszélyt jelentene, ezért neki is határozott önvédelmi fellépésre van szüksége. Számos olyan szigetre tart igényt, amelyek nemzetközi jogilag legitim módon nem tartoznának kínai fennhatóság alá, ennek keretében mesterséges szigeteket hoz létre katonai bázisként a tengeren, gyakoriak a japán parti őrség riasztásai a területükre illegálisan belépő kínai vízi járművek miatt, illetve az egyik legjelentősebb szigetvita pedig a Szenkaku-szigetekhez köthető, amely jelenleg Japán fennhatóság alatt van.[10] Ez a szigetcsoport talán a legfontosabb stratégiai pont Kelet-kínai-tengeren, ami jelenleg Japán stabil tengeri hatalmi pozícióját biztosítja, vagy esetleg a jövőben Kína stratégiai állását szolgálná a Tajvan ellen irányuló potenciális invázióhoz. Japánnak azontúl, hogy fokozott figyelmet kell szentelnie a fennálló törvényes rendet sértő kínai gyakorlat elleni védekezésre, arra is egyaránt tekintettel kell lennie, hogy a földrajzi közelsége, történelmük és terhelt kapcsolataik okán jelentős veszélynek van kitéve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nukleáris fegyverkezését illetően.

Ahogy az első két alcím kifejtésében olvasható, Japánt rendkívül komoly bilaterális védelmi együttműködés köti össze az Egyesült Államokkal. Ennek a különleges kapcsolatnak a történeti kialakulása a következőképpen írható le: a kooperáció első fontos dokumentumai értelemszerűen a már említett japán alkotmány, az 1960-as Yoshida-doktrína, de a hidegháború lezárulásáig mérföldkövet jelentett még az 1978-as Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelvei című stratégiai dokumentum is, amelyben a felek biztosították egymást a kölcsönös katonai támogatásról.[11] Japán gazdasági szuperhatalommá válásával 1983-ban nagy szerepet játszott a Közös Katonai Technológiai Bizottság létrehozásában, amelyet követően Tokió olyan, főként civil szektorban létrehozott hight-tech termékeket kezdett exportálni az USA-ba, amelyekre az amerikai haderő is jelentősen támaszodhatott. Itt indult el igazán a két fél egymásrautaltságának kialakulása. Az ezredforduló előtti utolsó két évtizedben azonban Japánnak a nemzetközi közösség komoly ellenszenvével kellett szembenéznie, mivel az a bírálat érte, hogy nem hajlandó a megszerzett gazdasági pozíciójával arányos mértékű nemzetközi katonai szerepvállalást vállalni, hanem továbbra is az USA „potyautasaként” viselkedik. Ez először az 1991-es Öbölháború során nyilvánult meg, ahova habár 13 milliárd USD értékben folyósított anyagi támogatást, visszautasította a fegyveres erők kiküldetését.[12] Az ország később aktívabb nemzetközi szerepvállalásba kezdett, az észak-koreai nukleáris fenyegetettség felélénkülésére, és a nemzetközi elvárások teljesítése érdekében 1997-ben felülvizsgálták az 1978-as együttműködési nyilatkozatot. Ebben egyrészt részletesebben és alaposabban leírták egy esetleges Japán ellen irányuló fegyveres támadásra adandó reakció menetét, másrészt kiszélesítették Japán mozgásterét a japán területeken túlnyúló védelmi együttműködési műveletek tekintetében, amelyek befolyással bírnak Japán biztonságának megőrzésében, harmadrészt közösen vállalt erőfeszítések megtételét tűzték ki célul a ballisztikus rakétavédelmi rendszerek kiépítésében. Az utóbbi esetében egy modern számítógépes technológiával, az AEGIS-rendszerrel felszerelt vízi járművek megvalósításában nem csak az amerikai hajók voltak a „kedvezményezettek”, hanem a Japán Tengerészeti Véderő hadihajói is.[13]

A japán-amerikai védelempolitikai együttműködés során egy másik vizsgálandó tényező az USA Csendes-óceáni Egyesített Műveleti Parancsnoksága alá tartozó United States Force Japan (USFJ) egységének a Japán területen állomásozó létszáma.

Forrás: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020; International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2020, Saját szerkesztés

Mint a 7-es számú ábrán látható, a hidegháború végét követően egy csökkenő tendencia vette kezdetét, amely a 2001-es terrortámadást követő amerikai közel-keleti hadviselés kezdetével, a 2004-2009-es időszakban volt leginkább jellemző.[14] Ezt követően a kínai katonai expanzióra adott válaszként az USFJ 11 év alatt dinamikusan növelte meg létszámát, amely ma már az 1989-es, a hidegháború lezárásakor fennálló rendkívül feszült helyzet alatti létszámot is meghaladta. 2009-től a legnagyobb létszámbeli növekedés a USFJ haditengerészetének állományát érintette.

A 2009-es év más okból is fontosnak tekinthető. A fenti árbán látható amerikai hadállomány legnagyobb részének Okinawa prefektúra ad otthont, amelyet az ott élő japán lakosság kifejezetten sérelmez. Ez a helyi közigazgatási ügy ebben az időben került fel a nagypolitika szintjére, Hatoyama Yukio, korábbi miniszterelnök, a baloldali Japán Demokrata Párt (JDP) politikusa például az általa 2009-ben megnyert választások előtti kampánya során – többek között – azt az ígéretet tette, hogy áthelyezi ezeket a támaszpontokat, ezt viszont képtelen volt megvalósítani. Az ügy jelentősen rombolta az amerikai katonák japán állampolgárok általi megbecsültségét, amely később a 2011-es fukushimai atomkatasztrófa elhárítása során nyújtott nagyszabású amerikai műveleti támogatás során indult el újra a pozitív irányba (Tomodachi-hadművelet). A 2010-es évek hátralévő részében a fokozódó kínai és észak-koreai veszély felrázta a japán lakosságot, így a probléma végül helyi közigazgatási szinten maradt. A japán-amerikai biztonsági együttműködés intenzitása ezt követően ismét emelkedésnek indult.

Barack Obama kiállt Abe Shinzo, és a védelempolitikai önállósítási programja mellett. A két ország kötelékének megerősítése érdekében született meg az a szimbolikus esemény, amikor az amerikai elnök Hiroshimába, Abe pedig Pearl Harborba látogatott, ezzel kölcsönösen elismerték az egymásnak okozott háborús bűneiket, egyúttal kifejezték az ígéretes együttműködési szándékaikat. Obama alatt azonban ennek ellenére volt némi nézeteltérés köztük, először is, Japán számára félelmet okozott az, hogy az elnök a Kínával való viszony normalizálására is törekedett, mivel Abe tartott attól, hogy az Egyesült Államok háttérbe szorítaná Japánt egy szorosabb amerikai-kínai együttműködésért. Másodszor gyakran bírálta Obamát, hogy nem lép fel komolyabban az észak-koreai fenyegetést illetően. Negatív feltételezéseit cáfolta azonban a tény, hogy a volt elnök 2013-at követően az 1960-as Biztonsági Szerződés V. cikkére hivatkozva kiállt Japán mellett a Kínával szembeni Szenkaku-szigeteket érintő területvitában, amely kérdés tekintetében mindaddig pártatlanságot deklarált. Az Obama adminisztráció évei meglehetősen konstruktívnak tekinthetők az amerikai-japán biztonsági együttműködés tekintetében. Japán 2012-ben hozta meg döntését a legújabb, ötödik generációs F-35A típusú vadászgépek megvásárlását illetően, valamint 2015-ben ismét újrafogalmazták a Védelmi Együttműködési Irányelveket, amely immár sokkal inkább volt képes idomulni az évtized védelmi kihívásaihoz. A dokumentum egy rendkívül átfogó bilaterális együttműködési szintre léptette Japán és az Egyesült Államok szövetségét. Többek között drasztikusan kiterjesztette a globális és amerikai együttműködés hatókörét, valamint a védelem koncepcióját, illetve kiszélesített jogi felhatalmazást adott a kollektív önvédelem gyakorlására, egyúttal az USA-val közös védelmi tervezési és hadipari fejlesztési erőfeszítések véghezvitelét vállalta, továbbá jogelődjeivel ellentétben tárgyalja a japán űr- és kibervédelmi kérdések egyes aspektusait is.

2016 után, Donald Trump elnök megválasztását követően az Egyesült Államok kelet-ázsiai kapcsolatai gyors ütemben radikalizálódtak, az addig is törékeny amerikai-kínai viták végleg elfajultak. Trump agresszívnek és fenyegetőnek kiáltotta ki a kínai törekvéseket, amelyeket véleménye szerint erőszakkal és elrettentéssel kell elfolytani, riválisa ellensúlyozása érdekében pedig fokozott bilaterális kapcsolatépítésbe kezdett a kelet-ázsiai szövetségeseivel, legfőképpen Dél-Koreával és Japánnal. Így tehát komoly változás nem történt, de jelentős letisztulás következett be Japán külpolitikájának meghatározhatóságában, a japán miniszterelnök Trump teljes támogatásával már egyértelműbbé tehette a külpolitikai célkitűzéseit: az USA mellett komoly szövetségesének tekintette Dél-Koreát; aktív diplomáciai szerepet vállalt az Észak-Koreai fenyegetés elleni nemzetközi szankciók meghozatalában és végrehajtásában; prioritásként kezelte a Japán Önvédelmi Haderő erejének növelését; bátorította az USA-t a térségbeli szerepvállalásában, és sürgette a Szenkaku-szigeteket érintő amerikai-japán védelmi együttműködés megerősítését; baráti alapú nyitást kezdeményezett Kína felé gazdasági kapcsolataik ápolására. A két vezető ráadásul biztonsági érdekeiken túl, remek személyes barátságot is ápoltak egymással. Trump az amerikai-japán barátságot „megrázhatatlannak”, Abe Shinzo-t pedig legutolsó hivatali minőségükben lezajlott beszélgetésük alkalmával Japán történelmének legnagyszerűbb miniszterelnökének nevezte.[15]

Mivel a távol-keleti biztonságpolitikai kihívások ténylegesen bírtak akkora jelentősséggel, hogy az Egyesült Államok a prioritásai közt kezelje ezt a kérdést, azt is rendkívül fontos megemlíteni, hogy a Japánban állomásozó USFJ kötelékében – a fentebb említett magas létszám mellett – a legmodernebb amerikai géptípusok fedezhetők fel. Ezt bizonyítja az alábbi diagram.

Források: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020, Saját szerkesztés

A 8-as számú diagram egyértelműen visszatükrözi az elmúlt három évtized politikai és nemzetközi környezeti változásainak hatását. A hidegháborút követően az USA fokozatosan kivonta vadászrepülőgépeit Japán területéről, majd 2014 után ugrásszerűen megnövelte azok létszámát, valamint változtatott eszközparkjának összetételén is. 2018-ban 24 db új, ötödik generációs F-35-ös, valamint 36 db negyedik generációs F-18-as vadászgépet tartott hadrendben, amely utóbbi már jóval előrehaladottabb technológiai színvonalat képviselt, mint a korábbi F-16-os típus. Ezen kívül az USFJ 1989 óta 8-ról 13-ra növelte a felszíni hadihajóit, valamint megtartotta a térségben állomásoztatott 1 db repülőgéphordozót is.[16]

Konklúzió

A 2010-es évek meglehetősen zavaros és feszült környezetet jelentettek Kelet-Ázsia számára. Japán, mint jelentős gazdasági, és normalizálódó félben lévő katonai hatalom jelentős ráutaltságtól szenved Kína és az USA felől, ugyanakkor érdekek is kötik a két egymással szembenálló államhoz. Az, hogy a két rivális között sikerült megmaradnia a „pártatlan személy, mindkét fél barátja” szerepében, azt jelentheti, hogy helytállóan kezelte az ország külpolitikai kihívásait. De vajon ez az elkövetkezendő évtizedben mennyire lesz kivitelezhető? Habár Kínának is erős érdekében áll a Japánnal kialakítandó kereskedelmi együttműködés, és jelen körülmények között a diplomáciai viszony is napról napra egyre barátságosabb, meddig fogja eltűrni, hogy Japán gátat szab az ország tengeri hegemón törekvéseinek? Ellenkező oldalon, ha Japán elpártolna az USA-val való biztonsági együttműködéstől egy mélyebb japán-kínai kereskedelmi partnerségért, az Egyesült Államok jelentős hátrányba kerülne, hiszen legfontosabb bilaterális szövetségesét veszítené el. De vajon tolerálni fogja-e Amerika a japán-kínai gazdasági kapcsolatok további gyümölcsözését? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem lehet pontos válaszokat adni, de ha figyelembe vesszük, hogy Japán a történelme, és a 2010-es évek során milyen simulékonyságot és rugalmasságot tanúsított, a következő évtized alatt is pozitív jövőképben bízhatunk.

Források

Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

Jeff Kingston (2018): A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont

Bartók András (2016): Abe Sinzó miniszterelnök és Japán „progresszív pacifizmusa”, Nemzet és Biztonság, 2016/2. szám, 125-143. oldal (letöltve: 2021.03.18.)

Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

Ashley Townshend (2017): AMERICA FIRST: US ASIA POLICY UNDER PRESIDENT TRUMP, United States Studies Center (letöltve: 2021.02.15.)

Robert Singh (2012): Barack Obamas post-American foreign policy – The limits of engagement, Bloomsbury Academic, 139-162. oldal

Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

Renuka Mahadevan – Anda Nugroho(2019): Can the Regional Comprehensive Economic Partnership minimise the harm from the United States–China trade war?, The World Economy

Yifei Xiao (2015): Competitive Mega-regional Trade Agreements: Regional Comprehensive Economic Partnership (RCEP) vs. Trans-Pacific Partnership (TPP), University of Pennsylvania Scholarly Commons, College Undergraduate Research Electronic Journal

Mark Beeson (2019): Donald Trump and Post-Pivot Asia: The Implications of a “Transactional” Approach to Foreign Policy, Asian Studies Review, DOI: 10.1080/10357823.2019.1680604

Shin Kawashima (2017): Japan–US–China Relations during the Trump Administration and the Outlook for East Asia, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1328800

John Hemmings (2013): Shinzo Abe: Foreign Policy 2.0, Pacific Forum CSIS, (letöltés:2021.02.15.)

Shinichi Kitaoka (2013): The Abe Administration: Beyond 100 Days, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.798505

Fumiaki Kubo (2013): The Second-Term Obama Administration and Japan, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.788339

Matteo Dian (2020): Obama and Japan: An endangered legacy, DOI: 10.7765/9781526135025.00011

Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

Ian Fergusson (2010): Trans-Pacific Partnership Agreement, Congressional Research Service, elérhető online:  https://books.google.hu/books?hl=hu&lr=&id=NJfHZij_yroC&oi=fnd&pg=PA1&dq=trans+pacific+partnership+agreement&ots=J4z1zAEISg&sig=VAlDg8e1UXFRL0AGuW-joT7Zh-g&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false

Oliver Stuenkel (2015): TPP vs. RCEP: Trade and the tussle for regional influence in Asia, Oliver Stuenkel, elérhető: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2011-2020

R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Nemzetközi Tanulmányok Mesterképzés szak, Geopolitika és nemzetközi viszonyok elmélete kurzus III. óra, órai jegyzet

Unknown Journalist (2021): Japan Cabinet OKs bill to ratify RCEP trade deal including China, The Mainichi, elérhető: https://mainichi.jp/english/articles/20210224/p2g/00m/0na/071000c

Unknown Journalist (2020): Jól taktikázott Kína a világ legnagyobb kereskedelmi egyezményével, Növekedés.hu, elérhető: https://novekedes.hu/elemzesek/jokor-es-jol-taktikazott-kina-a-vilag-legnagyobb-kereskedelmi-egyezmenyevel

Unknown Author (2017): The Trump Administration and Japan: Challenges and Visions for Japan’s Foreign and Security Policy in the New Era, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1321894

Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

OEC.org

ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[1] R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

[2] Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

[3] Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

[4] Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

[5] Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[6] ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

[7] oec.world

[8] International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London (2000-2020)

[9] oec.world

[10] Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

[11] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[12] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[13] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[14] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[15] Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

[16] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Írta: Kovács Áron

 Címlapkép: Tokió, 2019. május 27. Donald Trump amerikai elnök (b) és Abe Sindzó japán kormányfő közös sajtótájékoztatója a tokiói Akaszaka állami vendégházban 2019. május 27-én. Trump a kétoldalú megbeszélésük után bejelentette, hogy Japán további 105 darab F-35-ös vadászbombázót fog vásárolni az Egyesült Államoktól.
(Forrás: MTI/EPA/Kijosi Ota)

A Nap és Csillagok – Avagy a XXI. Századi Japán Külpolitika Dilemmái bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. május 14-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium Ázsia Műhelyének meghívását elfogadva, Szabó István nyugalmazott nagykövet, aki 2012-től 2020 júliusiáig Magyarország képviseletét látta el a Pakisztáni Iszlám Köztársaságban, online előadást tartott a szakkollégisták és meghívott vendégek számára.

Nagykövet úr rendkívüli diplomáciai tapasztalattal rendelkezik, negyven éves pályafutása során – a külügyminisztériumi pozíciókon kívül – a lagosi és kairói nagykövetségen beosztott diplomataként, Prágában és Iszlámábádban Magyarország nagyköveteként dolgozott. Szakmai eredményeihez hozzátesz, hogy nemzetközi szervezetekben is fontos munkaköröket látott el, így 1994-ben az EBESZ budapesti csúcsértekezletének végrehajtó-helyettese, majd a szervezet magyar elnökségének képviselője volt a délszláv térségben és a Baltikumban; 1996-2001 között Brüsszelben hazánk NATO Állandó Képviseletének helyettes vezetője volt; illetve 2011-ben, az EU elnökségi feladat ellátása során magyar képviselő volt az EU Tanács Nyugat-Balkánnal foglalkozó munkacsoportjában.

Az esemény kezdetén Dr. Kaló József, a Biztonságpolitika Szakkollégium elnöke köszöntötte a vendéget, a résztvevők számára bemutatta életrajzát, ezt követően a szó az előadóhoz került.

Az előadás a „Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében” címet kapta, és arra fókuszált, hogy az amerikai és nemzetközi koalíciós erők Afganisztánból való kivonása milyen hatást gyakorol majd a térség biztonsági, biztonságpolitikai helyzetére, illetve a csapatkivonás mennyiben mozdítja elő a megbékélési folyamatot, továbbá milyen potenciális kockázatot rejt magában – akár belpolitikai feszültségek, akár terrorszervezetek és nem állami szereplők felemelkedését tekintve. Noha a prezentáció kulcsszereplője Pakisztán, a regionális hatalmak érdekeit is érdemes figyelembe venni a téma vizsgálatakor, ezáltal erre is kitért előadónk, továbbá arra is, hogy megmarad-e a térség relevanciája az USA és Európa számára.

Gondolatok az amerikai csapatkivonások kapcsán

Bár a dohai megállapodásban az amerikai kivonulást május 1-jében határozták meg, ez Biden elnök bejelentése alapján szeptember 11-re módosult, ami várhatóan elfogadható lesz a Talibán számára is, bár jelenleg kritikus hangnemet ütöttek meg a dátumváltoztatás kapcsán, hiszen a kivonulással megszabadulhatnának az afganisztáni nemzetközi katonai jelenléttől. A jelenlegi afgán kormányzat helyzete, lehetőségei, képességei igencsak korlátozottak, mivel nem rendelkezik kizárólagos kontrollal az ország minden területén.

Pakisztán központi elhelyezkedéséből adódóan kulcsfigurája a kérdésnek – hosszan határos Iránnal, Afganisztánnak és Indiával, valamint Kínával is szomszédos. Észak-keleti határán található Kasmír, a világ egyik leginkább militarizált területe, az indiai oldalon közel egymillió, pakisztáni részről kevesebb, ugyanakkor százezres nagyságrendű katonával.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatok szempontjából a húszéves konfliktus lezárása Washingtonban és a térségben is nagy megkönnyebbülést okozott. Minden résztvevő azt vallja, hogy érdekelt a megbékélésben. A dohai megállapodásban azt rögzítették, hogy az amerikai csapatkivonások ellenében az afgán Talibán garantálja, hogy az országból a jövőben ne indulhasson az USA és szövetségesei ellen terrortámadás, célul tűzték ki, hogy elinduljon a belpolitika párbeszéd Afganisztán jövőjéről, és hogy legyen átfogó tűzszünet a tálibok harcosai és a kormányerők között. Az elmúlt húsz év mind a tálib mozgalmon, mind az afgán társadalmon nyomot hagyott, utóbbiban meggyökeresedtek „nyugati” nézetek, minthogy a nőknek is joga van az oktatásban való részvételre, joguk van dolgozni. Fontos kiemelni, hogy a Talibán is érzékeli a nemzetközi elismertség szükségességét, ami a belső legitimitást is előmozdítja, ennek első lépcsőfokát már megugrották, hiszen az amerikaiak tárgyalópartnerként kezelik őket, a dohai megállapodás aláírói lehettek. Szükségük lesz továbbá pénzügyi-fejlesztési támogatásokra, mivel az ország nem önfenntartó.

Az afganisztáni szovjet intervenció óta három olyan generáció nőtt fel, amely a harcokhoz szokott, ezáltal nem ismerték meg a munka világát. Napjainkban van arra remény, hogy a kialakuló új afgán rendszer – még a tény ismeretében, hogy a tálibok aktív politikaformáló szerepet kapnak benne – várhatóan nem lesz olyan brutális és kegyetlen, mint az 1996-2001 közötti tálib rezsim. Az, hogy valóban tartják-e magukat az ígértekhez, nem megjósolható teljes pontossággal, függ attól, hogy a terrorszervezeteket mennyire tűrik meg Afganisztán területén. A legfontosabb tényező ezesetben az al-Kaida, mivel érkeztek információk arról, hogy a Talibán bizonyos mértékű együttműködést, így információcserét folytat a szervezettel. Az Iszlám Állam ellen az afgán tálibok harcot folytatnak – utóbbiak nem deklarálták szándékukat arra vonatkozóan, hogy az iszlám ideológiát erőszakos módszerekkel kívánják Afganisztán határain kívül elterjeszteni. Azonban látni kell, hogy megbékélés csak akkor jöhet létre, ha az állam életében meghatározó szerepet betöltő csoportok képesek tárgyalóasztal mellett egyezségre lépni, és ki tudnak alakítani egy olyan politikai-társadalmi rendszert, amely mentén Afganisztán a jövőben működni tud. Ezt hátráltatja a megosztottság, mely visszavezethető az etnikai, törzsi heterogenitásra – még az ország vezetői között is vannak ellentétek.

Várható, hogy az USA a kivonulását követően is figyelmet fordít majd a térségre, keresi a módokat, amikkel a helyszíni katonai jelenlét helyett képes befolyásolni a folyamatokat, figyelemmel kísérni a régió változásait. Pakisztánban néhány évvel ezelőtt még jelen volt a nézet, hogy az amerikai kivonulás nem lesz teljeskörű, így néhány bázis fenn fognak tartani, hiszen Afganisztán remek platform Kína és India megfigyelésére. A dohai megállapodásban azonban az USA vállalta,  hogy amerikai fegyveres erő nem lesz Afganisztán területén belül, kivéve a kabuli nagykövetség biztonsági személyzetét.

Pakisztán – visszatekintés az elmúlt évtizedre

Qureshi pakisztáni külügyminiszter 2020 decemberében fogadta Abdullah Gháni Baradar Mullahot, a Talibán tárgyalódelegáció vezetőjét. Ez már nyilvános demonstrációja annak, hogy Pakisztán a tálib mozgalommal magasszintű kapcsolatokat ápol.

Pakisztánban az elmúlt évtizedben polgári kormányok választások útján kerültek hatalomra, megtörték a korábban jellemző trendet, miszerint a polgári kormányzatokat katonai puccsokkal döntötték meg. A néppárti kormány Ali Asif Zardari elnökletével töltötte ki mandátumát Gillani miniszterelnökségével, majd 2013-ban Nawaz Sharif harmadik alkalommal alakíthatott kormányt – ez igazolja, hogy a pakisztáni demokrácia erősödik, a hadsereg pedig letett arról, hogy közvetlen hatalomátvétellel vezesse az országot. Arról viszont egyáltalán nem tett le, hogy a polgári kormányzatokat ellenőrzés alatt tartsa, ez a fontosabb külpolitikai kérdéseknél megnyilvánul: valahányszor a polgári kormány nyitott India felé, vagy háttértárgyalásokat próbált folytatni, a kasmíri tűzszüneti vonal mentén incidensek történtek, minek következtében az indiai fél megszakította a tárgyalásokat. Előfordult, hogy indiai területet terrortámadás történt, amit visszavezettek a pakisztáni titkosszolgálat által mozgatott proxy-terrorista csoportokhoz – nem ritkán ez valóban helytálló következtetés volt.

Iszlámábádban 2012-ben Hina Rabbani Khan külügyminiszterasszony a diplomáciai testület részére adott fogadásán tartott beszédében megjegyezte: reméli, fog még olyan diplomatákkal találkozni, akik Pakisztánt unalmas külszolgálati helynek tartják, ahol nem történnek terrortámadások, incidensek – napjainkig ez a jóslat nem vált valóra ebben a formában, viszont láthattunk jelentős változásokat Pakisztánon belül. Megerősödött az ország belbiztonsága: ez annak köszönhető, hogy 2014-ben és 2017-ben az afgán határ mentén két nagyobb szabású műveletet is indítottak a biztonsági erők, melyek során felszámolták a pakisztáni Talibán és Hakkani-hálózathoz tartozó terrorista sejteket, ugyanakkor az afgán tálibokkal nem kerültek konfliktusba. A szélsőséges mozgalmak és a pakisztáni kormányzat, illetve hadsereg kapcsolata roppant összetett – Pakisztán gyakorlatilag befogadó országként funkcionált az amerikai bevonulást követően: Beludzsisztánban, Kvettában működött a mozgalom szellemi vezetése, az afgán tálibok beépültek az üzleti életbe, a kereskedelembe, gyakran utaztak át a határon. A dohai tárgyalások során Pakisztán közvetítő szerepet vállalt fel, mivel alapvetően már megvolt a kapcsolata az afgán tálibokkal.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatokban bizalmi válságot okozott, mikor 2011-ben Oszama bin Ladent likvidálták Abbotábádban, miután kilenc évig élt egy katonai akadémia közvetlen közelében található házában. A pakisztániak a mai napig tagadják, hogy tudtak volna jelenlétéről.

Pakisztán magatartásának vizsgálatakor érdemes figyelembe venni, hogy az ország jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az idősebb generáció nosztalgiával emlegeti az alkoholtilalom előtti időszakot, az 1960-as éveket, amikor Pakisztán nyitott társadalom volt, működtek a nagyvárosok éttermei, a bárok és szórakozóhelyek, turisztikai szempontból a hippik is kedvelt úticélnak tartották Karacsi városát. Az egykor világhírű pakisztáni légitársaság, a PIA (Pakistani International Airlines) légiutaskísérőinek ruháit Pierre Cardin tervezte, az első osztály utasait pezsgővel fogadták – ennek drasztikus véget vetett az erőszakos iszlamizálás, ami Ziául-Hakk tábornok, vezérkari főnök puccsát követően kezdődött. Bár az alkoholtilalmat elődje, Zulfikar Ali Bhutto 1977-ben vezette be, kezdetben választási bázisképző ötletként funkcionált a konzervatív vallásos réteg megnyerésére – azóta azonban kiderült, hogy minden engedmény, amit az ortodox muzulmánok számára tesz a kormányzat, gyakorlatilag visszafordíthatatlan. Ilyen a blaszfémia-törvény, avagy istenkáromlás-törvény is, amely jelentős károkat okoz az országnak, és amely bűncselekmény halállal büntethető: elég, ha valaki negatív vagy pejoratív megjegyzést tesz a prófétára vagy a Koránra nézve. Több százan ülnek eme ítélettel börtönben, de ezzel a váddal kivégzés még nem következett be, ez a nemzetközi nyomásnak köszönhető.

A pakisztáni-afganisztáni kapcsolatokat bizonyos szintű, hullámázó feszültség és bizalmatlanság jellemezte, mely abból fakadt, hogy a pakisztáni Talibán Afganisztánban talált menedéket, az afgán Talibán – ami a kabuli, USA által konstruált kormánnyal harcol, Pakisztánban tette ugyanezt. A gyanakvás annak ellenére általános, hogy munkacsoportokat hoztak létre a vitatott ügyek megtárgyalására. Iszlámábád kiáll amellett, hogy érdeke a stabilizáció, amit igazol az, hogy tart a spill-over hatástól, tehát attól, hogy az afganisztáni helyzet következtében a pakisztáni is romlani fog.

A „jó és a rossz talibán” kifejezés akkor került be a köztudatba, amikor a pakisztáni szolgálatok ezeket a proxi-erőket használták. A „jó talibán” így a Pakisztán érdekeit szolgáló afgán szervezet lett: ilyen érdekként aposztrofálható Afganisztánban az indiai befolyás háttérbe szorítása, ezt pedig akár merényletekkel, megfélemlítéssel is el lehet érni. A „rossz talibán” a pakisztáni mozgalom lett, amely ellen a hadsereg többször is fellépett.

Az előadás kitért arra, hogy a pakisztáni-amerikai kapcsolatokat gyakran nevezik kényszerházasságnak, mivel az USA-nak nagy szüksége volt Pakisztán együttműködésére, Pakisztán pedig biztosította a légteret és az utánpótlási vonalakat a NATO- és a koalíciós erők számára az afganisztáni műveletekhez. Pakisztán komolyan részesült az amerikai koalíciós alapból, aminek Trump elnök vetett véget – 2019 januárjában deklarálva, hogy az elmúlt 15 évben kapott segélyt a pakisztáni „csaló, hazug kormány” arra használja, hogy befogadja az afgán tálibokat, és segítse őket.

Pakisztán regionális befolyása 2021 szeptemberét követően is fontos marad, sőt, felértékelődhet, hiszen nem tudható jelenleg, hogyan alakul majd az Afganisztánon belüli helyzet, a terrorizmus tovább erősödik-e, a terrorszervezeteket mennyire lehet háttérbe szorítani. Az elmúlt időszakban jelentések érkeztek a pakisztáni talibán szerveződéséről.

Pakisztán vidéki részein jelenleg is egyfajta feudalizmus működik, a helyi nagybirtokosok felelősök az ott élőkért, általában jó viszonyt ápolnak a központi hatalommal és a rendfenntartó erőkkel. Érdemes kiemelni, hogy a korrupció elfogadott, része a kultúrának.

Pakisztánban a kisebbségeket a vallási kisebbségek alkotják, a zászlóban a fehér csík jelképezi őket, számukra az alkotmány egyenlő jogokat biztosít. Az állam megalakulásakor, 1947-ben Muhammad Ali Dzsinna biztosította, hogy minden kisebbséget ugyanazok a jogok illessenek meg – a gyakorlatban viszont a diszkrimináció jelentős probléma. A keresztények és a közel azonos számú (4-5 millió) hindu közösség mellett a leginkább perifériára szorult kisebbség a magukat muzulmánnak valló, de a muszlimok által el nem ismert ahmadijják. A hivatalos narratíva a feledésre igyekszik kárhoztatni olyan ahmadi közösséghez tartozó személyeket, mint  például Pakisztán első külügyminisztere, Muhammad Zafrulla Khan vagy a Nobel díjas fizikus Abdus Salam.

A regionális és globális hatalmak hozzáállása

A regionális hatalmak tekintetében elmondható, hogy a pakisztáni-indiai rivalizálás központi szereppel bír az afganisztáni helyzet alakulása során.

India nemcsak a kasmíri konfliktus okán érdekes, és nem kizárólag azért, mert nukleáris hatalomként szembehelyezkedik (a szintén nukleáris hatalommal) Pakisztánnal, hanem azért, mert eddig legnagyobb regionális donorként van jelen. Mindig jó viszonyra törekedett a mindenkori afgán vezetéssel, és annak ellenére, hogy nem támogatja a tálib mozgalmat, megközelítése pragmatikus az intra-afgán dialógusban. A rivalizálás Pakisztánnal a jövőben is fennmarad, alakulása jelentősen függ attól, hogy hogyan alakul az afgán helyet.

Irán a régió egyetlen olyan állama, amelynek kifejezetten rossz a viszonya az USA-val. Regionális figyelme, befolyása elsősorban a síita hazarák támogatásában nyilvánul meg, akik Pakisztán és Afganisztán területén is nagy számban vannak jelen. Irán az afgán menekültek második legnagyobb befogadója Pakisztánt követően. A pakisztáni-iráni hivatalos kapcsolatok külső szemlélő számára szívélyesnek tűnnek, azonban a két ország határán gyakoriak az egymás területét érintő terrorista akciók, üzemanyag-, ember- és fegyvercsempészet kapcsán.

A legnagyobb problémát Iránnak a nemzetközi szankciók okozzák, amelyek miatt olaj- és gázexportját képtelen legálisan külföldre vinni, így hiába fejeződött be iráni részről az IPI gázvezeték építése, Pakisztánban elálltak a kezdeményezéstől, félve az amerikai gazdasági szankcióktól. A kb. 30-40 milliós pakisztáni síita közösség kitett a szélsőséges szunnita szervezetek támadásainak. Védelmüket azok a kisebb, de jól szervezett kis csoportok látják el, melyeket az iráni Forradalmi Gárda tart fenn. Ezek viszonylag ritkán hallatnak magukról, de időnként megtorolják a hazarák elleni merényleteket.

Pakisztán Kínával hagyományosan szoros kapcsolatokat ápol. Kína gazdasági befolyását határozottan érvényesíti és ennek gerince – az új Selyemút (OBOR) pakisztáni legágazása, a China-Pakistan Economic Corridor (CPEC) 64 milliárd dolláros beruházás, ami a kínai határtól Gwadar kikötőéig húzódik, itt kötve össze az új Selyemút szárazföldi és tengeri komponensét. Az összetett infrastruktúrahálózat magában foglalja a közutakat, az energiaellátást, vezetékeket, összeköti Pakisztán nagyobb városait. Kína szeretne Pakisztánban – és Afganisztánban is biztonságos üzleti környezetet, utóbbit is bekapcsolná az Egy Út Egy Övezet Kezdeményezésbe, hiszen Afganisztán ásványkincsekben gazdag ország. Nem érdeke a destabilizáció és a terrorizmus megerősödése, tart attól, hogy ez átterjed a kelet-kínai ujgur területekre. Egyelőre kivár, azon országok közé tartozik, mely párbeszédet folytat az afgán talibánnal, remélve, hogy ez segíteni fogja gazdasági érdekeinek érvényesítését Afganisztánban.

Oroszország érdekelt a békés rendezési folyamatban, és abban, hogy megszűnjön az amerikai katonai jelenlét a régióban. Moszkva igyekszik jó kapcsolatot fenntartani az afgán kormányzattal és a tálibokkal is, felmerült, hogy utóbbinak eladott fegyvereket, bár ezt mindkét fél erősen tagadta (érdemes megjegyezni, hogy az USA tényként kezeli az orosz fegyverszállítmányokat az afgán talibán részére). Fontos kiemelni, hogy Oroszország tart attól, hogy a szélsőséges iszlám a közép-ázsiai országokban meggyökeresedik, ezáltal közvetlen szomszédságába is átterjed.

Kitekintés

Az amerikai csapatok kivonulása és a konfliktus lezárása alternatíva lehet a békés fejlődésre, viszont nem tekinthetünk el egy újabb, potenciálisan elhúzódó belső konfliktus, polgárháború kockázatától. Jelenleg a regionális és a nagyhatalmi érdek is erősebb a stabilizációban, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az afgán politikai élet szereplői egyezségre jussanak, amihez a nemzetközi közösség támogatása és valamennyi szomszédos ország konstruktív hozzáállása szükséges. Egy polgárháborús, kaotikus helyzet Afganisztánban beláthatatlan folyamatokat eredményezhet, újabb migrációs hullámot indíthat, a szélsőséges, terrorista szervezet megerősödése globális fenyegetést jelent. Vendégünk mondandóját azzal a gondolattal zárta, hogy Afganisztánt nem szabad magára hagyni, a társadalom megérdemi a biztonságos, élhető jövőt.

A hallgatóságnak az előadást követően lehetősége nyílt kérdéseket feltenni. Az ezekre adott válaszokból megtudhattuk, hogy mi várható az afgán-kínai gazdasági kapcsolatokban teljesen tálib hatalomra jutás esetén; hogy Közép-Ázsia országaiban milyen kereskedelmi változás várható az afgán stabilizáció fényében. Kiderült, hogy miként reagált a pakisztáni politikai vezetés a 2017-es amerikai Dél-Ázsia stratégiában foglaltakra és a pakisztáni társadalom hogyan élte meg a demokrácia felé való elmozdulást és a prominens vezetők kormányzását; hogy előadónk diplomataként hogyan élte a meg a rendszerváltást. Megtudhattuk, hogy a pakisztáni miniszterelnökök mozgástere mennyire korlátozott és milyen súllyal bír; hogy a nemzetközi programokkal (pl. Hungary Helps) hogyan lehet változtatni a pakisztáni vallási intolerancián és vallásdiplomáciai párbeszédet kialakítani; illetve, hogy mik azok a tulajdonságok, amikkel a jövő diplomatáinak rendelkezniük kell.

A Szakkollégium a kapcsolatot Prof. Dr. Szenes Zoltán nyá. vezérezredes úrnak köszönheti, és fontosnak tartja a jövőbeli szakmai együttműködést meghívott vendégünkkel.

Címlapkép: Szabó István nagykövet (középen) 2018-ban a brit nagykövettel hallgatja az akkor még ellenzéki politikus, néhány hónap múlva pedig pakisztáni kormányfőt, Imrán Khant.
(Forrás: Szabó István)

A Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében – Szabó István nagykövet előadása a BSZK-ban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Felületkezelés és újrafestés céljából emelték le a 44-es számú főút kecskeméti körforgalmában álló MiG-21-es vadászgépet az MH Légijármű Javítóüzem katonái.

Az átlagembernek a „gyermekkatona” kifejezés hallatán általában egy AK47-esel felfegyverzett fiatal kisfiú képe jelenik meg a lelki szemei előtt. A hagyományos felfogásnak köszönhetően, mely szerint a fegyveres konfliktus a férfiak körében előforduló jelenség, általában, amikor gyermekkatonákról beszélünk, a diskurzus inkább a fiúkról szól, mintsem kiskorú lányok ezreiről, akik a kevésbé látható „árnyékhadseregeket” alkotják a világon zajló konfliktusokban. Erre a percepcióra erősítenek rá a média által elénk tárt képek is, melyek a fegyveres csoportokban harcoló lányokat gyakran perifériára helyezik, akik így gyakorlatilag láthatatlanok a nyilvánosság számára.

A gyermekkatonák, illetve kifejezetten a katonalányok sorsa nem foglal el központi helyet a Nyugat biztonsági napirendjén, s a biztonsági tanulmányok kutatóit sem az ő sorsuk foglakoztatja leginkább. A lányok háborús tapasztalatai “a társadalmi és politikai erőszakkal foglalkozó tudományos és népszerű munkák legkisebb százalékát teszik ki” (Nordstrom 1997, 5) s a háború alatt, illetve azután játszott különböző szerepeiket csak nemrég ismerték el. A katonalányok toborzásának kérdése azonban ennél jóval nagyobb figyelmet igényelne, már csak azért is, mert évente több ezer gyermek szenvedését és halálát eredményezi, akiknek a száma jóval meghaladja a terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek közvetlen áldozataiét (Vera Achvarina 2006, 130).

A gyermekkatonák alkalmazását a nemzetközi közösség az emberi jogok és a gyermekek jogainak súlyos megsértéseként ismeri el. Az ENSZ égisze alatt született gyermek jogairól szóló, más néven New York-i Egyezmény (gyermekjogi egyezmény) 1990. szeptember 2-án lépett hatályba. Az 1. cikk alapján „az egyezmény vonatkozásában gyermeknek számít minden 18 év alatti személy, kivéve, ha egyéb jogszabályi rendelkezés értelmében (például házasságkötés révén) korábban eléri a nagykorúságot” (Molnár Dóra 2016, 45).

A gyermekek katonának toborzását és alkalmazását tiltó vezető nemzetközi jogi eszközök közé tartozik továbbá a Gyermek jogairól és jólétéről szóló afrikai charta, amely szintén a 18. életévet határozza meg a fegyveres csoportokban való részvétel korának; a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 1998. évi római alapokmánya, amely háborús és emberiség elleni bűncselekményként határozza meg a 15 év alatti gyermekek konfliktusban való alkalmazását; valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 182. egyezménye, amely a gyermekmunka legrosszabb formái közé sorolja a 18 év alatti gyermekkatonák alkalmazását.

Az arra irányuló erőfeszítések, hogy az emberi jogi mozgalomban a „gyermek” nagyobb kategóriájától elkülönülten a lányokról beszéljünk, a Gyermekjogi Egyezmény kodifikációjáig nyúlnak vissza, ahol az aktivistáknak először sikerült bevezetniük a nem-specifikus névmásokat egy nemzetközi szerződésben. További diszkurzív változás a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platformhoz való felvezetés során kezdődött az 1990-es évek elején, amikor a humanitárius „nők és gyermekek” szokásos diskurzus a „nők és lányok” diskurzusba váltott át az emberi jogi hálózatban kialakuló nemek közötti egyenlőség keretrendszerének részeként. Az 1995-ös Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platform a fegyveres konfliktusok nőkre és lányokra gyakorolt ​​hatásait olyan kritikus, aggodalomra okot adó területként ismerte el, melyre kiemelt figyelmet kell fordítani, s kijelentette:

„A mai lánygyermek a holnap nője. A lánygyermek készségei, ötletei és energiája létfontosságúak az egyenlőség, a fejlődés és a béke céljainak teljes megvalósításához. Ahhoz, hogy a lánygyermek teljes potenciálját kibontakoztassa, egy támogató környezetben kell őt gondozni, ahol a túléléshez, a védelemhez és a fejlődéshez szükséges szellemi, intellektuális és anyagi szükségleteit kielégítik, s egyenlő jogait védik”.

A katonalányok aránya az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a gyermekkatonák 40 %-át teszi ki. Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által évente megjelentetett emberkereskedelemről szóló jelentés a gyermekkatonák alkalmazásának megelőzéséről szóló szövetségi törvény (Child Soldiers Prevention Act) 2008-as törvénybe iktatása óta tartalmazza azon külföldi kormányok listáját, melyekről kiderült, hogy jogellenesen toboroztak vagy alkalmaztak gyermekkatonákat. A 2020-as jelentés szerint ez az afrikai térségek kormányai közül Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Líbia, Mali, Nigéria, Szomália, Dél-Szudán és Szudán kormányait jelentette. Ami kifejezetten a katonalányok fegyveres erők általi alkalmazását illeti, azt az Európai Bizottság a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK), Ugandában és Nyugat-Afrikában vélte felfedezni. A Bizottság azonban arra a következtetésre jutott, hogy „a lányok általában kevésbé láthatók [mint a fiúk], és mindeddig alig részesültek a gyermekkatonáknak szánt demobilizációs és reintegrációs programokból”. A fegyveres erőkhöz és csoportokhoz tartozó gyermekeket vizsgáló gyermekvédelmi szakértők is elismerték, hogy a gyermekkatonák megértése érdekében tett erőfeszítéseik során gyakran csak a fiúk tapasztalataira reagáltak.

A katonalányok láthatatlansága a szerepükről és feladataikról alkotott társadalmi felfogásnak is „köszönhető”. Amikor fegyveres csoportokban lévő lányokról van szó, akár az akadémia, akár a politika, akár a média területén, az a tendencia figyelhető meg, hogy főként csendes áldozatokként ábrázolják őket – különösen „feleségként”, támogató szerepekben – és a szexuális rabszolgaság áldozataiként. Ezzel szemben a harcoló erők fiúit elsősorban harcosokként, parancsnokokként és a háborús atrocitások elkövetőiként ábrázolják – olyan egyénekként, akiktől félni és rettegni kell. Míg ezek a kettős és nemi jellegű ábrázolások kétségtelenül néhány elkeseredett lány és fiú tapasztalatait képviselik, a lányok kizárólag szexuális erőszak áldozataiként és/vagy „feleségekként”, a fiúknak pedig kizárólag erőszakos elkövetőkként való jellemzése torz képet mutat a gyermekek megélt valóságáról. Valójában a kutatások következetesen kimutatták, hogy a lányok és a fiúk összetett és többszörös szerepet játszanak konfliktusokban, melyek során mindannyian egyaránt áldozatok és egyaránt részt vesznek háztartási és támogató tevékenységekben, csakúgy, mint aktív harci szerepekben. Ennek eredményeképp, bár a háború kétségtelenül mélyen érint minden gyermeket, családot és egész közösségeket, a harcoló erők katonalányainak realitása nagyrészt felderítetlen.

A lányok számos lázadó erő gerincét alkotják. Egyes lázadó csoportokban bevonják őket az aktív harcokba, csak úgy, mint fiú –és férfitársaikat.  Libériában és Ugandában meg is fordultak a nemi sztereotípiák – katonalányokat állítottak be harcosokként, katonafiúkat pedig szexuálisan bántalmaztak. Aktív harcosként a katonalányok felemelkedhetnek a ranglétrán, hogy vezető pozíciókat töltsenek be. Ez lehetőséget ad nekik arra, hogy jelentős hatalmat és befolyást szerezzenek, amelyet civil életükben soha nem tudtak volna elérni. A lányok pl. parancsnokként, hadnagyként és tizedesként szolgáltak az Úr Ellenállási Hadseregében (LRA) Ugandában (Snowdon 2016, 9). Susan McKay és Dyan Mazurana Észak-Uganda összefüggésében megjegyzik, hogy a lányok válaszadóinak 72%-a számolt be arról, hogy fegyvereket és katonai kiképzést kapott, 8% pedig emelt szintű képzésben részesült (Susan McKay 2004, 74). Rámutatnak azonban a katonalányok komplex valóságára is, a fegyveres csoportokon belüli összetett szerepeikre, s megjegyzik, hogy a „feleségeket” és a „harcosokat” nem szabad exkluzív kategóriának tekinteni, mivel néhány válaszadójuk jelezte, hogy bár elsődleges szerepük harcosként volt, kénytelenek voltak „feleségek” is lenni. A lányok militarizálása elkerülhetetlenül táplálta és támogatta a konfliktusokat, mert produktív és reproduktív munkájuk kritikus volt a harci erők szempontjából. Ahogy McKay és Mazurana megjegyzik: „a nők és lányok munkája a harci erőkben… nem mellékes, hanem a legtöbb esetben az az alap, amelyre a harci erő támaszkodott” (Susan McKay 2004, 120-121).

Bár a fegyveres csoportok kontextusában végzett házimunkát gyakran periférikusnak és jelentéktelennek tekintik, egyre inkább felismerik, hogy a fegyveres csoportok nem működhetnek ilyen munka nélkül. Ha figyelembe vesszük a fegyveres csoport erőforráshiányát, munkaerő-hiányát, a mozgás folytonosságának szükségességét és a gyakran korlátozott szervezeti felépítést, láthatjuk, hogy a lányok által végzett háztartási tevékenységek felbecsülhetetlenek a harci erő túlélése és sikere szempontjából.

A fegyveres csoportokban alkalmazott gyakorlat azonban az, hogy a lányokat szexuális tulajdonként kezeljék, s „jutalomként” osszák szét a parancsnokoknak és más jól teljesítő katonáknak. Vivi Stavrou tanulmányában szereplő angolai lányok arról számoltak be, hogy számos olyan tevékenységre képezték ki őket, amelyek támogatták a fegyveres csoportok mindennapi működését, ideértve a támadás utáni fosztogató technikákat, a fegyverek rakodását és leszerelését, a védelmi technikákat, a férfi katonák kíséretét, a szabotázst, a szülések lebonyolítását, különleges alkalmakkor pedig a férfiak szexuális vágyainak énekkel és tánccal történő felkeltését.

Amellett, hogy a jó katonákat fiatal lányokkal, mint szex rabszolgákkal vagy „feleségekkel” díjazzák, más árnyaltabb okai is vannak annak, hogy a fegyveres csoportok fiatal lányokat is megcéloznak a toborzásnál. A fegyveres csoportok gyakran azért értékelik különösen nagyra a lányokat, mert rendkívül engedelmesnek és könnyen manipulálhatónak tartják őket, akik feltölthetik a hiányzó pozíciókat, ha felnőttekből hiány van, s akik biztosítják a kényszerített munka folyamatos állományát. A lányok fizetetlen harcosok, kevesebb élelemre van szükségük, és a fegyveres csoportok számára elengedhetetlen támogatási funkciókat hajthatnak végre, hogy tapasztaltabb, felnőtt férfiharcosokat szabadítsanak fel. Emellett a lányokról általában kevésbé feltételezhető, hogy fegyveres csoportokhoz tartoznak, és kevésbé valószínű az ellenőrző pontokon történő átvizsgálásuk is.  Ez a felfogás, mely a fiatal lányok ártatlanságát hangsúlyozza, összhangban van egy további okkal, amiért katonailag nagyra becsülik a lányokat: a természetfeletti világgal való feltételezett kapcsolatukkal. Milfrid Tonheim, a Bergeni Egyetem kutatója ezt a jelenséget vizsgálta Kelet-Kongóban, és felfedezte, hogy a helyi milícia felfogása szerint a gyermekek tisztábbak és mágikus védőerővel rendelkeznek. Ezért a fiatal lányokat gyakran magas rangú katonák és parancsnokok testőreként használják. A Kongói Demokratikus Köztársaság egyes részein a szűz lányokat kifejezetten a fétis hiedelmek részeként toborozták, a fegyveres csoportok tisztító rituáléinak részeként alkalmazva őket, melyekről azt feltételezték, hogy védelmet nyújtanak a harcosok számára.

A katonalányok tehát alapvető szerepet játszanak a háborús gépezetben; operatív hozzájárulásuk szerves és kritikus a fegyveres csoportok általános működése szempontjából. A fegyveres csoportok tisztában vannak azzal, hogy a lányok munkája, legyen az háztartási vagy katonai jellegű, legitimitást és szimbolikus hatalmat adhat háborús erőfeszítéseikhez (Bouta 2005, 7). Értékük a lázadó csoportok számára megmutatkozik abban, hogy e csoportok kategorikusan elutasítják a lányok átadását: ők a fegyveres csoportok utolsó tagjai, akiket a parancsnokok és vezetők szabadon engednek.

Fizikai, pszichológiai és társadalmi-gazdasági következmények

A konfliktusok megszűnése után azonban a katonalányok számos fizikai, pszichológiai, valamint társadalmi-gazdasági következménnyel kell, hogy szembenézzenek. A fizikai következmények tekintetében a szabadon engedett katonalányok gyakran fogyatékosságokkal küzdenek, (pl. halláskárosodással, vaksággal vagy végtagvesztéssel), kábítószer-és alkoholfüggőségben, illetve különböző betegségekben szenvednek, mint pl. malária, tuberkulózis, légzési rendellenességek.

A szexuális erőszaknak kitett katonalányok nemi jellegű egészségügyi problémákat is tapasztalnak, s nagyobb valószínűséggel élnek át „kettős traumát”; a konfliktusokban való részvétel tapasztalatainak borzalmait, valamint a szexuális- és nemi alapú erőszak tartós hatását, hiszen a háborús szexuális erőszaknak pusztító pszichológiai utóhatásai is vannak. A Harvard Egyetem kutatói által végzett empirikus vizsgálatok során kiderült, hogy a katonalányok a hazatérés után jobban ki voltak téve a depressziónak és a poszttraumás stressznek, mint a fiúk. Hosszabb távon a lányok szorongásról, rossz önértékelésről és dühről számoltak be. Flashbackekkel, tartós félelmekkel küzdöttek, valamint nehézségeket tapasztaltak az intim kapcsolatok helyreállításában is.

A társadalmi-gazdasági következményeknél fontos megjegyezni, hogy míg a család vagy a közösség a fiúkat is megbélyegezheti múltbeli cselekedeteik miatt, ugyanilyen valószínű az is, hogy a társadalom a fegyveres konfliktusokban való részvételüket tekinti a „normának”, különösen akkor, ha a fegyveres erő vagy csoport, amelyhez egy fiú csatlakozott, fizikai védelmet nyújtott családjának vagy közösségének. Ezzel szemben a katonalányokat nem nevezik „harcosoknak”, s a civil életbe való visszatérésük után hatalomvesztés éri őket, hiszen néha a fegyveres csoportokban az élet több egyenlőséget kínált nekik, mint a polgári lét (pl. hadnagy lányok az LRA harcosai között). Ennek a kontrasztnak a megtapasztalása néhány volt katonalányt arra késztetett, hogy a háború éveiben szerzett tapasztalatait előnyösebben jellemezze az utána következő időkkel szemben. Amikor a fegyverek elhallgattak, sok lány az unalom, a szegénység és a kiábrándultság zord világában találta magát.

A lányok fegyveres csoportokkal való kapcsolata, különösen ahol aktív harcban vettek részt, jelentősen megkérdőjelezheti a társadalmi normákat. A helyi közösségek előítélettel vannak a volt katonalányok felé: sokukat megbélyegzi a társadalom azért, mert „erkölcstelen” szexuális tevékenységet folytatott a lázadó csoportokon belül, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem önszántából tette. Bizonyos közösségekben ezekről a lányokról azt mondják, hogy elvesztették nőiességüket. Még a volt férfiharcosok is gyakran elutasítják azokat a nőket, akik saját milíciacsoportjuk tagjai voltak, “sérült áruként” kezelve őket. Tekintettel a szüzességnek a házasságban betöltött jelentőségére, a lányokat a nemi erőszak nyilvánosságra hozatala után gyakran „házasságra alkalmatlannak” titulálják. Egy olyan társadalomban, ahol a lányokat elsősorban feleségekként és anyákként betöltött jövőbeni szerepük miatt értékelik, s ahol a házasság a legjobb megoldás a gazdasági biztonság és védelem megszerzéséhez, a „házasságra való alkalmatlanság” gyakran mélységesen veszélyezteti a lányokat társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt.

Miután a lányokat erkölcstelennek bélyegezték, és szociális támogató hálózat vagy megélhetés nélkül maradtak, a nemi alapú áldozattá válás és bántalmazás körforgása gyakran folytatódik, mivel a lányok kénytelenek a szex kereskedelemhez fordulni a túlélés érdekében; erre néha saját családtagjaik kényszerítik őket. Néhány lány prostitúció, bűnözés és drogfogyasztás felé fordul, hogy megbirkózzon a háború utáni időszakkal. A volt katonalányok szintén könnyebb áldozatai az erőszakos bűnözőknek, akik tudják, hogy a közösségeknek nem áll szándékukban megvédelmezni őket és valószínűleg nem követelnek megtorlást értük.

A DDR programok hiányosságai és lehetséges megoldások

Az ún. DDR programokat (Disarmament, Demobilization, and Reintegration – Leszerelés, Demobilizáció és Reintegráció) eredetileg felnőtt katonák számára alakították ki, azonban a modellt számos változtatással gyermekkatonák esetében is alkalmazzák, hogy segítsenek nekik visszaszerezni érzékenységüket a háborús borzalmak iránt. A programokat a nemzetközi jog széles égisze alatt rögzítik, mivel az államokat a Gyermekjogi Egyezmény 39. cikke kötelezi a gyermekkatonák fizikai és pszichológiai gyógyulásának elősegítésére.

A DDR elméletileg döntő fontosságú a biztonság, a konfliktusok utáni védelem fokozása, valamint a béke előmozdítása szempontjából. Az ENSZ főtitkárának 1998-as jelentése a konfliktus utáni béketeremtés prioritásaként sorolja fel „a volt harcosok és mások újbóli beilleszkedését a produktív társadalomba”. Hasonlóképpen, a Brahimi-jelentés a leszerelést és a reintegrációt a háború utáni stabilitás szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte.

Ezen programok azonban, ahogy arra az Európai Bizottság is rámutatott, jelenleg csekély mértékben veszik figyelembe a lányok konfliktushelyzetekben átélt tapasztalatait. A DDR programok nélkülözik a gyermekkatonaság nemekre érzékeny megközelítését és nem foglalkoznak a lánykatonák összetett társadalmi, pszichológiai és orvosi szükségleteivel. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a DDR programokat következetesen a nemi sztereotípiákhoz igazítják, másrészt pedig sok lány azért kerüli a DDR programokra való beiratkozást, mert (mint láttuk, joggal) tartanak attól, hogy közösségük megbélyegzi és elutasítja őket, ha megtudják, hogy ilyen programokban vesznek részt, hiszen akkor fény derül a lázadó erőkkel való korábbi kapcsolatukra.

Sajnos a program sikerét nagyrészt a leszerelt fegyverek számában mérik. A DDR kezdeti „készpénz fegyverekért” megközelítése rendkívül kirekesztő volt. A program I. és II. szakaszában a férfi harcosok „feleségei”, valamint eltartottaik nem voltak jogosultak a belépésre. Az angolai nőknek és lányoknak pl. annak érdekében, hogy a leszerelési folyamat másodlagos haszonélvezőivé válhassanak, hivatalos kapcsolattal kellett rendelkezniük egy férfi katona családjával. Sok lány arról számolt be, hogy a leszerelés előtt parancsot adtak fegyvereik leadására, és otthagyták őket, amikor férfi kollégáikat gyülekező központokra szállították. Más lányok jelezték, hogy a parancsnokaik elvitték fegyvereiket, és férfi harcosoknak adták őket, vagy bizonyos esetekben eladták civileknek, akik aztán éltek a DDR programok pénzügyi előnyeivel. A konfliktus utáni Mozambik DDR programjainak előnyeiből is kevés volt katonalány részesült, mivel a kormány megpróbálta eltitkolni azt a tényt, hogy a lányok harci erőik részét képezték. Ahogy egyik informátoruk megjegyezte: Alapvetően, amikor a lányokról és a leszerelésről beszélünk, olyasmiről beszélünk, ami soha nem történt meg (Susan McKay 2004, 111).

Emellett a DDR programokat az óriási szükséglethez képest krónikus alulfinanszírozás jellemezte. Mivel a pénzeszközök szűkösek voltak, csak azoknak a lányoknak segítettek, akik bizonyítani tudták, hogy tudnak fegyverrel lőni, és nekik is csak csekély csomagokkal – általában egy kis étellel, vízzel, műanyag lepedővel, néha pedig egyszeri fizetéssel és a hazajutásuk biztosításával. Ráadásul mindaddig, amíg a konfliktusok tartottak, ezek a lányok nem folytathatták tanulmányaikat, s gyakran további jogsértéseknek és erőszakos újra-toborzásnak voltak kitéve; sőt, az irreguláris erők rendszeresen célozták meg az iskolákat és kiképző központokat, mint az új gyermekkatonák elsődleges „vadászterületeit”.

Az említett okok miatt a katonalányok közül csak körülbelül 5% vesz részt a DDR programokban. Ahhoz, hogy az érdekükben tett nemzetközi erőfeszítések sikeresek legyenek, fontos szempont figyelembe venni e lányok szükségleteit és perspektíváit. Sok kutató megkérdezte erről a volt katonalányokat, akik maguk is meghatározták azokat a kulcsfontosságú módszereket, amelyekkel a nemzetközi közösség elősegítheti közösségeikbe való visszailleszkedésüket. A következőket említették: közvetítés és érzelmi támogatás; segítségnyújtás az oktatásban, a képzésben és a foglalkoztatásban; valamint orvosi ellátás a nemi úton terjedő betegségek kezelésére és a reproduktív egészség elősegítésére.

A katonalányok helyreállásának segítése kapcsán fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az, hogy a lányok erősebb társadalmi hangot hallassanak, bizonyos összefüggésekben ellenkezhet a hagyományos társadalmi normákkal. Számos társadalomban a hagyományos kulturális gyakorlatok automatikus tiszteletet, hatalmat és státuszt biztosítanak az (idősebb) férfiaknak, miközben mind a törvényben, mind a szokásokban diszkriminálják a nőket és a lányokat, akár a társadalmi élet, akár az oktatás, akár a politika, akár a gazdaság területén. Azokban a kontextusokban, ahol a lányok és a nők kizsákmányolása és fizikai bántalmazása mélyen gyökerezik a kultúrában, ott kérdéses, hogy a női szerepvállalásra irányuló új politikák és alapelvek képesek-e az uralkodó hatalmi struktúrák átrendeződését létrehozni.

A tervezett társadalmi változás, különösen, ha alapvető kihívást jelent a férfiak és a nők, a fiúk és a lányok közötti kapcsolatok számára a magán- és a közélet minden szintjén, változatlanul lassú folyamat, amely átfogó tömeges mozgósítási stratégiákat és erősen politikai természetű cselekvéseket igényel. Ezenkívül a mély szegénység és a széles körben elterjedt társadalmi problémák kontextusában – amint ez a konfliktus utáni országokban gyakran tapasztalható – könnyen belátható, hogy a fiatalok, és különösen a lányok egyedi igényei és körülményei hogyan tudnak háttérbe szorulni a látszólag sürgetőbbnek tűnő társadalmi-gazdasági prioritásokkal szemben. A katonalányok turbulens élettörténeteire való tekintettel, ha figyelmen kívül hagyjuk, aláássuk vagy láthatatlanná tesszük perspektíváikat és igényeiket, valamint a háború utáni társadalmi újjáépítésben és megújulásban való aktív részvételre irányuló jogukat, az egyenlőtlenség, az instabilitás és az erőszak folytatódását kockáztatjuk. A katonalányoknak tehát nem csak a háborút kell túlélniük, hanem annak társadalmi-gazdasági hatásait is. A nemzetközi közösség pedig azért is felelős e kérdésben, mert ahogy azt Cnythia Enloe is megfogalmazta: „a hanyagság is egy politikai lépés” (Enloe 2000, xii).

Irodalomjegyzék

Bouta, Tsjeard. Gender and Disarmament, Demobilization and Reintegration: Building Blocks for Dutch Policy. The Netherlands Institute of International Relations, 2005.

Enloe, Cynthia. Maneuvers: The International Politics of Militarizing Women’s Lives. University of California Press, 2000.

Molnár Dóra, Tóth Tünde. Elveszíteni a gyermekkort II. – a gyerekkatonaság a nemzetközi jogban. Nemzet és Biztonság 2016/3. szám, 2016.

Nordstrom, Carolyn. Girls and warzones: Troubling questions. Life and Peace Institute, 1997.

Snowdon, Laura. Girl Child Soldiers: The relevance of gender in preventing and responding to the use of child soldiers. Essay Contest 2016, 2016.

Susan McKay, Dyan Mazurana. Where are the girls? Girls in Fighting Forces in Northern Uganda, Sierra Leone, and Mozambique: Their Lives During and After War. International Centre for Human Rights and Democratic Development, 2004.

Vera Achvarina, Simon F. Reich. No Place to Hide: Refugees, Displaced Persons, and the Recruitment of Child Soldiers. International Security, 2006.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Szudáni hatalomátvétel. Kartúm, 2019. augusztus 18.
Szudáni gyerekek ünnepelnek a szudáni fővárosban, Kartúmban 2019. augusztus 17-én, miután a szudáni katonai tanács és az ellenzék legfőbb ereje végleges megállapodást írt alá a hatalommegosztásról, így megnyílhat az út az átmeneti kormány felállítása előtt.
(Forrás: MTI/EPA/Morwan Ali)

A Az afrikai katonalányok sorsa bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Rheinmetall bemutatta a világszerte használt és bevált HX nehéz teherautók családjának legújabb generációját, a HX3-at, a katonai célra tervezett és épített teherautók új nemzedékét. A HX3 esetében többek között jobb védelemre, nagyobb mobilitásra, és vezetési kényelemre, valamint digitális interfész-architektúrára számíthatnak a megrendelők, de a nagyobb működési rugalmasság és a jövőbeni teljesítménynövelés előtt is nyitva van az út. Ugyanakkor a HX2-es családi értékei és erősségei is megmaradtak. A HX3 alapvetően 4×4, 6×6, 8×8 és 10×10 változatban lesz elérhető. Eme változatoknál a lehető legtöbb azonos alkatrészt és összetevőt alkalmazzák, az olcsóbb üzembentartást szem előtt tartva. A robusztus futómű és az erőteljes motor mellett opcióként egy új aktív hátsó tengelyfelfüggesztés is elérhető, amely jelentősen javítja a jármű teljesítményét a közúton és a terepen való közlekedésnél is.

A 10x10-es kerékképletű változat kialakításánál és méretezésénél már eleve figyelembe vették az utóbbi időbe egyre jobban terjedő teherautó alvázra telepített önjáró ágyútarackok követelményeit, így ebben a feladatkörben is a lehető legjobb teljesítményű járművet sikerült létrehozni. Teljesen átalakított vezetőfülke miatt a HX3 még könnyebb kezelhetőséget és védelmet nyújt a legénység számára. Akárcsak elődjeit, opcióként a HX3 teherautókat páncélozott fülkével is fel lehet felszerelni, amelynek védelmi szintje modulárisan növelhető. A HX3-at ellátták olyan vezetéstámogató rendszerekkel is, mint például a vészfék-asszisztens, az adaptív sebességtartó automatika és a sávelhagyásra figyelmeztető rendszer. Továbbá a jövőre való tekintettel könnyedén megvalósítható lesz majd az önvezető képesség kialakítása is.

A német parlament költségvetési bizottsága 2021. április 14-én jóváhagyott egy beszerzést a páncélos erők részére. A 295 millió eurós költségvetést 44 darab Rheinmetall Kodiak, a német haderőben Pionierpanzer 3 néven ismert műszaki harckocsira fogják elkölteni. A járművek első példányai 2023-ban gördülnek majd le a gyártósorról, míg az utolsók 2029-ben fognak elkészülni. Fegyverzetüket egy távvezérelt Natter fegyverállványba szerelt 7,62-es, vagy 12,7-es géppuska, vagy 40 milliméteres gránátvető alkothatja.

Elkezdték építeni a Lockheed Martin üzemében az első, Németország által megrendel C-130J Super Hercules repülőgépet. Berlin a típusból 3-3 C-130J-30 megnövelt törzshosszal rendelkező, illetve KC-130J légi utántöltésre képes változatot szerez be. Az gépek leszállítását 2022 februárja és 2023 vége között fogják végrehajtani. A német gépek otthona Franciaországban lesz, a Normandiában található Evreux/Fauville támaszponton. Itt egy közös francia-német alakulat fogja üzemeltetni a négy francia és hat német C-130-at. A négy francia repülőgépet, két C-130J-30-at és két KC-130J-t már leszállítottak az Escadre de Transport 2/61 századhoz, a Orléans/Bricy-i légibázisra, ahonnan az alakulat ezen a nyáron települ majd át Evreux/Fauville-be.

A Bahamákon lévő AUTEC-ben (Atlantic Undersea Test and Evaluation Centre) végzett teszteket követően rendszeresítésre érettnek nyilvánították a Spearfish Mod-1-es torpedót. Öt ilyen fegyvert az ASTUTE-osztályú HMS AUDACIOUS-ról indítottak el a három napos próbák során. A torpedókat maximális üzemi mélységükön vizsgálták meg az Andros-sziget közelében lévő tesztterületen. A BAE Systems Spearfish már három évtizede a Királyi Haditengerészet elsőszámú torpedója, mely fregattok, rombolók és tengeralattjárók ellen egyaránt hatékonyan alkalmazható. Korszerűsítési programja 2010-be indult el. Ekkor egy új harci részt, biztonságosabb meghajtórendszert, modern irányítórendszert, és egy száloptikás vezérlőrendszert fejlesztettek ki számára. A már legyártott Spearfish-ek Mod-1-es korszerűsítésével 2025-re fog végezni a BAE Systems.

A brit hadsereg a Rheinmetall BAE Systems Land-tal (RBSL) kötött meg egy 800 millió font értékű szerződést. Így a szárazföldi haderőnél meglévő 227 darab FV4034 Challenger 2-es harckocsik korszerűsítése elkezdődhet. Eme mennyiségből csak 148 lesz majd a munka végeztével Challenger 3-as változat. A modernizált Challenger 3-as búcsút mond Challenger 2-ben lévő huzagolt csövű L30A1 120 milliméteres ágyúnak, melynek helyét az L/55A1-es Rheinmetall 120 milliméteres sikertörténete veszi át. Az osztott lőszert használó huzagolt csövű angol löveg a huzagolásból adódó 20-30%-al nagyobb felületnek köszönhetően alacsonyabb kezdősebességgel képes útjára indítani lövedékeit, de a cső anyagösszetételéből következően kevésbé tud ellenállni a lőportöltet okozta nyomásnak, mint az 1979-ben (!) bemutatott Rheinmetall L/44-es löveg. Új lesz a futómű felfüggesztése, de a motor is, ami már a jól ismert MTU 883-as lesz egy Renk sebességváltóval. A harckocsi személyzete számára egy 360 fokos lefedettséget biztosító kamerarendszer is felszerelésre kerül. A Challenger 3 fedélzeti elektronikája teljes mértékben digitalizálva lesz, védelmét aktív páncélzat is erősíti majd. Hadrendbe 2027-től állhat majd, míg a korlátozások nélküli bevethetőséget 2030-ra éri el. A korszerűsítésre elsősorban az angliai Telfordban, az RBSL telephelyén kerül sor.

Érdekes veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni Nagy-Britannia a 2019/2020-as pénzügyi évben, derült ki nemrégiben. Sem a dátum, sem a helyszín, de még csak pontos körülmények sem ismertek egy Litening III-as célzókonténer tönkremenetelét illetőleg. Amit tudni lehet, az az, hogy a 600000 font értékű Litening III-as célzókonténer egy Eurorfighter Typhoon vadászbombázóra volt felfüggesztve, majd valamilyen okból leoldódott. Nem ismeretes, hogy ez a földön állva, netalán már gurulás, illetve felszállás, vagy már a repülés közben történt-e meg. Annyi bizonyos, hogy a Litening III-as teljesen leamortizálódott az esetnek köszönhetően. Az ilyen bakik nem csak a Királyi Légierőnél fordultak elő abban a pénzügyi évben, mivel a Királyi Haditengerészet egyik tengeralattjárója egy vonatott szonárral lett rövidebb valahol a világtengereken hajózva. Itt az anyagi kár 792000 font értékű lett.

Elképzelhető, hogy nemsokára Európa felett is megjelenik egy európai cég korszerű katonai gépekkel, mint ellenséges repülőerő. Az ARES (Avanced REDAIR European Squadron) néven ismert új francia társaság az elmúlt években évente több mint 250 feladat során nyújtott támogatást a francia fegyveres erők kiképzésében. A jelenlegi ARES flotta kilenc MB-339C-ből, egy Cessna 337-ből és egy CTSW pilóta nélküli repülőgépből áll. Ezek a repülőgépek 2015 óta több mint 3000 repült órát teljesítettek. Az ARES-nek azonban a jövőre nézve érdekes tervei vannak. A cég négy Mirage 2000-est szeretne rövid időn belüli beszerezni, további tizennégyet pedig később megvásárolni. A végső cél az lenne, hogy e negyedik generációs repülőgépek közül tizenkettő működőképes legyen. Jelen pillanatban még nem tudni, hogy ezek a Mirage 2000-ek honnan származnak majd. Annyi bizonyos, hogy az ARES már tett lépéseket az üzemeltetési háttér létrehozására, így megkeresték a típus használhatóságában leginkább érdekelt cégeket, vagyis a Dassault-t, a Safran-t és a Thales-t. A Mirage 2000-eket nagy valószínűséggel Istres-ből tervezik üzemeltetni. Itt ugyanis nemrégiben béreltek ki egy 4000 négyzetméteres hangárt. Az ARES elnökének nyilatkozatából kiderült az is, hogy a jövőben nem csak francia erők részére nyújtanának majd szolgáltatást régi-új gépeikkel.

Oroszországban jelenleg még folynak az állami tesztek a MiG-35 Fulcrum-F vadászbombázókkal. A próbák eddigi tapasztalatai szerint néhány helyen módosítást kell majd eszközölnie a gyártónak a MiG-29-es leszármazottján, de nagyobb beavatkozás nem szükséges. A típus képességeivel túlnyomórészt meg vannak elégedve. A MiG-35-ös üzemeltetési költségei a hírek szerint 80% -kal alacsonyabbak, mint a MiG-29-é, vagyis a régebbi repülőgépek újabbra cserélése hosszú távon megtérülhet. Várhatólag a MiG-29-et repülő bemutatócsoport, a Fecskék is repülni fogják a MiG-35-öt, ezeket a következő években kaphatják meg. Moszkva még 2018-ban rendelt meg hat MiG-35UB kiképző és MiG-35Sz harci repülőgépet, 2023-ig történő leszállítással. A MiG évente 36 darabot tud legyártani a típusból. Moszkva eddigi terveiben 2027-ig csak 24-36 gép közötti mennyiség szerepel a még képlékeny beszerzési elképzelésben. A Fazotron Zsuk-AM AESA antennával ellátott rádiólokátor, amelyik 160 kilométeres felderítési távolsággal rendelkezik és 30 célt képes egyidejűleg követni, a továbbfejlesztett RD-33MK hajtóművek, az MSP-418KE zavarókonténer és az orosz fejlesztésű radarkeresztmetszetet csökkentő bevonat egyaránt megtalálható eme változaton. Orosz források típusmegjelölés nélkül kiemelik, hogy a MiG-35-ös az életciklusra számított költségeit tekintve legalább 20%-al alacsonyabb összeget igényel, mint a konkurencia hasonló kiadásai. A tervezők szerint a radar beépíthető a régebben gyártott MiG-29-es vadászgépekbe is, egy korszerűsítési csomag részeként. Az Orosz Légi-és Űrvédelmi Erők 2021 márciusában többfeladatú MiG-35Sz Fulcrum F repülőgépeket kaptak, közölte a Krasznaja Zvezda újság.

Törökországban befejeződtek az áprilisban elkezdett tesztek a dél-koreai K2-es Black Panther licenc alapján helyben épülő Altay harckocsikba szánt, hazai fejlesztésű erőforrással. A 2021-es év januárjának közepén még arról érkeztek hírek, hogy készülőben van az Altay harckocsiba szánt Batu harckocsimotor első prototípusa Törökországban. A 2021 márciusi hírek szerint viszont a török Altay harckocsikba Dél-Koreából vásárolt motor és sebességváltó kerül beszerzésre. Állítólag a Doosan és az S&T Dynamics egyaránt aláírta már a szerződését a török BMC-vel. A teljesen hazai motorral és erőátviteli rendszerrel ellátott Altay változat talán 2023-ra készülhet el és ez után kerülhet majd sor a hazai rendszeresítés és az export megkezdésére. A Batu a török ​​BMC cég által kifejlesztett erőforrás, amely cég a dízelmotor mellé egy automata váltót is megalkot. A BMC Batu erőforrás 12 hengeres, V hengerelrendezésű, vízhűtéses dízelmotor, amely 1500 lóerős teljesítményt és 4600 Nm forgatónyomatékot ad le. A BMC az olasz Fiat/Iveco-val együttműködve indította el egy új, 1600 lóerő teljesítményű motor kifejlesztését.

Persze a dél-koreai motor és sebességváltó sem (volt) tökéletes. Dél-Koreában hosszú évek alatt sem sikerül úgy a K2 Black Panther harckocsik módosítása, ahogy azt várták. Szöulban szerették volna az első rendelési tételbe tartozó harckocsikban megtalálható MTU 883–as német erőforrást és erőátviteli rendszert hazaira lecserélni a később gyártottak esetében. A helyi ipar elvárásai szerint ez megnyitotta volna az utat a harckocsi exportja előtt. De 15 év elteltével be kellett látni, az eddigi erőfeszítések csak a motor esetébe hozták meg az eredményeiket, a Renk sebességváltót nem sikerült pótolni. Így a 2020-ban, körülbelül 2,56 milliárd dollárért megrendelt újabb 50 páncélos esetében is az 1500 lóerős Doosan Infracore DV27K dízelmotor a német Renk automata sebességváltóján keresztül mozgatja majd a harckocsikat. Ez utóbbi esetében, mint említve lett, megpróbálkoztak hazai fejlesztéssel. A S&T Dynamics hat előre-és három hátrameneti fokozattal rendelkező EST15K automataváltója megbízhatósági és tartóssági problémái miatt újra csak Németországból került beszerzésre az erőátviteli rendszer a K2 Black Panther harckocsikhoz. Persze meg kell említeni, hogy a Doosan Infracore által gyártott 1500 lóerős motor nyomatéka nem tette lehetővé a hadsereg által elvárt gyorsulás mértékét az 55 tonnás páncélos számára. Az sorozatgyártás előtt készült néhány darab némelyikébe német MTU erőforrások kerültek, ezek gond nélkül hozták az elvárt értékeket a próbák során. A hadsereg megoldásként csökkentette elvárásait a K2-el szemben, így elhárult a sorozatgyártás előtt álló legfőbb ok.

A La Tribune francia újság arról számolt be, hogy Egyiptom további beszerzésre készül Franciaországból. Kairó legújabb terveiben a nemrégiben 3,75 milliárd euróért (4,5 milliárd dollár), megrendelt 30 darab Dassault Rafale vadászbombázó mellé most két Airbus A330 MRTT légi utántöltő/szállító repülőgép, valamint egy kémműhold beszerzése szerepel. Ezekkel együtt a hadi kiadás értéke már elérheti az 5,4 milliárd eurót. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a Rafale-okra szánt összeget is francia bankok által folyósított kölcsönből fedezték volna. Egyiptom egyébként már 2016-ban tervezte két darab műhold megvásárlását, azonban akkor 600 millió euróért csak a katonai távközlési műholdat vásárolták meg, költségvetési okokra hivatkozva.

Indiában tűz ütött ki az INS VIKRAMADITYA (R 33) repülőgép-hordozón 2021. május 8-án. Az egyik körletben felcsapó lángokat gyorsan sikerült megfékezni. A tűzből kifolyólag személyi sérülés nem történt és nem jelentettek komolyabb károkat sem. Az elmúlt két év alatt ez már a második tűzeset volt a VIKRAMADITYA repülőgép-hordozón. 2019. április 26-án egy ember meghalt, míg hét másik megsérült a hajó kazánházában történt tűzeset következtében.

A kínai hivatalos médiában látott filmvételek alapján úgy tűnik rendszeresítésre került a J-10C vadászbombázókban a hazai fejlesztésű WS-10B kétáramú utánégetős gázturbina. Ez az Oroszországtól beszerzett AL-31FN hajtóművek kínai másolata. Az éleslövészet során készült film azt sejteti, hogy a WS-10B technikailag már olyan megbízhatóvá és kiforrottá vált, hogy egy egyhajtóműves gépbe is beépíthetővé vált. A Taihang fejlesztése elhúzódott, de 2020 eleje óta úgy tűnik sikerült kiküszöbölni a hibáit és a hírek szerint készen áll arra, hogy kiválthassa az orosz gázturbinákat. A Taihang sugárhajtómű sokkal nagyobb tolóerővel rendelkezik, mint az orosz AL-31FN, amelyet jelenleg a J-20A-ban használnak, és így a vadászgép végre képes lesz elérni az ötödik generációs vadászgépekkel szemben elvárt  teljesítményparamétereket, például a szuperszonikus cirkálást, vagyis tartósan hangsebesség felett repülni, utánégető használata nélkül. A hazai erőforrásra való áttérés azt is jelenti, hogy függetlenedni lehet Oroszországtól. Attól az Oroszországtól, mely csak a Szuhoj Szu-35Sz repülőgépekkel lett volna leginkább hajlandó további AL-31FN-eket szállítani Kínának. A kínai média szerint a WS-10 elhúzódó fejlesztése volt az egyik tényező, amely megakadályozta a J-20-as teljes sebességgel történő gyártásának elindítását. Emlékezni kell azonban arra, hogy a WS-10 nem a J-20-ban szánt erőforrás. A Taihang elsősorban a J-10C repülőgépek számára készült, míg a J-20-asok a még erősebb WS-15 Emei gázturbinákkal lennének felszerelve. A WS-15-ről olyan hírek érkeztek, hogy a megbízhatósága még messze van az elvárttól. A WS-10C-el felszerelt repülőgépek a J-20B jelölést kapták.

Tajvanon május 10-én első alkalommal hajtottak végre éleslövészetet AIM-120 AMRAAM légiharc-rakétákkal hazai támaszpontról felszállva. A hírek szerint a lövészeten 4 darab, a legkorszerűbb V változatra nemrégiben modernizált kétüléses Lockheed Martin F-16-os vett részt. A lövészetet Kínától lehető legtávolabb, Tajvantól délkeletre végezték el. Tették ezt a rádióelektronikai hírszerzés minél körülményesebbé tétele érdekében. A négy F-16-ból - mindegyik két AIM-120-al és két rövid hatótávolságú AIM-9 Sidewinder-el volt ellátva - kettő indított AMRAAM-ot, mindkettő eltalálta célpontját. Tajvan számára Washingtonban 2000-ban hagyták jóvá 200 darab AIM-120-as eladását. Eredetileg a rakétákat a Tajvanhoz közeli, guami Andersen légi támaszponton tárolták volna, és csak harci bevetéskor kerültek volna a tulajdonosaik kezébe. Ezt az elképzelést 2002-ben változtatták meg, amikor Kína elkezdte tesztelni az Oroszországtól kapott R-77 (AA-12 Adder) közepes hatótávolságú légiharc-rakétáit. Így az első AIM-120C-5 rakéták 2003 novemberére érkeztek meg Tajvanra. Azóta 2007-ben újabb 218 AIM-120C-7 megvásárlását hagyták jóvá az USA-ban. Mivel ez a rendelkezésére álló kis AMRAAM mennyiség – kicsit több mint kettő darab rakéta minden szolgálatban lévő (141) F-16-hoz - természetesen közel sem elégséges ahhoz, hogy bármilyen nagyszabású konfliktus esetén elegendőnek bizonyuljon Kínával szemben. Így gyaníthatóan a darabszám gyorsan megnövekedne amerikai készletekből átadott rakétákkal. Tajvani gépek 2000 októberében Guamon, illetve 2001 elején a Luke légibázisról felszállva indítottak első alkalommal AIM-120 AMRAAM légiharc-rakétákat.

Japánban elvégezte első repülését a Mitsubishi Heavy Industries XSH-60L helikopter prototípusa 2021. május 12-én. A Black Hawk család legifjabb tagjának a nagoyai gyár repülőteréről elvégzett repülése 30 percig tartott. Az SH-60L az SH-60J és SH-60K modellek japán igények alapján továbbfejlesztett változata. A módosítások a hajtóművekhez, az új szonárrendszerhez, valamint a nagy sebességű kommunikációs rendszerhez kötődnek. Japánban az SH-60L-ek a 2000-es évek elején megjelent és eddig 71 darabos mennyiségben átvett SH-60K helikopterek utódai lesznek. Ezek elődei a szintén a szigetországban készített Mitsubishi SH-60J-k voltak.

Újabb négy darab Lockheed Martin F-35A Lightning II érkezett meg az ausztráliai Williamtown légibázisra 2021. május 6-án. A most hazaérkezett példányok az A35-034, A35-035, A35-036 és A35-037 jelzésűek.

Az F-35-ös már a második legnagyobb mennyiségben, hadrendben álló típus lett az Amerikai Légierő jelenlegi állományában a múlt hét óta.  Az USAF ez idő szerint 283 F-35A-val rendelkezik, ezek mellett 281 A-10-es, 234 F-15C/D és 218 F-15E található meg a hadrendben. A listavezető természeten az F-16-os, mivel az együléses C változatból 789 darab, míg a kétüléses D-ből 150 van szolgálatban.

Nem szűntek meg a gondok az amerikai flotta által már évek óta hadrendbe állított LCS-osztályú fregattjain. A partmenti vizeken végzett feladatok előtérbe helyezésével megtervezett hajóosztály a megjelenése utáni bő egy évtizeddel sem tekinthető kellően kiforrottnak. A Számvevőszék legutóbbi jelentésében a magas üzembentartási költségeket említette az meg első helyen eme hajóosztállyal kapcsolatban. Az elvárhatónál még napjainkban is mindig gyakoribb nem tervezett javításokban továbbra is tetemes részt vállalnak civil cégek szakemberei. Amennyiben a meghibásodás külföldön történik, utaztatásuk tovább emeli a kiadásokat. Volt úgy, hogy mindössze néhány ezer dollár számláztak, de volt már precedens 1 millió dolláros külföldi javításra is. Érdekes, hogy több rendszer esetében sem képes a flotta a javítások teljeskörű elvégzésére, mivel az ehhez szükséges dokumentációkat és a képzést nem rendelték meg.  

Előfordult olyan eset is, hogy a javítást a gyártó is csak a hibás alkatrész cseréjével tudta megoldani, kidolgozott eljárásuk neki sem volt rá. További fájó pontja ennek a pontnak, hogy a beépítésre került alkatrészt egy másik LCS fregattból szerelték ki, a kellően gyors újbóli hadrendbe állítás okán. Összegezve a hajók üzemeltetési költsége korántsem olyan alacsonyak, mint ahogy azt a gyártók mondták, ráadásul ez még egy jóval nagyobb rombolóhoz viszonyítva is helytálló megállapítás. Másik fő hiányosság a feladat által cserélhető harci modulok témaköre. Itt az a szintű rugalmasság szintén nem mutatkozott még meg, amit a gyártók a reklámanyagaikban ígértek. Természetesen a flottánál is tisztában vannak a kialakult helyzettel, így megpróbálják a karbantartások legtöbbjét saját hatáskörbe vonni.

Az amerikai hadsereg május 12-én, szerdán bejelentette, hogy az elavulás és a rendszerszintű problémák miatt jövőre elkezdik kivonni a hadrendből a Stryker gyalogsági harcjármű M1128 Stryker MGS jelzésű változatát. A 105 milliméteres löveggel ellátott jármű által biztosított tűztámogatási képességet egy korszerűbb, könnyebben fenntartható utóddal fogja a hadsereg pótolni.

Az Air Tractor együttműködik az L3Harris Technologies céggel a Pilatus PC-12-en alapuló U-28A Draco felderítő, hírszerző és megfigyelő repülőgépek utódjának a megalkotásában. Az AT-802U Sky Warden nevű könnyű támadó repülőgép neve a vietnámi háborúból ismert A-1E Sky Raider-ből, illetve az U-28-ok által rádiós hívójelből a Warden-ből lett összerakva. Az Egyesült Államok Különleges Műveleti Parancsnokságának elképzelésében összesen 75 darab új repülőgép beszerzése szerepel. Az új repülőgép az L3Harris kommunikációs és ISR felszerelésével lesz ellátva. Ez tartalmazza az L3Harris Wescam MX-15 HD és MX-20 HD elektrooptikai rendszereket, a VORTEX adó-vevőt, egy többcsatornás rádiót, a PRC-117G taktikai rádiót, és a BRU-71 bombafelfüggesztő rendszert is. A kétüléses AT-802U Sky Warden maximális felszállási tömege 7260 kilogramm összesen, 2,7 tonnányi fegyverzet szállítására képes, 6 órát tölthet a levegőben és képes kiépítetlen repülőterekről is tud üzemelni. Meghajtásáról egy 1600 lóerős Pratt&Whitney PT6A-67F gázturbina gondoskodik, legnagyobb sebessége 400 kilométer per óra. A két vállalat szerint a megrendeléstől számított 12 hónap letelte előtt át tudnák adni az első AT-802U Sky Warden repülőgépet. Az AT-802U korábbi változata azért esett ki egy amerikai tenderből, mert nem rendelkezett katapultüléssel. Ezzel az AT-802U Sky Warden variáns sem ellátva.

Négy évre eltűnik a tengerekről a USS JOHN C. STENNIS (CVN 74) nukleáris meghajtású repülőgép-hordozó. A hajó a Huntington Ingalls Industries Newport News hajógyárába érkezett meg, ahol elkezdődik nagyjavítással egybekötött korszerűsítése. Ennek a munkának a kiterjedtségére jellemző, hogy három éven keresztül folytak az előkészültek rá. Ez a korszerűsítési és karbantartási munka mintegy 35 százalékát adja a hajó 50 éves élettartama alatt megtörténő összes ilyen jellegű munkának. Az 1995-ben hadrendbe állt hordozón például a reaktorok fűtőelemeinek cseréjét is elvégzik majd.

 

NETARZENÁL GALÉRIA

 

MiG-29A

Grumman EA-6B Prowler

Dassault Mirage 5 ROSE III

Boeing AH-64D Apache

Transall C-160D

Northrop F-5E Tiger II

MiG-31BM Foxhound

McDonnell Douglas KC-10A Extender

Hawker Siddeley TAV-8S Matador

Sikorsky CH-148 Cyclone

Eurofighter Typhoon FGR.4

McDonnell Douglas CF-188A Hornet

Panavia Tornado IDS

Bell AH-1Z Viper

AIDC T-5 Brave Eagle

Boeing Chinook HC.4

Airbus A400M Atlas

Fairchild A-10C Thunderbolt II

Westland Scout AH.1

McDonnell Douglas F-15C Eagle

Dassault ATL-2 Atlantique 2

Lockheed Martin F-22A Raptor

AgustaWestland HH-101A Caesar

McDonnell Douglas F-4EJ Kai Phantom II

Pilatus PC-21

Republic F-84F Thunderstreak

Szuhoj Szu-35Sz

A kellően változatos légitársasági körnek és utazóközönségnek köszönhetően a régió más reptereinél gyorsabb forgalomnövekedést vár Chris Dinsdale, a Budapest Airport Zrt. közelmúltban kinevezett új vezérigazgatója.

2021. május 11-én balesetet szenvedett egy An-124-100M Ruslan típusú szállító repülőgép a brazil Sao Paulo-Guarulhos nemzetközi repülőtéren, melyet ideiglenesen le is zártak az eset miatt.

A NATO és amerikai különleges műveleti parancsnokok részvételével tartották meg a Black Swan 2021 nemzetközi különleges műveleti gyakorlat szakmai napját május 12-én, szerdán az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison.

A Magyar Honvédség leendő repülőgép- és helikoptervezetői az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Vegyes Kiképző Repülő Századánál kezdik gyakorlati képzésüket. A század - amelyet várhatóan zászlóalj szintűre fejlesztenek majd – egy Z-242/143-as merevszárnyú rajjal és egy AS 350-es forgószárnyas rajjal várja a fiatal pilótákat.

A magyar katonai repülés történetében nem ismeretlenek a csehországi Otrokovice mellett működő Zlin repülőgépgyár gépei. A Z-226/326/526 Tréner-család farokkerekes típusai és az orrfutós Z-142-esek évtizedeken át segítették a katonai repülő előképzést, a négyüléses Z-43-asok pedig negyedszázadon át repültek a budaörsi majd tököli futárraj kötelékében. Az alapfokú kiképzésre 1994-től 2015-ig a Romániából beszerzett Jak-52-eseket használta a honvédség, majd egy balesetet követően a típust leállították és az újabb jelöltek képzésében ezek a gépek már nem kaptak szerepet. A kétüléses Zlin Z-242L és a négyüléses Z-143LSi beszerzéséről 2016-ban született döntés és a következő év tavaszán elkezdődött a gépek leszállítása. A légcsavaros, dugattyús-motoros kiképző géppark tavaly decemberben, a nyolcadik gép érkezésével vált teljessé. Kezdetben két szolnoki oktatópilóta repült a honvédségi Zlineken, közben elkezdődött a további oktatók kiválasztása és képzése is. A század feladatrendszerében jelenleg a hat Zlin 242-essel és két Zlin 143-assal folytatott kiképzés az, ami az elsődleges feladatnak számít.

*

Az oktatói állomány létszámbővítését a kanadai NFTC képzésre (NATO Flying Training in Canada) történő kiválasztási feladat mellett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) újraindult hazai pilótaképzés is indokolta. A két katonai Zlin oktató mellé a honvédség által meghirdetett oktatói pályázat keretében olyanok is csatlakoztak, akik addig a polgári repülésben dolgoztak, de egykori MiG-29-es pilóta is van köztük. A jelentkezőket önkéntes műveleti tartalékosként illesztették a honvédség rendszerébe, ahol a civil pilótáknak először a katonai rendszer követelményei szerint összeállított kiválogatási procedúrán kellett átesniük. A kiválasztási módszert a parancsnoki feladatszabást követően a Vegyes Kiképző Repülő Század oktatói a Repülő Felkészítési Főnökséggel karöltve dolgozták ki, majd annak jóváhagyása után fogadhatták a jelentkezőket. Az oktatójelöltek időben hektikus jelentkezése miatt a folyamat egy kicsit elhúzódott, de végül a megfelelő létszámú jelölttel el lehetett kezdeni a kiválasztást.

A koronavírus-járvány miatt a polgári repülésben sok pilóta maradt munka nélkül, így az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a honvédség válogathatott a tapasztalt jelentkezőkben. A leendő oktatók egy általános repülő ismeretekről szóló felmérő után kéthetes földi előkészítésen vettek részt, amelyen a katonai repterekről szóló információkból, a szolnoki repülőtér reptérhasználati utasításából, angol nyelvű rádiólevelezésből, a katonai repülési szabályzatokból, illetve a Z-242L és a Z-143Lsi repülőgépek műszaki és légi üzemeltetési ismereteiből kaptak felkészítést. Ezután egy átfogó vizsga következett, amely kiegészült két prezentáció kidolgozásával. Az oktatójelölteknek kilenc különböző témakörből kellett véletlenszerűen kiválasztaniuk kettőt és azokból felkészülniük úgy, mintha a hallgatóknak tartanának előadást - egyet angolul, egyet magyarul. Az előadásokat a helikopterbázis vezetése, a kijelölt oktatók és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem másodéves hallgatói hallgatták végig, majd utána vizsgabizottság értékelte az oktatójelölt teljesítményét. Ez a kiválasztás fontos eleme volt, hiszen egy oktató esetében nem csak arról van szó, hogy jól repül-e, hanem arról is, hogy át tudja-e adni tudását olyan szinten, hogy azt a fiatalok megértsék és tanuljanak belőle.

A vizsga után nyolc repült óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy a helikopterbázis Zlin oktatói, illetve az NFTC képzésért felelős oktatók felmérjék és eldöntsék, hogy az adott oktatójelölt alkalmas-e a katonai követelmények szerinti tudás elsajátítására. Elsősorban olyan jelöltek váltak alkalmassá, akiknél csak frissíteni kellett az ismereteket, mivel az oktatói átképzésükre biztosított 50 repült óra / fő kevés volt ahhoz, hogy valakit kiképezzenek olyan feladatra, amiben nincs megfelelő tapasztalata. Hiába volt tehát valakinek tízezer repült órája, ha nem volt gyakorlata például a kötelékrepülésben, nem kerülhetett be az oktatói csoportba. A kiválasztott hat jelölt az oktatói képzés után a két Zlin oktatóhoz csatlakozva kezdhette meg a munkát Szolnokon. A Zlineken a más alakulatoktól érkező, NFTC képzésért felelős oktatókkal kiegészülve, jelenleg ez a nyolcfős csoport végzi a kiképzési feladatokat és a végső cél az, hogy a nyolc gépre legalább tizenkét oktató álljon rendelkezésre.

*

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán 2018-ban indult az állami légiközlekedési szak. Az állami légijármű-vezető szakirányra évente húsz főt vesznek fel, akik az első két évben általános katonai képzést kapnak, majd a harmadik évtől specializálódnak a választott szakirány felé. Őket úgy veszik fel a szakirányra, hogy a repülőorvosi alkalmassági vizsgálaton már megfeleltek, elkerülve, hogy a harmadik évben derüljön ki, hogy mégsem alkalmasak repülőgép-vezetőnek. Jelentkezőkben nincs hiány, de a repülőorvosi vizsgálat komoly szűrőként működik és kevesen felelnek meg a követelményeknek.

A további repülőszakmai képzésre alkalmas jelöltek kiválasztására egy 45 repült órás terv szolgál a légcsavaros gépeken. Ezt lerepülve eldönthetik az oktatók, hogy a jelölt alkalmas-e repülőgép-vezetőnek. Ha valamilyen készsége nem teszi alkalmassá a nagysebességű (vadász) gépen történő repülésre, de egyébként jól teljesít, akkor az oktatói csoport eldönti, hogy szállító repülőgépen vagy helikopteren folytathatja-e tovább a képzését. Jelenleg az öt szerződött helyre nyolc jelölt van az NFTC Harvard II típusán történő képzésre. Az oktatóknak a kiválasztás végén kell majd felállítani egy sorrendet, ahol az öt legjobb utazik Kanadába, de az itthon maradó három fiatalnak sem kell aggódnia, hogy nem kerül hajózó beosztásba - ha egyébként megfelel az elvárásoknak. A hajózóképzés évtizedek óta tartó hiánya miatt kell a pilóta, hiszen helikopteres és merevszárnyú fejlesztések történtek és történnek a közeljövőben.

A képzés úgy van felépítve, hogy a tizennegyedik repült óra környékén van egy ellenőrző repülés (check flight), amelynek elérésekor az oktató eldönti, hogy a jelölt alkalmas-e az önálló (safe for solo) repülésre. Mire a jelölt a repülő kiképzésben eddig elér, az alapfeladatokat, mint a repülőgép ellenőrzése, indítás, gurulás, fel- és leszállás, rádiózás, az iskolakör és légtér-feladatok végrehajtása, már biztonsággal képes elvégezni illetve, ha motorleállás miatt vészhelyzetbe kerül, a tanultak alapján képes megoldani a szituációt azzal, hogy a kiválasztott területre végrehajtja a kényszerleszállást. Amikor az oktató úgy dönt, hogy biztonsággal elengedi a jelöltet, a fiatal felkészül, és immár egyedül veszi át a gépet, beül, indít, felszáll, lerepüli a feladatot, leszáll, begurul és jelenti a végrehajtást. Előfordul, hogy valaki nehezebben kezd, lassan veszi fel a fordulatot, de ha plusz repült órákkal - ami a kiképzésre tervezett idő legfeljebb húsz százaléka lehet - végül megüti azt a szintet, hogy elengedik önállóan, akkor a képzése folyatódik. Ha viszont az önálló repülés előtti ellenőrzés során az oktatói csoport úgy dönt, hogy minden erőfeszítés ellenére nem megy a dolog, akkor a további képzésnek nincs értelme, mert ezután már csak bonyolultabb feladatok következnek. Tehát ez az ellenőrző repülés egyfajta szűrő, amikor kiderül, hogy megvan-e az alapkészség, amely azután az egyre bonyolultabbá váló repülések során tovább fejleszthető. Aki az önálló repülésig eljut, az már nagyon ritkán esik ki a további képzésből. Ha a jelölt az oktatók közös véleménye alapján nem alkalmas, akkor a szolnokiak javaslatot tesznek az NKE felé, ahol az egyetem vezetése felajánlja a szakváltás lehetőségét. Egy hallgató kétszer válthat szakot, de be is fejezheti tanulmányait az egyetemen, ez már az ő döntése lesz.

A 45 órás kiválasztó képzés után az elöljáró meghatározza, hogy mennyi lesz a merevszárnyú és mennyi a helikopteres létszámigény. A helikopter-beszerzéseknek köszönhetően jelenleg a forgószárnyas képzés van előtérben, de ez mindig a felmerülő igények függvénye. Aki merevszárnyú típuson marad, az egyetem negyedik évében a Zlinen folytatja kötelékrepüléssel és műszeres (IFR) kiképzéssel. Ideális esetben az egyetemi képzés végéig 225 órát repül. Ekkor már tud kötelékben repülni, műszeres feladatokat, bejöveteleket végrehajtani, és az éjszakai képzését is megkezdi. Ha a jövőbeni tervek megvalósulnak, éjjellátóval (NVG) is repülnek majd a fiatalok a Zlin típuson. Az egyetemi évek befejezésével folytathatja a további merevszárnyú képzést. Akinek a forgószárnyas irány a jövő, az ugyanúgy 225 órával fejezi be a képzést. Ahogy mindenki más, a leendő helikopterpilóták is 45 órát repülnek a Zlinen, de azután tíz órás forgószárnyas alapképzéssel folytatják az AS 350-esen. A képzés többi részét már a H145M-en repülik, illetve a jövőben, a H225M-ek beérkezésével ezen a típuson történő képzés is szerepel a tervekben. Mivel a Mi-17-es közepes szállítóhelikopterrel már csak rövidtávon számol a honvédség, a típusra már nem képeznek hajózókat.

*

A Vegyes Kiképző Repülő Századnál a kanadai tapasztalatok alapján kidolgozott módszert alkalmazzák, a dokumentáció kitöltésétől kezdve, a tervezésen át, a repülés előtti és utáni eligazításokig (briefing/debriefing), és az értékelésig. Így az NFTC-képzésre kiválasztott fiatalok nem Kanadában szembesülnek először ezekkel a módszerekkel.

A heti repülésre az előző pénteken történik az előzetes felkészülés, ami alapvetően a hétfői repülési tervre, illetve a hét többi napjára tervezett repülésekre készíti fel a jelölteket. Az adott repülési napon, a repülő állomány két órával a repülés megkezdése előtt érkezik be a századhoz. A repülés előtt egy órával kezdődik az eligazítás, amelyen a repülés koordinátora - egy kijelölt oktató - az adott repülési napra vonatkozó meteorológiai helyzetet, a gépek kiosztását, a szükséges kódokat, az igényelt légtereket, a hajózó személyzeteknek szóló információkat (NOTAM) ismerteti a repülő állománnyal. Ezt követően a repülési tervnek megfelelő sorrendben megkezdődnek a repülések. A cél az, hogy minden fiatal legalább egyet repüljön naponta, hogy a repülőgép vezetéséhez szükséges készség kialakulhasson. Akkor lehet folyamatos fejlődésről beszélni, ha a napi egy óra repülés biztosítható, mert akkor rögzül a tudatalattiban az agy és a test közötti koordináció, hogy milyen mozdulatok szükségesek egy repülési elem végrehajtásához. Ez a készség nagyjából negyven óra alatt kialakul, amelyet a repülésből történő kisebb-nagyobb kiesés sem befolyásol jelentősen és rövid frissítő repüléssel helyreállítható.

A kiképzés nyolc ejtőernyős ugrás és a kéthetes földi előkészítés után kezdhető meg. Az első NKE hallgatói csoport 2020 szeptemberében kezdte meg repülőkiképzését, amikor még csak négy Zlin volt Szolnokon és az időjárás se mindig fogadta kegyeibe a repülőket. A képzés nehézkesen haladt, most tavasszal folytatódik és júniusig tart. Szeptembertől újabb évfolyam érkezik a századhoz, akik ugyanúgy ejtőernyős ugrással és földi előkészítéssel kezdenek, de már nyolc kiképzőgép áll rendelkezésre. Ezzel jelentősen felgyorsul a képzés, de az őszi időjárás még mindig negatívan befolyásoló tényező lehet. Várhatóan a nyári hónapok felé mozdul majd a kiképzés, ami nyilvánvalóan szerencsésebb időszak, a jó idő segíti majd a gyorsabb előrehaladást.

Ebbe a kiképzési folyamatba kell betervezni azokat a fiatalokat is, akik valamelyik egyetemen már befejezték tanulmányaikat, megszerezték a diplomájukat és azután jelentkeztek az NFTC képzésre. A Vegyes Kiképző Repülő Századnak úgy kell összefésülni a két csoport képzését, hogy mindig azokon legyen a hangsúly, akiknél ez indokolt. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemről érkező hallgatók képzésére csupán két hónap áll rendelkezésre szemeszterenként, az NFTC-re jelentkező jelölteké időben jobban elnyújtható, mert ők az év elejétől az őszi kiutazásig képezhetőek. Az lenne a kívánatos, ha minél nagyobb létszámú jelölt közül lehetne kiválasztani a kanadai képzésre leginkább alkalmas hajózókat, mivel a Magyar Honvédség részére fenntartott helyekért a szerződés értelmében mindenképpen fizetnie kell a magyar félnek.

A képzés alaptípusa a Zlin 242-es, de hogy a gépek kihasználtsága és az egy főre jutó repülési idő a lehető legmagasabb legyen, három fő NKE hallgató képzése Zlin 143-assal történik. A képzés szempontjából a két típusváltozat közötti leglényegesebb eltérés, hogy a négyüléses Zlin 143-as nem műrepülhető, viszont a felszereltsége alapján a műszeres képzésre jobban megfelel. Ha egy jelölt az orvosi vizsgálat során 1/B besorolást kap (1/A vadászgép, 1/B helikopter vagy szállító repülőgép) illetve helikoptervezető szeretne lenni – sokszor van ilyen is - akkor neki nem szükséges műrepülést tanulnia, mert leendő forgószárnyas típusán arra nem lesz szükség. A jelenleg kiképzés alatt álló tizennyolc főből három vállalta, hogy a Zlin 143-as típust repül - a helikopteres kiképzők legnagyobb örömére. A kétüléses Zlin 242-es természetesen műrepülhető, az NFTC-re készülő fiatalok, illetve az NKE hallgatók többi hajózójelöltje ezen a típuson szerzi meg a légcsavaros alapokat.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az energia hétköznapi életünk egyik alapfeltétele. Energia szükséges az élet minden szegmenséhez az oktatáson át, az egészségügyön keresztül az áruházak működéséig. Emellett az államok közötti kapcsolatok formálásban is nagy szerepe van az energia kérdésköréhez kapcsolódó tényezőknek, akár csak maguknak az energiahordozóknak. Mi több, ma már olyan jelenségről is beszélhetünk az államközi kapcsolatokban, mint az energiadiplomácia. Az energiaügy szerepének ekkora mértékű felértékelődése kockázatokkal is jár, hiszen eddig soha nem látott mértékben megnövelte az energia iránti és az államok közötti dependenciát. A továbbiakban bemutatom az energiabiztonság tartalmi elemeit, illetve a biztonságpolitikában betöltött helyét és szerepét.

Bevezetés

Közismert, hogy az energia szerepe, az energiabiztonság kérdése a hidegháború alatt értékelődött fel, azonban az energiabiztonság kérdéskörének megjelenése jóval korábbra nyúlik vissza. Az energia életet formáló hatása tulajdonképpen az emberiség történelméig vezethető. Az ember ugyanis a mindennapi élethez szükséges energiaforrások közelében választotta meg élőhelyét. Az ókori civilizációk már felhasználták a ma megújuló energiaforrásként ismert szél- és vízenergiát, például vízi közlekedésre. Megdöbbentő, de a manapság a legtöbb energiát szolgáltató szénhidrogének egyik fajtáját, a földgázt már feltehetőleg időszámításunk előtt 6000-ben, a bitument pedig időszámításunk előtt 3000-ben használták a civilizáció bölcsőjében, Mezopotámiában. Időszámításunk előtt 500-ban Kína már bambuszcsöveken keresztül szállította a nyersanyagot. Az Ókori Keleten és az antik világban tehát már régóta jelen vannak a különböző szénhidrogének, amelyeket a történelem kezdetén elsősorban az építészetben, a gyógyításban, illetve a mindennapokban, fényforrásként használtak.

A szénhidrogének nem kaptak szerepet a középkor Európájában. Az energia forrása ekkoriban a fa, illetve az állati és emberi élőerő volt, de az emberiség életének és eszközkészletének fejlődésével egyre inkább kiterjedt más nyersanyagokra is, s a szénhidrogének újra felbukkantak. Az ipari forradalommal először a szén került a középpontba, azonban az 1850-es évektől kezdve az amerikai kontinensen az aranylázat a fekete arany iránti lelkesedés váltotta fel.[1] Ezt követően, a kőolaj egyre inkább teret hódított, s Winston Churchill döntése, miszerint a brit hadiflotta eszközeinek energiaforrásául szolgáló szenet kőolajra kell leváltani véglegesen megváltoztatta a történelmet. Az Egyesült Királyság hadiflottájának energiaellátása ugyanis a hazai szénmezők helyett egy földrajzilag távoli terület, Perzsia kőolajtartalékaitól kezdett függővé válni. Mindez a folyamat egyre több államban jelent meg, miközben átrendezte az erőviszonyokat: kisebb, addig jelentéktelenebb államok súlya megnövekedett a világpolitikában, s a tőzsdén a kőolajjal kapcsolatos részvények egyre inkább előtérbe kerültek. A kőolaj és földgáz aranykorát élte, s átalakította a társadalmakat. A szénhidrogének nyújtotta energiatöbblet ugyanis lehetővé tette a tömeggyártást, a lakosság energiával való állandó ellátását, a kontinensek közötti gyors utazását. Mindez gyökeresen megváltoztatta a világot. Addig példátlan mobilitás és globalizáció bontakozott ki ugyanakkor a megnövekedő energiaszükséglet kielégítésére, s a kényelem fenntartásra egyre több energiára volt szükség, így megjelentek más energiaforrások és energiatermelési módok, mint a nukleáris energia. Az 1970-es és 1980-as években a környezet rombolása a történelemben addig példátlan mértéket öltött, amely egyre inkább megkérdőjelezte a természet ilyen mértékű, szisztematikus kifosztását. Mindez odáig vezetett, hogy a világgazdaság egyik alapkövének számító szénhidrogéneket egyre inkább igyekszenek az államok más energiaforrásokra felváltani.

Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében

A biztonsággal való tudományos szintű foglalkozás  igazán a hidegháború idején, az 1950-es évektől került a kutatók fókuszába, amelynek köszönhetően megszületett a biztonsági tanulmányok tudományterülete. Az ezt követő évtizedek alatt számos kutató (pl. Buzan, Nye, Mearsheimer) foglalkozott e kérdéskörrel, azonban a hidegháború időszaka alatt általánosan elfogadott tény volt a katonai biztonság elsődleges szerepe. Így az állam fegyveres erejének tulajdonságai, illetve az állam védekező képessége került a középpontba.

A bipoláris világrend fellazulásával és a világpolitikai enyhülés bekövetkeztével azonban egyre inkább kibővült a biztonság fogalma is. 1998-ban megjelent az az elmélet, amelyen keresztül világunk történései magyarázhatóbbak lettek, s ez a biztonság szektorális elmélete. A szektorális elmélet alapjait Barry Buzan, Ole Wæver és Jaap de Wilde fektették le a „Biztonság: új keretrendszer az elemzéshez” című műben. A könyv megjelenése hatalmas mérföldkőnek számított, mivel igazán rávilágított arra, hogy a biztonság megtartásához és fenntartásához nem pusztán a katonai tényezőkre kell figyelmet fordítani. Az elmélet szerint a nemzetközi kapcsolatokat szektorokon át lehet vizsgálni, amelyek azonban nem különállóak, hanem akár csak a lencsék, átfedésben vannak. A koppenhágai trió ekkor a biztonság összetevőit öt szektorra bontotta: politikai, társadalmi, katonai, környezeti, illetve gazdasági szektorokra.

A biztonság szektorális elméletének atyjai az energiabiztonságot ekkor még nem nevezték meg, mint egy különálló szektort. Jóllehet, az eltelt közel 25 év alatt, nem csupán az energiabiztonság önállósodása figyelhető meg hanem, – hogy csupán néhányat említsek – a humán biztonság, a pénzügyi biztonság vagy a jól ismert kiberbiztonság területe is. Visszakanyarodva az eredeti, 1998-as elmélethez, az energiabiztonság különböző vonatkozásai már ekkor is hangot kaptak, de főleg a gazdasági biztonság, illetve részben a környezeti biztonság szektorának alkotórészeként jelentek meg. Az energiabiztonság környezeti biztonság alá eső aspektusain is főként a gazdasági jellegű, illetve fenntarthatósági-szűkösségi problémákat érti az elmélet: a természeti erőforrások kimerülését, az energiához kapcsolódó tevékenységek környezetkárosító-, szennyező hatását, továbbá a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét és az ebből fakadó egyenlőtlen elosztást. A gazdasági jellegű problémák elsősorban azok, amelyeket a nem fenntartható termelési módok okoznak.

Az energiabiztonság ezt követően, elsősorban az energia árának világpiacra gyakorolt destruktív hatásaival és a főképp ellátást érintő kockázatokkal párhuzamosan, a gazdasági biztonsághoz közeledett a kétezres években. Az elmúlt évtizedben még inkább előtérbe kerültek a környezetvédelmi megfontolások, a szűkösség és dependenciából eredő fenyegetések. Mindezt egyre több nemzetközi esemény is alátámasztotta, illetve megmutatta, hogy manapság már nem csupán az olajfegyver, hanem az energiamixnek bármely összetevőjének manipulálása súlyos következménnyel lehet nem csupán országok, hanem egész térségek biztonságára (pl. orosz-ukrán gázvita). Emellett a társadalmi nyomás is megnövekedett a döntéshozókon, hiszen az egyéni és közösségi szinten egyre inkább megjelent a környezettudatosság, mint követendő érték, s ezt az állami szinten is látni kívánják.

Egyre több összetevője lett tehát az energiabiztonságnak: folyamatosan jelennek meg az új technológiák és egyre nő szerepük. Az államok is egyre fokozottabban figyelnek az energetikai kérdésekre, s külön szakágazati stratégiákat alkotnak, megjelentek az energiadiplomáciai kapcsolatok, a stratégiai fontosságú külföldi energetikai beruházások is. Elmondható tehát, hogy az energiabiztonságot ezen indokokból kifolyólag ma már külön szükséges elemezni, mert a horizontális biztonságpercepció egyik új elemeként jelent meg.

A biztonság fogalmához hasonlóan, az energiabiztonságnak sincs egy általánosan elfogadott definíciója. Az energiabiztonság univerzális fogalmának megalkotását több tényező is nehezíti. Elsősorban, a biztonsági tanulmányoknak több iránya létezik, s ezen szemléletmódok változásával az energiabiztonság tartalmi összetevői változhatnak. Másodszor, az energiabiztonság „szereplői” dinamikusan növekednek: ma már nem csupán államok, hanem nagy szerep jut a különböző multinacionális vállalatoknak, állam alatti szereplőknek (pl. félkatonai szervezetek, terrorista szervezetek), de a nemzetközi intézményeknek is. Harmadszor, az energiabiztonság, a biztonsághoz hasonlóan több szinten és aspektusból is értelmezhető, emellett az államok defenzív és offenzív stratégiát is követhetnek az energiabiztonság garantálása tekintetében, amely nagy mértékben változtatja az elemzés kereteit. A biztonság etimológiai értelmezéséből azonban lehet következtetni az energiabiztonság fogalmára. Az energiabiztonság tartalmi elemeit a nemzetközi szervezetek és államok energetikai stratégiáiból is rendszerré alakíthatjuk. Az energiabiztonság egy olyan állapotot feltételez, amely az energetikai szektor fenyegetettségének a hiányaként határozható meg, de a fenyegetésekre való reagálási képességet is magában foglalhatja. Ezen túl, számos fenntarthatósági és a humánbiztonságot előmozdító követelmény is bekerült az energiabiztonság fogalomrendszerébe, mint például az ellátás biztonsága, azaz „megfizethető és megbízható hozzáférés minden üzemanyaghoz és energiaforráshoz”

Az energiabiztonság főbb kihívásai

Az energiabiztonság tehát a tágan értelmezett biztonság egyik elválaszthatatlan része, ugyanis az energia a mindennapi élet, s így az állam működésének, mi több a nemzetközi rendszer működésének feltétele. Mint a biztonság más szektorait, úgy az energiabiztonságot is számos kihívás éri, amelyek eltérőek ugyan a szereplők és szintek különböző elemeinek megválasztásával. Mindazonáltal, számba vehetők a világ történéseit alapjául véve az energiabiztonságot érő széleskörű kihívások ááltalánosságban. A következőkben ezen kihívások bemutatását igyekszem megtenni.

Az energiabiztonságot érő egyik legnagyobb kihívás talán az államok közötti dependenciából, illetve a rendelkezésre álló energiahordozók szűkösségéből fakad. A két legfőbb fosszilis energiahordozót, a földgázt és kőolajat vizsgálva, arra a megállapításra juthatunk, hogy ezen természeti kincsekből való részesedés globálisan nem egységes. Például, a kőolaj-tartalékok régiónkénti megoszlását tekintve alábbiak az arányok: 48,18% Közel-Kelet, 18,7% Dél- és Közép-Amerika, 14,1% Észak-Amerika, 8,4% FÁK-államok, 7,2% Afrika, 2,6% Ázsia és a Csendes-óceánti térség, s végül a sort zárja Európa a maga 0,8%-os részesedésével. A földgáz eloszlását vizsgálva is hasonló megállapításra juthatunk az aránytalanság kapcsán: 38% Közel-Kelet, 32,3% FÁK-államok, 8,9% Ázsia és a Csendes-óceáni térség, 7,6% Észak-Amerika, 7,5% Afrika, 4% Dél- és Közép-Amerika, s a kőolaj tekintetében is Európa rendelkezik a legkevesebb tartalék felett, mindössze 1,7% a részesedése világszinten. Mindeközben, érdemes megvizsgálni azt, hogy Európa az egyike a fejlett térségeknek, amelyből következtethetünk arra, hogy így energiaigénye is jóval nagyobb, mint például a fejlődő térségeknek. Természetesen, ezen számok régión belüli alakulása is elemzést kíván, mivel egyes országok régión belüli súlya is kötődik az energiatermeléséhez, azonban ezen elemzés formai korlátai nem teszik ezt  lehetővé. A fogyasztás és az előállítás tehát nincs országonként, régiónként egyensúlyban, s így számos térség nagy mértékű importra szorul. Például, az EU 27 tagállamának energiafüggősége elérte összesítve az 58 százalékot 2018-ban, ami azt jelenti, hogy az energiatermelés és energiafogyasztás közel 60 százalékban nem kiegyensúlyozott, s mindezt harmadik országokból importálják.

Az energia előzőekben bemutatott, heterogén megoszlása egyes térségek „kezében” nagy kockázatot jelent. Az ekkora mértékű függőség csökkenti egyes régiók országainak mind szubjektív, mind objektív biztonságpercepcióját. Az ellátási rendszerek ugyanis országokon keresztül ívelnek, s egy-egy ország kiesése nagy zavart okozhat magában a rendszerben, illetve az őt követő országok ellátásában is. Minderre példaként az orosz-ukrán gázvita szolgálhat, amely során az orosz földgázra szorítkozó európai államok ellátása szünetelt Ukrajna és Oroszország árvitája miatt. A stratégiai fontosságú energiahordozók „fegyverként” való használatának gyökerei azonban a történelem koraibb időszakáig kalauzolhatják az olvasót, így például az 1970-es évekig, amikor is az arab államok többször is bevetették az olajfegyvert, amely a világpiacon hatalmas recessziót okozott. Mindezek kiküszöbölésére az energiabiztonságnak olyan követelményei lettek, mint az ellátás és energiahordozók diverzifikálásának kívánalma. Továbbá, az energiatakarékosság és energiahatékonyság elvei is kötődnek a szűkösségből, s ezáltal a dependenciából fakadó kihívások kezeléséhez.

Az ellátásbiztonság kérdéskörében megemlíthető még, hogy az ellátás mennyiben jut el a lakossághoz, s ha igen mennyire fenntartható mértékben, milyen áron, illetve mennyire biztosított az állandó ellátás? Például, a modern társadalmakban hatalmas gondot okoznak az áramkimaradások, ami csökkenti a lakosság szubjektív biztonságpercepcióját, lévén, hogy az energia lapszükséglet. Példaként említhető a 2006-os nagy európai áramkimaradás vagy az idén (2021) januárban történt áramkimaradások kontinensünkön. Aggasztó, hogy a szakértők még több, ezekhez hasonló áramkimaradásokat várnak a jövőben, amelyek még nagyobb volumenűek lesznek. Mindennek oka abban keresendő, hogy az országok közötti dependencia nő, illetve a globális klímaváltozás okozta szélsőségesebb időjárás is veszély jelent a villamosenergia-ellátásra. Minderre példáként szolgál a 2021.  február 16-án Texas-ban a hirtelen, extrém havazás okozta áramkimaradás, amely 4 millió ember áramellátását lehetetlenítette el.

Az energiaszolgáltatáshoz fűződő létesítményeket, mint kritikus infrastruktúrákat természetesen számos szándékos vagy nem szándékos, emberi vagy természeti tevékenységből fakadó fenyegetés is érheti. Ezen fenyegetések gyakran válsággá és katasztrófává válnak, mivel ezen energetikával kapcsolatos infrastruktúrák kiesése a rendszerből hatalmas zavart okozhat, s a környezetkárosító és egészségkárosító hatásaik, veszélyességük rendkívül súlyosak. Mindezen okokból kifolyólag, számos konfliktusban célpontot jelentenek ezek az infrastruktúrák, mind a fizikai, mind a kibertérben. 2019-ben például az indiai Kudankulam lett hekkertámadás áldozata vagy ugyanebben az évben egy szaúdi olajfinomító által indított húszi dróntámadás is megemlíthető. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a 2008-as orosz-grúz háború során a Baku-Supsa és Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezetékekkel kapcsolatos konfliktusok is. A természeti katasztrófa által megkárosított energiaszolgáltató létesítményre talán a legközismertebb példa a 2011-es japán tragédia, amely során a tóhokui földrengés áldozata lett a Fukusimai atomerőmű is. Az említett atomerőmű-baleset következményeit tekintve a legkisebb problémaként tartható számon a kieső energiaellátás, sokkal inkább a nukleáris katasztrófa emberiséget és természetet érintő problémái kerültek középpontba. Mindez felveti az energiabiztonság több tartalmi elemét is, így azt, hogy ezen rendszereknek ellenállóaknak kell lenni a zavarokkal szemben, illetve a környezetben és az ember egészségében kárt nem okozhatnak. A nukleáris atomerőművek kérdése jelen korunkban kiemelt, s hatalmas társadalmi nyomás nehezedik a döntéshozókra elsősorban a potenciális balesetek következményeinek, illetve a nukleáris hulladék tárolásának veszélyfaktorai miatt.

A fenti veszélyek kiküszöbölésére, a környezetvédelem és a fenntarthatóság követelményeinek kielégítésére, illetve a fosszilis energiahordozók szűkőssége miatti nemzetközi verseny csillapítására, számos követelmény alakult ki a megújuló energiaforrások használata és az energiamixben való részesedésének növelése iránt. A zöld energián elsősorban a szél-, a víz-, a nap-, illetve a geotermikus energia értendő. Azonban a zöld energia sem kellőképpen zöld minden esetben. A vízerőművek alkalmazásának például számos negatív következménye van, s ebből fakadó heves geopolitikai vitákat vált ki a különböző szereplők között. Emellett különböző hatalmak nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy egy-egy országban ilyen erőművek beruházói lehessenek. Mindez még tovább fokozza az államok közötti feszültséget, s a helyi konfliktusokból könnyen regionális feszültséget eszkalál. Például, Kína világszerte finanszíroz gátépítést, Laoszban, Etiópiában, illetve Afganisztánban is, amely számos környező vagy nagyhatalom nemtetszését váltja ki. Emellett a gátat építő és egyéb részes országok között is hatalmas vita kerekedik a gátépítések kapcsán, így például Egyiptom és Etiópia között vagy Kína és India között, de a Mekongon épülő gátak is kisebb mértékű feszültséget generálnak a délkelet-ázsiai térségben. Természetesen a nagyhatalmak saját pozícióik erősítésére mediátorként részt vesznek ezen viták feloldásában, így például Oroszország és USA szerepe a Nílust érintő vitában vagy az USA jelenléte a Mekongot érintő kérdésekben is jelentős. A feszültségokozás mellett, a vízerőművek létesítése a környezetre is rendkívül károsak, mivel az élőlények, a víz és egyéb anyagok áramlásának ritmusát megzavarják, amely nagy károkat okozhat a bioszférában.

Összegzés

Az energia napjaink világának egyik alapfeltétele, de láthatóan az emberiség történelme során mindig is jelentős szereppel rendelkezett. Az energiabiztonság szerepe a biztonsági tanulmányok rendszerében jelentős, s a biztonság fogalmához hasonlóan meglehetősen komplex az energiabiztonság fogalma, s folyamatosan bővül az értelmezése is az újonnan megjelenő szereplők, kihívások, technológiák megjelenése okán. Az energia szerepe a nemzetközi kapcsolatokban jelentős, emellett hatalmas feszültségeket is generálhatnak az energetikai ügyek, amelyek a fokozódó szűkösséggel egyre hevesebbé válhatnak. Az energiadiplomácia pedig egy új elemét jelenti a nagyobb hatalmak jelenlétének fokozásának különböző térségekben, hiszen a különböző energetikai infrastruktúra beruházások kohéziós ereje jelentős, akár csak az energiarendszerek feletti minél szélesebb körű rendelkezés az országok és más szereplők érdeke. További konfliktusos területet jelent, hogy az energiával kapcsolatban nagyon fontosak a gazdasági, a fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontok is. Mindezek elérésére és fenntartására számos követelményt dolgoztak ki a döntéshozók, azonban ezek realizálása rendkívül nehézkes, s számos további, megoldandó kérdést vethetnek fel, hiszen számos állam bevétele még ma is a fosszilis energiahordozókhoz köthetőek (pl. Venezuela), emellett a korlátozottabb költségvetéssel rendelkező államok és azok állampolgárai sem képesek a legjobb energiahatékonyságot és környezetvédelem tekintetében legmegfelelőbb, csúcstechnológiák alkalmazására. Az energiarendszereket érintő probémák megoldása és a kérdések tisztázása, a veszélyforrások kiküszöbölése azonban sürgetőek az energiarendszerek nagy szerepének és az őket érő kihívások okán.

Források

16 Amazing Facts About Natural Gas, Forbes, 2015. https://www.forbes.com/sites/statoil/2015/01/12/16-amazing-facts-about-natural-gas/#:~:text=Natural%20gas%20is%20thought%20to,to%20make%20evaporated%20salt%20brine (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Buzan, Barry-De Wilde, Jaap-Waever, Ole: Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, London, 1998.

Dobos Edina: Az energiaellátás biztonságának elméleti kérdései, Nemzet és Biztonság, 2010. július. http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/dobos_edina-az_energiaellatas_biztonsaganak_elmeleti_kerdesei.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Energy security, IEA.org. https://www.iea.org/topics/energy-security (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Földi László − Halász László: Környezetbiztonság. CompLex Kiadó, Budapest, 2009.

From where do we import energy and how dependent are we?, EC. https://ec.europa.eu/eurostat/cache/infographs/energy/bloc-2c.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Gazdag Ferenc-Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018. 11. oldal. https://akfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Biztonsagi_tanulmanyok_alapjai.pdf (Letöltés ideje: 2019.11.06.)

Horváth Attila: A létfontosságú rendszerelemek és a technológiai fejlődés új kockázatai I. rész, Hadtudomány, 2016. http://real.mtak.hu/44940/1/horvathattila2.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Jesper Starn – Brian Parkin – Irina Vilcu: The Day Europe’s Power Grid Came Close to a Massive Blackout, Bloomberg, 2021.01.27.  https://www.bloomberg.com/news/articles/2021-01-27/green-shift-brings-blackout-risk-to-world-s-biggest-power-grid (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Madureira, Nuno Luis: Waiting for the Energy Crisis: Europe and the United States on the Eve of the First Oil Shock, Historische Sozialforschung, 39. évfolyam, 4. szám 2014, 70–93. oldal. www.jstor.org/stable/24145528  (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Orosz-ukrán gázválság: „ébresztő” az Európai Unió energiaszektorának, Európai Parlament. https://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//NONSGML+IM-PRESS+20060109STO04118+0+DOC+PDF+V0//HU&language=HU (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Porup, J. M.: How a nuclear plant got hacked, CSO, 2019. https://www.csoonline.com/article/3488816/how-a-nuclear-plant-got-hacked.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Safi, Michael-Wearden, Graeme: Everything you need to know about Saudi Arabia Oil Attacks, The Guardian, 2019.09.16. https://www.theguardian.com/world/2019/sep/16/saudi–arabia–oil–attacks–everything–you–need–to- know (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Shiriyev, Zaur: Threats to Georgian Pipeline Security: What is Moscow’s Game?, Jamestown Foundination, 2015. https://jamestown.org/program/threats-to-georgian-pipeline-security-what-is-moscows-game/ (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Statistical Review of World Energy, BP, 2020, 69. kiadás. https://www.bp.com/content/dam/bp/business-sites/en/global/corporate/pdfs/energy-economics/statistical-review/bp-stats-review-2020-full-report.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

The cost of blackouts in Europe, EC, 2016. https://cordis.europa.eu/article/id/126674-the-cost-of-blackouts-in-europe (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Tim Stelloh – Adela Suliman – Kurt Chirbas – Colin Sheeley: Millions in Texas without power as deadly storm brings snow, freezing weather, NBC News, 2021.02.16. https://www.nbcnews.com/news/us-news/knocked-out-texas-millions-face-record-lows-without-power-new-n1257964 (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Walt, Stephen M.: The Renaissance of Security Studies. International Studies Quarterly, 35. évfolyam, 2.szám, 1991. 211–239. oldal. www.jstor.org/stable/2600471. (Letöltés ideje: 2021.02.06.)

Yergin, Daniel: A zsákmány. AJTK, Budapest, 2018.

Yergin, Daniel: Ensuring Energy Security. Foreign Affairs, 85. évfolyam, 2. szám, 2006, 69–82. oldal, www.jstor.org/stable/20031912 (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 Címlapkép: Szélenergia az Egyesült Államokban. Palm Springs, 2017. július 14. Szélmalmok a naplementében a kaliforniai Palm Springs közelében fekvő San Bernardino hegység San Gorgonio-hágójánál 2017. július 13-án. A hágóban működő több mint négyezer turbina elegendő elektromosságot termel Palm Springs nagyváros és vonzáskörzete, a Coachella-völgy áramellátásához. (Forrás: MTI/EPA/Paul Buck)

A Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében, s jelentősége a XXI. században bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.