Az összes balkáni vonatkozású, magyar nyelvű hír listája egy helyen. Kövesse nyomon a Balkán angol és francia nyelvű híreit is!

You are here

Nyugat-Balkán

A Malév koppenhágai katasztrófájára emlékezünk

Balkáni Mozaik Blog - Tue, 28/08/2018 - 08:22

Augusztus 28. A magyar polgári repülés egyik fekete napja. 1971-ben ezen a napon történt a Malév IL-18-as típusú HA-MOC lajstromjelű repülőgépének katasztrófája Koppenhágában.  A repülést szolgálták c. könyvemben  Joó Árpád légiutaskísérő barátom mesélt arról a napról:

- Na, megint jól elkalandoztunk 1971. augusztus 28-tól. 

Igaz. Szóval engem, mint harmadik stuvit lehúztak a járatról, beosztottak két frankfurti spec. járatra. Még tartott a vadászati világkiállítás, hoztuk a német vadászokat. Jöttünk haza este a második fordulóval, a Határőrségnél volt egy Lajos nevű, nagyon rendes katona, ő száguldott ki az érkezésünkhöz és rohant fel a lépcsőn. Beszólt nagyon fifikásan, tudva, hogy Frankfurtból jövünk, hogy: van itt maguk között, aki tud magyarul? Mondom neki, mi van Lajos, ezek németek, ne szórakozz már. És akkor mondta, hogy beleesett a Koppenhága a tengerbe. Ez este 8 körül volt. Elkezdődött már a mentés és úgy tudják, hogy a személyzetből csak egy lányt tudtak a hajóra húzni. Később megtudtuk, hogy ő Tolnai Klári volt, de a hajón ő is meghalt, gerinctörése volt. Három utast húztak ki teljesen sértetlenül, két NDK állampolgárt, egy nagymamát és egy teljesen berúgott férfit, aki be volt kötve és arra tért magához, hogy a hideg vízben van, és egy fiatal norvég nőt. 

Ahogy megtudtuk a határőrtől, hogy mi történt, rohanás le, rohantam a diszpécser toronyba, a korábbi munkahelyemre, kérdeztem mi van, de még ők is csak annyit tudtak, hogy valószínűleg időjárási problémák miatt a gép belezuhant a tengerbe. Utólag kiderült, hogy valami pörgő-rotációs turbulencia volt. Előttük szállt le a SAS gép, egy DC 9-es, aminek szintén a nagy turbulencia kilökte a robotpilótáját, kézzel kellett leszállniuk. Figyelmeztették a tornyot erre a jelenségre, amit hallottak a Malév pilóták is. Azt most már nem tudom, hogy mondták-e, vagy csak a repülőgép helyzetéből következtették ki utólag, hogy mi történt. Tudniillik a Dezsőék elkezdték behúzni a futót és felszálló teljesítményre tették át a hajtóműveket. De már túl késő volt, az IL-18-as nagy volt, lomha volt, mire reagált a gép a parancsokra, addigra ez a turbulencia már belenyomta őket a vízbe. Az is probléma volt, hogy az IL-18-as orrfutója előre volt behúzható, a tengeren 3-4 méteres hullámok voltak, sziklák, és ahogy a gép vizet ért, az orrfutó beleakadt egy sziklába és szinte letépte az orrkabint. Az orrfutó az első legnagyobb törzskeretre van ráerősítve, ahogy az beakadt, teljesen letépte és maga alá gyűrte őket. A gép aztán a közepénél el is tört, az első kabinból semmi nem maradt, csak az tudta, hogy az egy repülőgép kabin volt, aki látott már IL-18-ast. 

Ősszel mentünk megint egy ilyen hosszú oslói járatra, de nem tudtunk felmenni, mert Oslo rossz időt jelzett, nagyon kevés utasunk volt és a kapitány úgy döntött, hogy a javulásig az időt Koppenhágában töltjük. A képviselőtől tudtuk, hogy a Maersk cég egyik hangárjában és előtte vannak összerakva a gép roncsai. A fő részeket oda kiszállították, a hajtóművek ott voltak sorban. Érdekes volt, hogy az a légcsavar, ami a vízbe először belecsapódott, az előre volt hajolva, a másik kettő meg hátra, ahogy a sziklába beleakadt. Ott beszéltünk egy mérnökkel, hogy mondjon már valamit, ha tud és képzeld, kiderült, hogy épp egy vizsgálóbizottsági tag volt és megmutogatta, hogy mi minden külső jel utal arra, hogy át akartak startolni. 

-  Vagyis ők úgy ítélték meg, hogy a személyzet át akart startolni? 

Igen, mivel érezték, hogy nyomja le őket a légörvény, nagyon lesüllyedtek, és nem volt már akkora magasságuk és teljesítmény, hogy meg tudják csinálni. De az biztos, hogy a személyzet mindent megtett, hogy megmentsék a gépet és az utasokat. Szóval, nekem augusztus 28-a a második születésnapom.

                         A gép roncsai a tengerben (fotó: IHO) 

Dr. Fülöp András, a Malév egykori repülési igazgatója, főpilótája a Szarvasbikák, gépmadarak c. könyvében így ír a katasztrófáról: 

A tenger felől közelítették meg a leszállópályát. A megközelítés vonalán a pályaküszöbtől 9-10 kilométerre egy közepes erősségű záporesőn áthaladva szélnyírásba (wind-shear) kerültek. Ez a helyzet  némelykor kialakulhat záporesős határvonalak közelében. A gép 15-20 fokos szöggel zuhant a tengerbe, tehát már a zuhanásból kifelé haladt, sajnos a magasság nem volt elegendő kivédeni a váratlan jelenség végzetes hatását.

 

Szentgyörgyi Dezső kapitánynak a nyugdíjba vonulása előtti utolsó útja volt. Indulás előtt a repbejben találkoztak Joó Árpival:

Mielőtt augusztus 28-án reggel indultunk, majdnem egyszerre indult a két gép, a Dezsőék is ott voltak lent a repbejben és Dezsőt mindig cukkolták: hogy is volt az a Liberátorok lelövése? Nem mindig tudták meséltetni, de néha rávették. És az volt a szavajárása:„Barétom, most nincs erre idő, menni kell.

 És elmentek... Ez a kis visszaemlékezés csendes főhajtás előttük. 

A Malév HA-MOC lajstromjelű repülőgépének személyzete: 

Szentgyörgyi Dezső – repülőgépparancsnok
Menyhárt József – másodpilóta
Jancsovics Pál – navigátor
Lantos Károly – rádió távírász
Aladi László – hajózó szerelő

Tolnai Klára
Iván Margit Éva
Szalai Jánosné, Gyöngyike
Galgóczi Tamásné, Szabados Kati – légiutaskísérők

 

 


Categories: Nyugat-Balkán

Lángokban állt Szarajevó szimbóluma

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 25/08/2018 - 17:53

A boszniai háború egyik legmegrázóbb képsorai voltak, amikor a tv híradókban a lángokban álló szarajevói Városi Tanács, a Vijećnica épületét mutatták. 1992. augusztus 25-26-án a környező hegyekből 15 órán keresztül szakadatlanul bombázták, lőtték az épületet, a nyugat-balkáni város szimbólumát.

Ahogyan a mostari Öreg-híd lerombolásáról mondta az UNESCO egyik alkalmazottja, hogy egy háborúnak nemcsak emberáldozatai vannak, annak ellenére, hogy a Vijećnica nem a világörökség része, bizton tekinthető háborús áldozatnak.

Arról, hogy az 1878 óta az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Bosznia-Hercegovina fővárosa városi tanácsának egy méltó épületre van szüksége, 1886-ban született döntés. Kállay Benjámin, a Monarchia pénzügyminisztere, Bosznia kormányzója megbízta Karl Paržik cseh származású építészt a tervezéssel. Paržik akkor már évek óta Szarajevóban élt, még nem 30 éves, és a kor jelentős építészével, Josip Vancašsal több építkezésen is együtt dolgozott. A tervezésnél figyelembe vette a 400 éves oszmán közigazgatás hagyományait éppúgy, mint Szarajevó egyre erősebb városiasodását.

Kállay Benjáminnak azonban a tervek nem tetszettek, kérte, hogy változtassanak rajta, amit Paržik nem tett meg és visszalépett a munkától.

Az új építész  Alexander Wittek lett, aki a városi szökőkút, a Sebilj megépítésével vált ismertté. Őt a városi elöljárók, hogy minél több tapasztalatot szerezzen, kétszer is elküldték Kairóba tanulmányozni az iszlám építészetet és kultúrát. Különösen az épület külső homlokzatán felfedezhető a kairói II. Hasszán dzsámi álmór stílusú hatása.Neki is akadtak problémái, nagyon sok kritikát kapott az aula elégtelen megvilágítása miatt, ami lelkileg annyira beteggé tette, hogy 1894-ben meghalt. A halálát számtalan szóbeszéd, pletyka kísérte, egyesek azt mondták, hogy az őrültek házában halt meg, mások, hogy ott volt ugyan, de öngyilkosságot követett el, megint mások szerint tbc végzett vele.

Az épületet Ćiril M. Iveković fejezte be 1894-ben, az ünnepélyes átadására 1896-ban került sor.

Az épület fennállása alatt több funkciót is betöltött: kerületi tanácstól a bíróságon és parlamenten át egészen Bosznia-Hercegovina nemzeti és egyetemi könyvtáráig. Megnyitásakor maga az építmény, a környezete új lendületet adott az egész városnak. Ott járt már a villamos, megközelíthető volt automobillal, így valamennyi szarajevói fotó szereplője lett, a város szimbólumává vált.

1949-ben döntöttek úgy, hogy oda költöztetik a Nemzeti és Egyetemi Könyvtárat. Ebből fejlődött ki a Tudományos Akadémia könyvtára. A Vijećnica neve innentől egyet jelentett a kultúrával, a tudománnyal. Ezt akarták a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének  ágyúi megsemmisíteni.

A könyvtárban három család is lakott. Kadir Mujanović, az egyik dolgozó a háború kitörésekor úgy döntött, hogy ahhoz, hogy munkáját el tudja látni, családjával beköltözik az épületbe. Őket még két kollégája és családja követte. 1992. augusztus 25-én a tűz fellángolásakor segítséget hívott, de a lángok vették át az irányítást. „Csak álltunk és néztük, hogyan omlik össze. Rettenetes. Láttuk, hogy percek alatt válik semmivé. Égtek a könyvek.”-mondja Mujanović. Megpróbáltak néhány könyvet megmenteni, közben az épület másik részében tartózkodó családtagoknak az alagsoron keresztül sikerült kimenekülni az épületből.

A tűz hatalmas károkat okozott az épületben magában is, és megsemmisült a benne tárolt értékek 90%-a. Kb. 2 millió könyv, újság, térképek, folyóiratok, pótolhatatlan dokumentumok. A tűzoltók és szarajevói lakosok emberfeletti küzdelmet vívtak a lángokkal, hogy valamennyi értéket megmentsenek. Munkájukat nehezítette, hogy a környező hegyekből a szerbek folyamatosan lőtték az épületet, és a korábban tönkretett városi vízvezeték miatt elegendő víz sem volt az oltáshoz. Ennek ellenére sikerült megmenekíteni olyan építési dokumentumokat és archív feljegyzéseket, amik később segítették az újjáépítést.

A szarajevói tűzoltóknak 1992 augusztusa a legszörnyűbb hónapjuk volt. A Városi Tanács épületének tüze a legnehezebb feladatuk, mert érezték, hogy lehetetlen megmenteniük az épületet és a benne lévő értékeket. „Zuhogtak a gránátok. Nem volt elég vizünk… Minden lángolt, a kupola, a csarnok, minden égett” – emlékezik az egykori parancsnok. „A tető bezuhant, mindent maga alá temetett és mi nem tudtunk csinálni semmit. Nem tudtunk behatolni a másik oldalról sem, mert ott a mesterlövészek lőttek ránk.”

Egyetemisták sokasága látogatta a könyvtárat, egyikük így emlékezett azokra a napokra: „A háborús félelem fájdalmat, hányingert, dühöt váltott ki belőlem, de amikor megláttam a Vijećnica lángoló épületét, a sokktól ledermedtem. Akkor lett számomra világos, hogy mi a valós cél.  Azoknak, akik lőtték az épületet az volt a szándékuk, hogy megöljék, hogy felégessék, hogy mindörökre eltüntessék közös életünk kötelékét és nyomait.”

A Vijećnica ismét szimbólummá vált, a boszniai háború, a gyilkolás szimbólumává. A szarajevóiak hitetlenkedve nézték az épület legyilkolását. Hitetlenkedve nézték, ahogy az elégett könyvek, dokumentumok maradványai „fekete madarakként” szállnak a város felett.

 

A Vijećnicát fizikailag megsemmisítették, de jelentősége, lelke tovább él a szarajevóiakban. Az újjáépítés rögtön a háború után, 1996-ban elkezdődött. A 22 millió euróba kerülő helyreállítási munkákat több fázisban, rengeteg segítséggel, Európai Uniós pénzből 2014. május 9-én fejezték be és nyitotta meg újra kapuit.

 


Categories: Nyugat-Balkán

Kurban bajram, a lelki békesség ünnepe

Balkáni Mozaik Blog - Thu, 23/08/2018 - 11:13

Szarajevóban és szerte Boszniában, és a világ minden táján javában tart a muzulmánok legnagyobb ünnepe, a kurban bajram, az áldozati ünnep. Kedves emlékek ébrednek bennem, a bosnyák fővárosban átélt bajramok emléke, az ünneplőbe öltözött város hangulata, az utcát betöltő baklava illata. 

Az áldozati ünnep az iszlám holdnaptár utolsó hónapjának tizedik napján kezdődik, hetven nappal a ramadan, és közvetlenül a hadzs, a zarándoklat után. Ezért is nevezik a kurban bajram mellett hadzs bajramnak is.

Az első napon a hívek hajnalban mennek a mecsetbe, közösen várják a napfelkeltét és mondják el közösen az áldozati imát. Ezután elmennek a temetőbe majd otthon készülnek az állat áldozatra. 

Az áldozati állat általában birka, juh, bárány, kecske vagy szarvasmarha, de világ egyes részein akár teve is lehet. Boszniában a birka és a juh volt a jellemző. A konyha ablakból pont ráláttam a szomszédunk hegyoldalbeli kertjére, ahol a bajramot megelőző hetekben megjelentek a vágásra nevelt juhok, bárányok. A városiak a korlátos lehetőségeik miatt sokszor választják a bérvágatást, de a vidéken élők is készülnek erre az ünnepre és hozzák be a városok az állataikat. Az áldozati állatnak legalább egy évesnek kell lennie, hogy megfeleljen. Mindenki a lehetőségei szerint vásárol állatot, van, aki egyet, de vannak családok, akik többet is.  

 A birkavágásra, akár saját kezűleg, akár segítővel, a reggeli ünnepi mise után kerül sor, de ez nem előírás, állatot vágni lehet a bajram második vagy harmadik napján is. Amikor először találkoztunk a kertben ezzel a rituáléval, hát, nem mondom, hogy nem döbbentem meg. A lakást bérbeadó háziak nem voltak túl vallásosak, így nagyra nyílt szemmel néztük, hogy a garázs előtt az ünneplőbe öltözött család részvételével egy ember birkát vág. Akkor még nagyon keveset tudtam a vallásukról, a szokásaikról, de ez is arra ösztökélt, hogy minél többet utána olvassak. És kiderült, hogy ezt az ünnepet azok is tartják, akik egyébként nem követik szigorúan az iszlám előírásait.  Később már nem lepődtünk meg a szertartáson az Audi mellett.

A levágott állat húsát háromfelé kell osztani: egyharmad a szegényeké, egyharmad a családé és a szomszédoké és egyharmad az állatot levágó segítőé. 

„Az állatáldozás hagyománya nagyon régre nyúlik vissza, még amikor a Mindenható szolgájának, Ibrahimnak idős korában született meg a fia, Ismail. Ezután az Engesztelő megparancsolta Ibrahimnak, hogy áldozza fel a fiát, és amikor látta, hogy kész ezt megtenni, akkor Allah feloldozta ez alól az áldozat alól és azt parancsolta, hogy a fia helyett egy birkát áldozzon fel. Azóta a muzulmánok birkát áldoznak ezen az ünnepen.”  

Mint valamennyi muzulmán ünnepen, kurban-bajramkor sem maradhat senki éhesen, az is hozzájut a hagyományos ételekhez, akinek nincs módja megvenni. Az adakozás (zakat) az iszlám harmadik alappillére, a Korán előírása.

 „A kurban-bajramnak szociális jelentősége is van. Mindenekelőtt az áldozatkészséget és a lemondást szimbolizálja. Az ünnepen levágott állat húsát tilos eladni, harmadolva szét kell osztani. Ez elősegíti az emberek közötti barátságokat, a békés viszonyokat” – magyarázza a zenicai egyetem professzora. 

A levágott állat húsából tradicionális ételeket készítenek, birkapörköltet, májat, és sütik az elmaradhatatlan baklavát. A népkonyhákon, közkonyhákon vagy csak erre az alkalomra létrehozott közösségi konyhákon készül több ezer adag étel a rászorulóknak. Szarajevó Stari Grad kerületében a népkonyhán több mint ezer embernek jut főétel, gyümölcs, édesség, kávé. Nem maradhatnak ünnepi étel nélkül a menekültek sem. Megnövekedett számuk súlyos gondot jelent egész Boszniában, de elképzelhetetlennek tartják, hogy ne részesüljenek az ünnep hangulatából. Civil szervezetek, a lakosság, egyházi szervezetek osztanak ételt Szarajevóban a főpályaudvar előtt, és nem maradhattak ünnepi vacsora nélkül a legnehezebb helyzetben lévő városban, Bihácson sem a menekültek, ahol a gyerekek ajándékcsomagokat is kaptak. 

A bajram a lelki békesség ünnepe, a családi együttlét ünnepe, a rokoni, szomszédi kapcsolatok ápolásának ünnepe.

Mi sem maradtunk ki egy évben sem az ünnepből. Kaptunk kóstolókat a háziaktól, a szomszédoktól, a bosnyák barátainktól, a Maléves kollégáktól, szóval hosszú időre elláttak minket is finomságokkal. A gimnazista lányom és az osztálytársai már napokkal korábban megkezdték a készülődést a négynapos ünnepre. A családlátogatások után a fiatalok szinte egyvégtében szórakoztak, buliztak, a város, a kávézók, éttermek dugig voltak, az utcákon hömpölygött az elegáns ruhába öltözött városiak tömege. Fantasztikus volt. 

A K und K kalandozások c. könyv boszniai fejezetének írásakor egy hivatásos fotóssal mentünk ki Szarajevóba az illusztrációk elkészítéséhez, és kurban bajramra érkeztünk. Egy ismerős lakásában szálltunk meg, reggel fiatal kollégám halálra váltan hallgatta a fegyverropogást, amivel többen az ünnepet köszöntötték, hogy aztán később meglepetten és kiváncsian kóstolja végig a háziaktól, a szomszédoktól egyre csak érkező ételeket, süteményeket.

Mert mindegy honnan jössz, milyen vallású vagy, az ünnep mindenkié.   


Categories: Nyugat-Balkán

Csúcstechnológia a mekkai zarándoklaton

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 18/08/2018 - 16:53

Vasárnap kezdődik a hadzs, az iszlám öt alappillérének egyike, a mekkai zarándoklat. Idén is közel két millió zarándokot várnak a szaúd-arábiai városba. Minden muzulmán legnagyobb álma, hogy életében egyszer lássa a Kába-követ és Mekkában imádkozzon magáért és a világ muzulmánjaiért.

                                       Kába-kő

Sokan használják a zarándoklat közben is okostelefonjaikat, hogy minden eseményt megosszanak az otthon maradottakkal A technológia mára már szerves része a zarándoklatnak, egyre több csúcstechnológiát és segítséget nyújtó applikációt tudnak igénybe venni, a mobil telefonokon egyre több alkalmazás segíti a híveket több világnyelven.  

A hatóságok elindították az „intelligens hadzs” kezdeményezést olyan alkalmazásokkal, amik segítenek a híveknek helyet találni és sürgősségi orvosi segítséget kapnak a szaúdi Vörös félholdtól.

A hatóságok az applikációk segítségével meg tudják határozni a hívek tartózkodási helyét, ami nagy segítség lehet bármilyen baj esetén. A Zarándoklati minisztérium ajánlja a „Manasikana” (Rítusunk) alkalmazást is, ami fordítást biztosít azoknak a zarándokoknak, akik nem értenek angolul vagy arabul.

Egy szaúdi mérnök palesztin kollégájával együtt kifejlesztett egy „okos esernyőt”,  megvédendő a zarándokokat a perzselő naptól. Az ernyő napenergiát hasznosítva USB bemenettel, ventillátorral, elemlámpával és GPS rendszerrel rendelkezik.  

Az ernyőn tíz napelem található, ezek a napsugarakat friss levegővé alakítják, a fogantyúját pedig mobil telefon töltésére is fel lehet használni. Az „okos esernyő” összekapcsolható okostelefonnal, így segít a helymeghatározásban is annak, aki elveszik a tömegben.

A szaúdi mérnök, aki már 40 éve önkéntesként dolgozik a mekkai zarándoklaton, kitalált egy "Vussul" (Érkezés) nevű interaktív alkalmazást, ami olyan utcákat is tartalmaz, amiket a hagyományos GPS rendszer nem ismer fel, és lehetővé teszi a csoportoknak, hogy megtalálják tagjaikat, ha elvesznek a tömegben.

Egy amerikai kutatók által közzétett tanulmányban úgy értékelik, hogy a muzulmánok száma a világban a 2015. évi adatok szerinti 1,8 milliárdról 2060-ig 3 milliárdra nő.  

A mekkai zarándoklatról itt olvashat bővebben.


Categories: Nyugat-Balkán

Háború miatt született gyerekek

Balkáni Mozaik Blog - Tue, 14/08/2018 - 18:54

Egy megrázó kifejezéssel találkoztam: háború miatt megszületett gyerekek. Bosznia-Hercegovinában egy „háború miatt megszületett” fiatal nő néhány hasonló sorsú társával együtt három éve megalakították a „Háború elfelejtett gyerekei” egyesületet és most a nyilvánosság elé léptek.

1992-1995 között a boszniai háborúban a rendelkezésre álló adatok szerint 35000-50000 lányt, asszonyt erőszakoltak meg, akik közül sokan terhesek maradtak és egy részük úgy döntött, hogy megszüli a gyermeket. Ezek a gyerekek már felnőttek, soknak saját családja van, de az elmúlt 23-25 évben rengeteg sebet kaptak. Rajtuk és nekik kíván segítséget nyújtani az egyesület.

Közbevetőleg a megerőszakolt több tízezer nő közül csak alig ezer kapott valamifajta jóvátételt azzal, hogy őket a háború civil áldozatának ismerték el. És ez szörnyű.

Ha nincs a háború, ezek a gyerekek valószínűleg nem születtek volna meg, ők úgy jöttek világra, hogy édesanyjuk nemi erőszak áldozata lett. Az „apák” az ENSZ békefenntartó, rendfenntartó erőinek tagjai, az ENSZ égisze alatt működő humanitárius szervezet tagjai és ellenséges erők katonái.  

 Az egyesület amellett, hogy támogatást és segítséget kíván nyújtani a gyerekeknek jogi kérdésekben, szeretne javítani pszichoszociális helyzetükön is. Fő feladatuknak tekintik, hogy elősegítsék társadalmi elfogadottságukat, hogy a figyelem és a tájékoztatás eszközeivel mindent elkövessenek azért, hogy megszűnjenek a velük szembeni diszkrimináció és megbélyegzés, hogy egyenlő esélyeket és lehetőségeket kapjanak.  

Súlyos és vádló szavakkal illetik a boszniai állami intézményeket, mivel úgy és azt érzik 25 éve, hogy ők az állam számára egyáltalán nem léteznek, nem akarnak róluk tudomást venni. Nem kaptak az államtól semmilyen támogatást, nem voltak jogosultak azokra a juttatásokra, amiket a háborúban elesett katonák, vagy a háború áldozatainak gyerekei kaptak.

Általános probléma, hogy az anyák nem mondták el a gyerekeiknek az igazságot, éppen azért, mert ők megtapasztalták a megbélyegzést, a kirekesztést.

Úgy vélik, itt az ideje, hogy 25 év után nyilvánosságot kapjanak. Azt mondja az egyesület elnök asszonya, Dr. Amra Delić, aki maga is erőszakból született: „Anyáink 25 évig harcoltak azért, hogy megvédjenek minket a saját társadalmunktól, a saját államunktól. Az én édesanyám a mostohaapámmal együtt becsületben felneveltek, támogattak, és ezalatt a bosnyák állam semmilyen támogatást nem nyújtott sem nekik, sem hasonló helyzetben lévő szülőtársaiknak, sem a gyerekeknek. De nem csak az állam érzéketlen ezekkel a gyerekekkel szemben. Míg a család és a barátok szűk köre, akik ismerik a történetüket, támogatják őket, a társadalom generálisan sajnos érzéketlen a téma iránt.”

Meggyőződésük, hogy az állam hatalmas hibát követett el, amikor szinte semmilyen figyelmet nem fordított a nők ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményre, az erőszakra és annak súlyos következményeire, amik kihatással vannak/voltak a családra, a helyi közösségre, sőt az egész társadalomra. Sem a bosnyák állam, sem a társadalom nem segített szervezetten ezeknek a nőknek, sem a gyerekeiknek. Voltak egyéni támogatók, külföldi civil szervezetek, és voltak külföldi adományozók, akik boszniai civil szervezeteket támogattak.  

A megerőszakolt nők, az áldozatok mindennap megtapasztalták a kirekesztést és a megbélyegzést, és e fölött az állam szemet hunyt. Az, hogy semmit nem tettek a társadalmi megbélyegzés csökkentésére, az hozta létre a jelenlegi helyzetet, amikor maguk a gyerekek teljesen láthatatlanok a bosznia-hercegovinai társadalom számára. A társadalom az anyákat hibáztatja, ezért ők csöndben maradnak és gyakran még bűnösnek is érzik magukat, amiért megerőszakolták őket.

A gyerekek gyakran éreztek megvetést, gyakran voltak kénytelenek beszélni anyukájuk sorsáról, általában ismeretlen emberek előtt. Ezek a gyerekek ma már felnőttként értik, hogy micsoda erőre volt szüksége az anyjuknak, a családjaiknak és azoknak a családoknak, akik a háború miatt megszületett gyerekeket adoptáltak. Hogy mit éreztek minden alkalommal, amikor átnyújtottak a hivatalokban különféle dokumentumokat az üresen hagyott „apja neve” rubrikával. Most a gyerekeik azt mondják, ők is érzik, hogy „nem úgy néznek ránk, mint a társadalom egyenrangú tagjaira.” A legtöbb dokumetumban fel kell tüntetni az apa nevét, annak hiánya miatt mindig, mindenhol el kell mondani, miért nem írnak oda semmit. Ismeretlen emberek előtt kell magyarázkodni, és az emberek legtöbbször érzéketlenek, ezért vannak, akik az apja nevéhez egy rokonuk nevét írják be, hogy ezeket a kínos pillanatokat elkerüljék.   

„15 éves voltam, amikor véletlenül megtudtam, hogy olyan gyerek vagyok, aki erőszak következtében született meg. Egy tanár a középiskolában kérdezte tőlem az apám nevét, és én kezdtem el kutakodni utána. Találtam otthon néhány dokumentumot, és utána anyukám elmondta az igazságot.” – mondja az egyik egyesületi tag. Nem szégyelli, hogy ezután pszichológushoz kellett járnia, hogy segítsen szembenézni a valósággal, de elfogadta azt. „Együtt jártunk anyuval terápiára. Nehéz, fájdalmas út volt.”

Egy másik férfi azt mondja, neki nagyon sokat segít a tudat, hogy nincs egyedül ezzel a teherrel, hogy vannak még jó néhányan, akik olyanok, mint ő. A saját élete már rendezett, gyereke van, jó munkája, egyesületi tagként segíteni akar sorstársainak.

Az egyesület első találkozója 2017 áprilisban volt, és a résztvevők egyhangúlag azt mondják, biztonságban érezték magukat egy olyan közösségben, ahol kendőzetlenül beszélhettek, sőt sírhattak is. Erőt adnak nekik ezek a találkozók, amik között az interneten tartják a kapcsolatot, van facebook oldaluk, ahol természetesen biztosítják az anonimitást. Kapnak segítséget nemzetközi szervezetektől, elsősorban Németországból, ahol a II. világháború hasonló sorsú gyerekei a 70-es években léptek a nyilvánosság elé.

Azért küzdenek, mert „Olyan társadalmat szeretnénk, ahol nem kérdezik meg nyilvánosan, hogy „a te anyukádat hogy erőszakolták meg”? Olyan társadalmat szeretnénk, ami elfogad minket. Egyedi törvényt szeretnénk a háború civil áldozatairól, amiben elismerik a háború miatt megszületett gyerekek jogállását.”  


Categories: Nyugat-Balkán

A Turkish Airlines a balkáni régióban

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 12/08/2018 - 14:51

A balkáni régióba közlekedő egyik legjelentősebb légitársaság a Turkish Airlines. Nyolc városból heti 141 járat közlekedik Isztambulba, ebből 109-et a Turkish üzemeltet, és van két állandó cargo járatuk Belgrádba és Tuzlába.

A délszláv háború előtt, 1990-ben a török légitársaságnak heti egy járata volt Isztambulból Belgrádba, szerdánként DC-9-essel. A JAT és az Adria akkor heti hét járatot üzemeltetett, de Szarajevóból is repültek hetente négyszer, Szkopjéból, Splitből és Zágrábból hetente egyszer. A háború után, 1998-ban indult el a Turkish heti négy járattal Zágrábba, heti hárommal Szarajevóba. Belgrádba csak 2005 október végén tért vissza.

Azokban az években, 2003-tól indult meg a török nemzeti fuvarozó terjeszkedése a régióban, és azóta a világ egyik leggyorsabban fejlődő légitársasága lett. A fuvarozott utasok száma szerint Európában a hatodik, a repülőgépek számát illetően az ötödik – a hagyományos légitársaságok sorában a második - , míg a világon a tizedik helyen áll.

Az évtizeden át tartó fejlődésben jelentős megtorpanást okozott a 2016-os katonai puccskísérlet és a törökországi kiemelt turisztikai célpontok ellen elkövetett terrormerényletek. 2016-ban a társaság kénytelen volt földön tartani a flottája egy részét, csökkenteni a járatok számát, lelassult az új gépek megrendelése. Antalyaban parkoltattak 12 Airbus A330-200-ast, Ankarában 4 Airbus A320-ast, összesen a flotta kb. 10%-át, 30 gépet vontak ki ideiglenesen a forgalomból. Eltolták 39 Boeing és Airbus repülőgépek megrendelését 2017 végére, így a halasztások miatt 2019-2023 között veszik át az összes megrendelt gépet, átlagosan évente harmincat. A desztinációk számát igyekeztek megtartani, hogy jelen maradjanak a piacon,inkább a frekvenciát és a kapacitást csökkentették.

A megcsappant forgalom miatt a társaság bevétele 2016-ban az előző évhez képest 7%-kal csökkent. 1,1 milliárd dollárral csökkent az adózás utáni nyereség is, ezzel a társaság hat év után először mínuszban zárt.

2018-ban a igyekeznek minél több leállított Airbus A330-ast visszaállítani a forgalomba. Megpróbálták a heti 14 belgrádi járatuk nagyobb részét A330-ra terelni, amit a szerbek nem engedélyeztek. A török légitársaság úgy kerüli ezt ki, hogy rendszeresen közlekedtet charter járatokat A330-assal és A340-essel.

Imponálóak az első féléves adatok, úgy tűnik, hogy a stagnálás időszaka véget ért. Visszatérnek a 2016-ban elhalasztott flottabővítéshez, 2018. márciusban rendeltek 25 Airbus A350-900 és 25 Boeing B787-9 típusú gépet, amiből hat 2019-ben meg is érkezik. A korábban megrendelt gépekkel együtt jelenleg a társaság 220 repülőgép szállítását várja, ebből 91 Airbus A321neo, 65 Boeing B737MAX8 és 10 MAX9, 25 Airbus A350-900 és Boeing B787-9, valamint 3 Boeing B777F.  Valamennyi gép 2018 második félévétől 2024-ig érkezik meg.

A fejlesztésből nem marad ki a nyugat-balkáni régió. A Turkish stratégiája az, hogy a célország fő repülőterére indítanak heti három járatot, azt rövid időn belül 4-re, 7-re, 10-re és végül 14-re emelik. Miután elérték ezt a járatszámot, növelik a kapacitást, nagyobb repülőgépet állítanak be és ezzel párhuzamosan ugyanazon ország másik célállomására nyitnak heti három járatot. Ha a járatszám ott elérte a heti 7-et, párhuzamosan megnyitják az országban – ha van - következő célállomást.

A régióban egyelőre csak Horvátországban jár a főváros mellett másik célállomásra, Dubrovnikba is, mert a térség többi országainak fő repülőtereire jellemzően heti 2-3 járatot üzemeltet. Az ottani fejlesztések, további járatnyitások jövőre várhatók. 2019-re már bejelentették a podgoricai járatok számának növelését 12-ről 14-re és előrehaladott tárgyalások vannak a mostari járatnyitásról. A legreálisabb új járat a régióban a muzulmán közösség miatt Tuzla, Szerbiában Nis, és mindkét városba várhatóan a low cost Pegasus fog repülni. Új járatok várhatók Ohridba és Splitbe is, Nisbe a cargo járatok visszaállítását is tervezik.

2017-ben a Turkish kétszer kezdeményezett tárgyalást a Croatia Airlines akkori vezérigazgatójával, Krešimir Kučakkal járatindításról Zágráb-New York között Airbus A330-assal. A török légitársaság Zágrábban akart állomásoztatni egy A330-ast és a Croatiaval code share-ben üzemeltetni a járatot, ráhordva a régióból (Split, Dubrovnik, Pula, Zadar, Eszék, Szarajevó, Mostar, Szkopje). Amennyiben ez a működési modell beválik, akkor további járatnyitást is lehetségesnek tartottak például Chicagoba. A Croatia elutasította az ajánlatot, mondván hogy így elveszíti azokat az utasokat, akiket az USA felé a nagyobb hubokra ők szállítanak.

A macedón kormány néhány alkalommal beszélt arról, hogy nem lenne ellenükre járatnyitás a Turkish-sel New Yorkba, ami még mindig nem elképzelhetetlen, mivel a török légitársaság is érdekelt a macedón piacon, érdekelt abban, hogy a földön lévő gépei minél hamarabb forgalomba tudjanak állni, és nem mellesleg a török TAV a szkopjei repülőtér koncesszió tulajdonosa.   

A Turkish légitársaságok alapításával is kísérletezik/kísérletezett a régióban. Voltak tárgyalások a boszniai és a macedón kormányokkal nemzeti légitársaság indításáról, tárgyaltak az Etihaddel az Air Malta felvásárlásáról, és érdeklődést mutattak a Croatia Airlines felvásárlása iránt is, habár ezt a nyilvánosság előtt tagadták. Végül a törökországi válság miatt lekerült a napirendről. Úgy tűnik, hogy az Air Albania projekt az albán kormánnyal viszont a végső fázisban van. Közelmúlti információ szerint még az idén megjelennek a piacon, ám még el sem kezdtek repülni, de azt már bejelentették, hogy „hadat üzennek” az olasz légifuvarozóknak és a hazai Albaniawingsnek.

                       Az Air Albania dizájn Edi Rama albán miniszterelnök facebook oldalán 

A Turkish terjeszkedése a régióban a Lufthansának jelenthet konkurenciát, bár a német légitársaság vélhetően csak a Croatiáért indítana komoly ellenlépéseket. A Lufthansa csoport több járatot üzemeltet Horvátországba, mint a Croatia, a Turkishnek jelenleg heti 23 járata van. A német légitársaság egyszer már átengedte Boszniát a török nemzeti légitársaságnak, amikor az sikertelen privatizálta a B&H Airlines-t, most a helyzet kicsit változott, és érdekes lesz, hogy ki lesz a sikeresebb a régióbeli fejlesztésekben? A Lufthansa pillanatnyilag az Eurowings-szel terjeszkedik, amivel szeretne az EasyJet  és a Ryanair szintjére emelkedni. Vélhetően nem maradnak ki a bécsi bázisnyitásból sem, ahol kevesebb, mint fél éve bázist hozott létre a Ryanair, megvásárolva a Laudamotiont, a WizzAir és a Level (IAG).

A Turkish még önmaga konszolidálásán dolgozik, 2019 lesz az első év, hogy elkezdjék a terjeszkedés folytatását, annak eredménye reálisan 2020-ban várható. Hogy addig ki lesz a gyorsabb és a sikeresebb? A Turkish vagy a Lufthansa?

Bárhogy is lesz, a Turkish egyértelműen monopóliumra törekszik. Isztambulban ezt meglehetős sikerrel hajtotta végre, nem repül a török metropoliszba a Lufthansa csoportból sem az Austrian, sem a Swiss, sem az Eurowings, sem a Brussels és a Lufthansának is csak Frankfurtból van járata, míg a München szezonális. Nem repül Isztambulba a SAS, a Finnair, az Iberia, az Alitalia, a TAP, stb. A Turkish kizárta Isztambulból a B&H Airlinest, az Air Serbiat és még a saját szövetségi partnereit, a Star Alliance tag Adriát és Croatiat is. Ha ezt nézzük, akkor kétségtelen, hogy a balkáni piacon a Turkish akarja átvenni a hatalmat. 

Hogy mindezen nagyratörő terveket hogyan fogja befolyásolni az utóbbi napok/hetek török gazdaságának válsága, a török líra zuhanórepülése, ezt nem lehet tudni. Az biztos, hogy Európában nagyon érdekes a légi közlekedés jövője. A nagyok levadásszák a kicsiket, akiknek nagyon óvatosnak kell lenniük, hogy ne legyenek áldozatok, és ne válasszák a rossz oldalt.

 

Forrás: t6


Categories: Nyugat-Balkán

Hazafias nevelés a bukaresti oviban...

Balkáni Mozaik Blog - Wed, 08/08/2018 - 11:46

Szembejött velem a facebookon Dragomán György egy írása, amiben emlékezik ovis élményére, amikoris Zsóka óvónéni hazafias különfoglalkozást tartott neki, és megtanultak együtt egy nagyon hazafias mondatot románul, amiből Gyurika nem értett egy szót sem, de megtanulta. Elmeséli, hogy ő is a haza sólyma volt, felavatták, kapott szép piros nyakkendőt, és ebben a szép piros nyakkendőben az oviba látogató fontos elvtársaknak és elvtársnőknek szervezett ünnepségen, amikor rá került a sor, felállt a kisszékre és annak rendje módja szerint felmondta a megtanult hazafias mondatot. Taps. Aztán Gyurika iskolába került, megtanult románul és eszébe jutott ez a mondat és megértette, hogy mit is mondott:  „A pártfőtitkár elvtársat jobban szeretem apámnál, mert apám helyett apám” vagy valami ilyesmi. És szégyellte magát, holott nem neki van szégyellni valója.  

Nem igazán ez indította el az emlékeket, inkább az első mondata: Buna dimineata – jó reggelt, mert eszembe jutott a folytatás: draga gradinita – kedves óvodám. Ennyire emlékszem csak a dalocskából, bár sokszor hallottam a gyerekektől.

Leánygyermekem 1987-89-ben Bukarestben járt óvodába. Magától értetődött, hogy az Ady Endre Líceumban lévő óvodába írassuk be, egyrészt, mert közel volt, másrészt ugye magyar óvoda. Az ovi az iskolaépület hátsó részén, az alagsorban volt, meglehetősen ingerszegény környezetben, de a gyerekeknek nincs összehasonlítási alapjuk. Ági persze nem lett a haza sólyma, de ugye a fél napját ott töltötte és egyszer csak egy este ezt hallottuk a fürdőszobából: Ceausescu pecsere! (PCR-román kommunista párt), majd rázendített: Trei culori cunosc pe lume…  a román himnusz első sora. A férjem berontott, a szőke, göndörhajú négyéves ott ült a habbal teli fürdőkádban kiskacsákkal, halacskákkal, kisvödörrel körülvéve és átszellemült arccal énekelt. A férjem ennyit mondott: Ágika, énekeld inkább az Cickomot. Bólintott és hasonló átszellemültséggel énekelte: Cickom-cickom vagyon-e szép párod? 

Ennyit a hazafias nevelésről.

                                Azért ilyen előadás is volt :) 


Categories: Nyugat-Balkán

Leszámolások Belgrádban

Balkáni Mozaik Blog - Thu, 02/08/2018 - 12:09

Az ismert szerbiai ügyvéd, Dragoslav Miša Ognjanović meggyilkolása a nyílt utcán újra reflektorfénybe helyezte a Szerbiában és Montenegróban dúló maffia háborúkat, véres leszámolásokat. Az ügyvéd idén a fegyveres maffia támadások tizenkilencedik áldozata. Azt írja a Blic, hogy tudta, hogy veszély fenyegeti, nem érezte biztonságban magát. Meg volt róla győződve, hogy Luka Bojovićhoz és családjához fűződő kapcsolata miatt vált célponttá. Szombat este a fiával sétált Új Belgrád negyedben hazafelé, a háza előtt a támadó előbb hét golyót lőtt bele, elment, majd visszalépett és a maradék három golyót is belelőtte áldozatába. Hidegvérű leszámolás. Az ügyvéd azonnal meghalt, a fia megsérült. Bár a rendőrség rögtön megindította a „Forgószél”” nevet kapott akciót, de még nincs eredmény.

                                           Dragoslav Miša Ognjanović 

A szerb ügyvédi kamara tagjai Ognjanović halála miatt tiltakozásul hét napra felfüggesztik a munkát, azzal a szándékkal is, hogy demonstrálják a szakma összetartását. Az ügyészségtől és a rendőrségtől azt várják, hogy minden lehetséges erejükkel a gyilkosság felderítésén dolgozzanak, és kezdeményezik, hogy a gyilkosságot hivatalos személy elleni támadásként kezeljék.

Az utóbbi tíz évben több mint ötven támadás ért ügyvédeket, az elmúlt három évben három gyilkosság is történt, az ügyek legnagyobb része megoldatlan.  

Dragoslav Miša Ognjanović a 90-es években a belgrádi rendőrségen a gyilkossági csoport felügyelőjeként dolgozott, majd beindította ügyvédi praxisát. Tagja volt annak az ügyvéd csapatnak, akik a hágai nemzetközi törvényszéken Slobodan Milošević védelmét látták el, részt vett Luka Bojović és családját védő jogi csapatban és képviselte őt  szerb és külföldi bíróságokon.  

A Bojović család az egyik résztvevője a kotori maffiaháborúnak. Az ellenfél a Šaranović család. A háború közöttük 2009 októberben kezdődött, amikor megölték Branislav Šaranovićot, a Slavija kaszinó tulajdonosát. 2015-ben meggyilkolták a Bojović család egyik tagját. A következő években több gyilkosság is történt a belgrádi utcákon is, amik áldozatai közel álltak az egyik vagy a másik családhoz, köztük volt a  Šaranović testvérek ügyvédje, Vladimir Zrelac. 2017 márciusban Budvában a saját háza előtt lőtték le a 79 éves Slobodan Šaranovićot. Az esetről azt gondolják, hogy a zimonyi klán állítólagos vezére, Luka Bojović követte el, megtorolván a bátyja, Nikol elleni gyilkosságot, amit gyanúja szerint a Šaranovićok rendeltek el, de bizonyíték nincs rá. 2018 májusban egy belgrádi önkiszolgáló autómosóban megölték Dragoslav Miloradović Galet, a Bojović család közeli munkatársát. Csak az utolsó néhány hónapban Luka Bojović több munkatársát és barátját gyilkolták meg Belgrádban.

                                                 Luka Bojović

Luka Bojovićot Spanyolországban 18 év börtönre ítélték szervezett bűnözői csoport működtetéséért, fegyverbirtoklásért, okirat hamisításért és egyéb bűncselekményekért.

Szerbia és Montenegró az elmúlt években véres leszámolások helyszíne. Az elmúlt hat évben 81 maffia gyilkosság történt, a rendőrségnek mindössze hat esetben sikerült a tettest elfognia. Az elmúlt hónapokban a szerb főváros lakói tucatnyi maffia leszámolásnak, lövöldözésnek és robbantásnak voltak tanúi nem ritkán napközben közlekedési csomópontokban, az utcákon. Egy vitriolos hangvételű blogbejegyzés szerint esetleg ezzel a felkiáltással is hirdethetnének belgrádi turistautakat.  

A fekete statisztika oka a kotori kábítószer maffiák közötti leszámolás. A háború már négy éve tart Kotor, Belgrád és Újvidék utcáin. 2014-ben az egyik klán, a skaljarski elloptak a másik klántól, a kavčanskitól 200 kg (egyes híradásokban 300 kg) kokaint 20 millió euró értékben. A háború során tucatnyi fegyveres és robbantásos merényletet követtek el. A maffia háborúkban érintettek labdarúgó csapatok szurkolói csoportjai is, akik egyes klánok tagjai.  

                             a kotori klánok közötti leszámolás

Az ügyben persze megszólalnak politikusok is, szakemberek szerint éppen ez az egyik probléma, hogy a gyilkossági ügyekben politikusok mondanak véleményt, miközben a rendőrség és az ügyészség hallgatnak.A belügyminiszter néhány órával Ognjanović meggyilkolása előtt jelentette be sajtótájékoztatón, hogy az elmúlt húsz évben tavaly történt a legkevesebb gyilkosság és az elmúlt 30 napban egyetlen leszámolásos gyilkosság sem követtek el. Három-négy óra múlva ez a tézis már nem volt igaz.   

Nem tudom, mennyire lehet megnyugtató az, hogy már egy hónapja nem történt leszámolásos gyilkosság, és hogy kellene ezek fényében értékelni Aleksandar Vučić elnök szavait, miszerint az országban a közbiztonság jó. Igaz, hozzátette, hogy aggasztó a kábítószerpiacon lévő klánok háborúja. 

Sokan vannak, akik az ügy miatt a belügyminiszter lemondását követelik és van, aki a bűnözői csoportoktól kéri, hogy hagyjanak fel a gyilkosságokkal. Ezt tette Zora Dobričanin ügyvédnő, aki az egész ügyvédi kamara meglepetésére a tett helyszínéről intézett felhívást, és rámutatott, hogy az ország lakosságához képest túl sok a gyilkosság, túl sok, amit a klánok elkövetnek.


Categories: Nyugat-Balkán

Tito a hedonista "láncos kutya"

Balkáni Mozaik Blog - Tue, 31/07/2018 - 14:18

Emlékszem gyerekkoromban hallottam néha otthon, halkan, hogy Tito, a láncos kutya. Nem értettem, de még kicsi voltam, nem is érdekelt. Aztán nagyobb lettem és azt tapasztaltam, hogy Jugoszlávia ugyan a nevében szocialista ország, de az útlevelünkben mégsem, mert külön ablakkal, és a nyugati országokhoz hasonlóan, háromévente utazhattunk oda. Fiatalság, megrántottam a vállam, igazán nem érdekelt. Aztán a sorsom úgy hozta, hogy közel kerültem a Nyugat-Balkánhoz, érdekelni kezdett. Érdekel az is, milyen ember volt az, akit Szarajevóban úgy jellemeztek, hogy a Monarchia mellett a másik 40 év, amikor jelentősen fejlődtek, az az ő regnálása alatt volt. De az ő regnálása alatt volt Goli otok is, és ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy vasmarokkal fogva tudta csak összetartani a soknemzetiségű országot.

Josip Brozról számtalan összeesküvés elmélet kering, ezek egyike, hogy nem is zagorskai parasztfiú, hanem egy orosz nemes vagy egy osztrák gróf gyereke… Előbbit Vladimir Dedijer, Tito önéletrajzírójának kutatása szerint állítólag Draža Mihailović kezdte el terjeszteni 1941-ben. Szeptemberben találkozott a csetnik vezér és Josip Broz és ezután terjedt el a pletyka, hogy Tito nem is jugoszláv, hanem orosz. Erről a brit és az amerikai lapok is írtak akkor, majd az oroszok közbelépésére a szóbeszéd elült. Nagy élvhajhász volt, mindig szép asszonyok vették körül, szerette a fiatal, attraktív, csinos nőket, és akkor sem tartotta magát távol tőlük, amikor nős volt.   

A maribori születésű Herta Haas volt a második felesége, akivel 1937-ben Párizsban ismerkedtek meg. Herta nagyon fiatalon bekapcsolódott a forradalmi munkásmozgalomba, elsősorban hogy harcoljon a fasizmus ellen. „Az osztrák határnál éltem és nagyon is jól értettem mit jelent a valódi nemzeti szocializmus. Tudtam, hogy a fasiszták célja lerombolni Szlovéniát. Ausztriában láttam Hitler követőinek igazi arcát. Sötét múltú emberek voltak” – mesélte. Megismerkedésük után két évvel együtt tértek vissza Jugoszláviába hamis útlevekkel, hamis néven. Zágrábban Marija Šarić és Slavko Babić név alatt házat béreltek. Kapcsolatuk 1941-ig tartott. Abban az évben Tito hivatalos útra Belgrádba utazott, és ott új szerelemmel ismerkedett meg, a párt futárjával, Davorjanka Paunovic Zdenkaval. Herta Zágrábban maradt  és néhány nappal Tito elutazása után megszülte fiát, Misát. Az anyát és a gyermeket az usztasák elől Vladimir Velebit, a párt egyik aktivistája rejtegette a legénylakásában. Hertát és az író Miroslav Krležat közvetlenül azelőtt, hogy csatlakoztak volna a partizánokhoz, az usztasák elfogták, a gyereket a pártnak sikerült egy volksbundista családhoz adni és Misa így menekült meg.  

Herta a fogságból fogolycserével szabadult ki, 1943-ban kicserélték egy Boszniában fogságba esett német szakemberek csoportjával.  

Hertanak a háború után nem volt könnyű élete. A párt beleszólt a magánéletébe, akadályozták politikai karrierjét, követték és lehallgatták, de az asszony soha senkinek nem panaszkodott. Újra férjhez ment, két kislánya született. Nyugdíjazásáig különböző állami intézményeknél dolgozott. Németül és franciául beszélt, később megtanult angolul is, cikkeket írt és előadásokat tartott. Kerülte a nyilvánosságot és különösen ügyelt rá, hogy ne beszéljen kapcsolatáról Titóval. 2010. március 5-én, 95 éves korában halt meg Belgrádban.  

 

Tito környezetében mindenki tudott a „partizán feleségéről”, Davorjanka Paunovic Zdenkáról, és azt mondták, ő volt élete nagy szerelme. Törvényesíteni is akarta a kapcsolatot, de a lány tbc-ben megbetegedett, és Belgrádban meghalt. A Zdenkával folytatott háború alatti házasságon kívüli kapcsolata miatt kishíján kizárták a pártból. 

Még a háború alatt ismerkedett meg azzal a fiatal lánnyal, aki később életet végéig társa volt, és akiről szintén könyvtárnyi dokumentum maradt.  

 Jovanka Budisavljević 1925. december 7-én született a horvátországi Pećaniban szerb család gyermekeként. 17 évesen állt a partizánok közé, katonai kiképzésen vett részt, kiváló lövész volt. Jövendő férjével először Daruvarban találkozott, ő váltotta fel Zdenkát a titkárnői poszton és lett a munkája mellett Tito szeretője. Akkor még nem jött szóba, hogy a felesége is lesz, ahhoz hiányzott az iskolázottsága, képzettsége. Tito mellett csak tanult nők maradhattak tartósan, akikkel tudott a művészetekről, történelemről, vagy éppen a divatról beszélgetni. Jovanka akkor még többet tudott a fegyverek kaliberéről, mint a divatirányzatokról. Fiatal harcos volt, gondoskodott két húgáról, akiket magához vett a hadiárvák otthonából. Ők nem is felejtették el neki, hogy mekkora áldozatot hozott értük, mert az egyetlenek voltak, akik mellette maradtak, miután Tito halála után az egész világ hátat fordított neki.

Tito és Jovanka titokban házasodtak össze 1952. áprilisban, még fénykép sem készült az eseményről. Jovanka 28 éves volt, Tito 60. Jovanka szerint nem volt akadály, hogy a férjénél 32 évvel fiatalabb volt. „A különbség korban nagy volt, de azt nem éreztem. Tito tele volt energiával, vitalitással”- mondta.

Az esküvő után Tito Opatijába és Rómába küldte a feleségét, hogy megtanítsák hogyan kell protokoll eseményeken viselkedni, hogy kell öltözködni. Szovjetunióból érkezett tanár oroszra tanította, de mellette tanult franciául és angolul is. A rendelkezésre álló anyagokból kiderül, hogy ez a tanulási időszak 1958-ig tartott. Egy vonzó, stílust teremtő first lady tért vissza Jugoszláviába, aki tehetségét és képességeit fegyverként használta, szívta magába a tudást, és hatalmas ambíciói voltak. Uralkodó akart lenni és nem csak formálisan az ország első asszonya. Úgy is viselkedett, mint egy királynő, mindenkire rákényszerítette az akaratát. Tito orvosa szerint a férje örököse akart lenni minden értelemben. 

Tito elvitte Jovankát Rijekába is egy nagyon tehetséges varrónőhöz, Žuži Jelinekhez, bár a first ladyt maga Christian Dior is öltöztette. A francia divatházban dolgozott akkor Aleksandar Joksimović tervező, aki elmesélte, hogy volt egy Jovanka méreteire készített próbababájuk, hogy ne kelljen minden alkalommal Párizsba utaznia.

A házi varrónőknek nem kis munkát adott az állandó diétája. Ha lefogyott egy fél kilót, az egész ruhatárát át kellett igazítaniuk. Hogy a munkájukat csökkentsék, mindig tettek a hűtőszekrénybe Jovanka kedvenc szendvicséből és így nem bírta sokáig a diétát. 

A házaspárt a világ leghíresebb tervezői, stylistjai öltöztették. Dior, Nina Ricci ruhák, Chanel kosztümök voltak Jovanka ruhatárában. Az ország első asszonyaként nem engedhette meg, hogy a legújabb divatot kövesse, de két év késéssel a legjobb jugoszláv szabászok, varrónők készítették el a legnagyobb divatházak modelljeinek másolatát. A finom, drága anyagok, selymek, csipkék, brokátok Angliából és Franciaországból érkeztek. Tito is imádta a szép ruhákat, büszke volt, hogy a felesége első a hölgyek között, gyakran olyan, mint egy királynő. Azt akarta, hogy mindig tökéletesen nézzen ki és ő sem akart elmaradni mögötte. Az biztos, hogy Tito a maga 60 évével sok fiatalnál életerősebb volt, és ezt Jovankának is köszönhette.

  „Nagy figyelemmel, szeretettel voltam körülvéve Tito részéről. Nagyon figyelmes tudott lenni. Több mint 20 éven át minden reggel ő maga főzte nekem és magának a kávét. Volt személyzetünk, pincérek, minden, de a reggeli kávét ő készítette és hozta nekem is. Én szerettem reggel sokáig aludni, ő korán kelt, behozta az újságot és amíg elolvasta, addig megfőzte a kávét. 20 évig csinálta ezt nekem”- mesélte Jovanka Mira Adjani Polak újságírónőnek, akinek lehetősége volt beszélgetni vele az elszigeteltsége idején. 

Néhány éve a belgrádi történeti múzeum munkatársai az egykori Tito rezidenciabeli irodában rengeteg dobozt találtak, amikben több mint 700 bőrkötésű fényképalbum volt, mindegyikben 100-150 fényképpel. Jovanka irodájában is találtak kb. 150 ezer (!) időrendi sorrendbe tett fényképet a házaspár hivatalos utazásairól. A képek tanúskodnak róla, merre jártak, hogyan öltözködtek. 

Egy sereg ember készítette elő az utazásokat. Minden ruhadarabot megszámoztak, a kalapok, kesztyűk, táskák speciális dobozokba kerültek. Tito minden útra 50 öltönyt vitt, és ugyanannyi öltözetet Jovanka is. A külföldi utazások alatt naponta hatszor öltözött át. Úgy éltek, mint a legnagyobb világsztárok. Minden bőröndjük 30-50 kilogramm volt. Ezek az útitáskák kézzel varrottak voltak, kizárólag a ruhák részére készültek. A Broz házaspár kíséretében volt legkevesebb 30 ember, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint gondoskodni a megjelenésükről.

A jugoszláv kommunista párt archívumából kikerült dokumentum arról tanúskodik, hogy a központi bizottság szerint Jovanka Broz egy elemi katasztrófa volt Tito munkatársai számára, és gyakran magára Titora is. Lenéző, lekezelő viselkedésével, az akaratát minden lehetséges módon kikényszerítő magatartásával sok ellenséget szerzett magának, akiktől azonban gyorsan megszabadult. Egyszerűen nem lehetett neki ellentmondani. Legnagyobb ellensége Ivan Mišković tábornok, a jugoszláv titkosszolgálat nagyhatalmú vezetője volt, ami végül katonai karrierje végét jelentette. És ilyenek seregnyien voltak. Mindjobban beleszólt a személyi kérdésekbe, döntésekbe a köztársasági elnöki rezidencián, és egyre erőteljesebben és rendszeresebben az elnök állami, politikai kapcsolataiba, megpróbált befolyást gyakorolni rá a döntésekben.

 

Az említett pártdokumentumban (Fehér könyv, hivatalosan Jovanka Broz viselkedése és cselekedetei 1974-ig) több esetet is leírnak. 1978-ban állítólag még a válás is felmerült a volt elnökben, amikor az általa hozott ajándékot a felesége egyszerűen hozzávágta. „Tito több alkalommal panaszolta, hogy Jovanka zaklatja éjjelente, bemegy a hálószobájába és egész éjszaka személyi kérdésekkel, döntésekkel bombázza, nem hagyja aludni olyannyira, hogy időnként kénytelen volt bezárkózni a fürdőszobába előle és ott kivárni a reggelt.” 

Tito közvetlen környezete azt mondta, hogy Jovanka a férje fejére nőtt. Nem értették, hogy egy despotának hogy nem volt eszköze az ellen, hogy a felesége szégyenszemre pizsamában és papucsban zavarja ki az épületből? Ha hős volt, Jovankával szemben miért nem viselkedett hősiesen, jelentsen ez bármit is? Milyen képet fest ez Tito személyiségéről? A róla szóló könyvekből az derül ki, hogy a magánéletében sokkal gyöngébb volt, mint gondolták.

A neretvai hős, az óriás, aki Sztálinnak nemet mondott, a fürdőszobába menekült a felesége terrorja elől. Sztálinnak nem sikerült őt betörnie, a nőknek igen, és ebben Jovanka volt a legjobb. De bármekkora volt is a terror, Tito nem tudott élni nélküle. 

Személyiségéhez hozzátartozik még, hogy nagyon szeretett közszeretetnek örvendő, népszerű államférfi lenni, az ellenfeleivel való leszámolást másokra hagyta. Soha nem írt alá halálos ítéletet, ezeket amíg hivatalban volt,  Aleksandar Ranković szignálta. Ő csak kegyelmi kérvényeket írt alá. 

Az étkezésében nem voltak különleges kívánságai, csak azt kérte, hogy mindig azonos időben szolgálják fel az ételét. Csak egy ételt utasított el, a csigát. Ezt utolsó inasa és szakácsa Jože Oseli írta meg könyvében. Húsz éves Chivas Regal whiskeyvel lazított és Havanna szivart szívott.  

Tito 1980. május 4-én, Jovanka 2013. október 20-án halt meg.


Categories: Nyugat-Balkán

A mostari "fecske" díjnyertes ugrása (video)

Balkáni Mozaik Blog - Mon, 30/07/2018 - 14:39

A tegnapi mostari hídugrást a fejjel előre, ún. "fecskeugrás" kategóriában 12-dik alkalommal nyerte meg Lorens Listo. A zsűritől a maximális 50 pontot kapta. 

Íme az ugrás: 


Categories: Nyugat-Balkán

Repülnek a mostari „fecskék”

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 29/07/2018 - 13:28

Ha július utolsó vasárnapja, akkor hídugrás Mostarban. Idén 452-dik alkalommal gyűlnek össze versenyzők a régióból és nézők távolabbi országokból is.

Az ugrásnak több évszázados hagyománya van. Először rögtön az átadás után, 1566-ban ugrottak. „Amikor odafutnak és elrugaszkodnak a hídról, ugranak a folyóba, szinte repülnek a levegőben, mint a madarak, az mindegyikük számára egyfajta akrobatika. Az egyik meredeken ugrik, a másik mintha ülne, felhúzott lábbal, néhányan kétszer, háromszor is ugranak, aztán boldogan kimásznak a vízből, felmásznak a sziklákon, feljönnek a hídra és fogadják az elismeréseket, az ajándékokat, az elsők jutalmát” – írta 1644-ben a kor neves oszmán történész-utazója  Evlija Čelebi.

A versenyek évszázadok alatt alig változtak, Mostar féltékenyen őrzi ezt a hagyományt, amely semmit nem vesztett varázsából. Igaz, ma már a nyertesek nevét nem örökítik meg győzelmi énekekben, de az esemény turisták tízezreit vonzza.  A hivatalos versenyek tíz év kihagyás után, 2003-ban folytatódtak, akkorra fejeződött be a hídegyüttes újjáépítése. Az ugrások a délszláv háború alatt sem szüneteltek annak ellenére, hogy 1993 novemberben a horvát-bosnyák háborúban a horvátok a hidat a Neretvába ágyúzták.

A világ legszebb „ugródeszkájáról” 28 méter magasból ugranak a versenyzők két kategóriában: fejjel előre, ún. „fecskeugrás” és lábbal előre, amit csak Mostarban láthatunk. Bármelyiket választják is, abban nincs különbség, hogy kb.100-110km-es sebességgel érkeznek a smaragdzöld folyóba. A „fecskeugrás” címvédője Lorens Listo, lábbal előre ugrásé Igor Kazić.

Az ugrásokat öttagú zsűri bírálja és pontozza, a zsűri elnöke a legendás ugró, Emir Balić. Több mint ezerszer ugrott le a hídról, a győzelmi rekordot is ő tartja, 13 elsőséggel, az ugrásokért összesen több mint 450 érmet, elismerést kapott. Ő mondta, hogy nem létezhet az Öreg-híd ugrók nélkül és ugrók sem a híd nélkül.

                                                  Emir Balić.

A hídugrás állandó beszédtéma a városban. A helyiek szerint az ugrás a mostariak génjeiben van, ennek ellenére az ugrók családjai igazság szerint nem örülnek annak, hogy hozzátartozójuk ezt a veszélyes sportot űzi, de titkon mindenki ki szeretné próbálni. A folyó vize azonban nagyon hideg, az ugrás meglehetősen kockázatos.

„16 éves koromtól, az ötvenes évek elejétől ugrottam az Öreg-hídról, ugrottam versenyeken, és megszámlálhatatlanul sokszor egyéb alkalmakkor”- emlékezik Balić. „Csak a mostariak tudnak igazi fecskeként ugrani. Amikor Listo ugrik, felmegy a hídra és elrugaszkodik, az már többé nem ugrás, az repülés. Nekem Gojko Beric mondta egyszer, hogy amikor ugrok, olyan érzése van, hogy egy századmásodpercre megállok a levegőben, és ez a repülés.”

Emir Balić Mostarban született 1935-ben, átélte a II. világháborút és a délszláv háborút is. Ez utóbbiról azt mondja „az agresszió könyörtelen és kegyetlen volt. Ma sem tudom, hogy éltem túl. Voltam fogoly, vittek kényszermunkára, bezártak a rosszhírű Heliodromba. Soha, senkivel ne történjen többet ilyen.”

„Az első alkalommal három óra kellett, amíg eldöntöttem, hogy ugrok. Álltam csak, álltam… Gondolkodtam, belenéztem a Neretvába, aztán ugrottam. Azt az ugrást soha nem fogom elfelejteni. Egyébként az ugrás három és fél másodpercig tart. Kevésnek tűnik, de egyáltalán nem az. Elrugaszkodás, repülés, leszállás. Ezek az alapelemek. Mindegyikre nagyon kell figyelni. A elmúlt háború alatt is ugrottam, akkor is, amikor a hídat már lerombolták. Utoljára 1996-ban. Az Öreg-híd iránti tiszteletből, utána már egyszer sem.”

                                               Lorens Listo

Emir Balić babérjaira törő Lorens Listo először mindjárt a hosszú szünet után, 2003-ban nyerte el az első díjat, majd utána még tízszer. Mint minden mostari gyerek, ő is már kisfiú korában fürdött a Neretvában, és nézte az ugrókat. Öt-hat évesen kezdett el ugrani alacsonyról, két-három méterről, majd egyre magasabbról és magasabbról. Végül 2000-ben döntött úgy, hogy benevez a versenyre és hivatásos ugró lesz. „El kell ismernem, hogy a második ugrás már sokkal nehezebb volt, mert tudtam, mi vár rám. Azt gondoltam, hogy a becsapódás erőssége enyhébb lesz.” Ma már az ugrás számára rutin, magasságtól teljesen független.

A világhírű „fecskeugrás” amilyen szemet gyönyörködtető látvány, annyira veszélyes is. Erre egész évben készülni kell, keményen edzeni, naponta, télen-nyáron tízkilométereket futni, naponta kétszer edzésre menni, aztán, ahogy egy kicsit jobb idő lesz, azonnal gyakorolni, ugrani.

                                        Lorens Listo és Emir Balić

A verseny szervezői idén felhívták a figyelmét a médiának és a civileknek, hogy az ugrások alatt drónok használata tilos mind az ugrók, mind a nézők biztonsága miatt. Erről a sajtótájékoztatón Lorens Listo is beszélt és azt mondta, ha egyetlen drón is megjelenik, senki nem fog ugrani. Az ugrás komoly koncentrációt igényel, amihez csend kell, ezt nem zavarhatja meg semmi.

Az Öreg-híd az Unesco világörökség része, Emir Balić kezdeményezére kérelmet nyújtottak be, hogy a kulturális világszervezet listájára a „mostari fecskék” is kerüljenek fel.

 

foto: blic.rs


Categories: Nyugat-Balkán

Huszonhárom éven át fáradhatatlanul kereste az igazságot

Balkáni Mozaik Blog - Wed, 25/07/2018 - 14:52

A boszniai háború, a srebrenicai népirtás túlélőinek, áldozatainak emblematikus személye, Hatidža Mehmedović 65 éves korában, vasárnap súlyos, hosszú betegség után Szarajevóban elhunyt. Egy hétköznapi asszony volt férjjel, két fiúgyerekkel, akik 1995-ben 17 és 16 évesek voltak, aztán július 11-e gyökeresen megváltoztatta az életét. Azon a napon a szerb katonák erőszakkal elválasztották őket és mindhármukat, a férj Abdulahot és a fiúkat, Azmirt és Almirt több mint nyolcezer társukkal a halálba küldték. A férjén és a fiain kívül Hatidža elveszítette az apját, két bátyját és a család több tagját.

2003-ban visszatért Boszniába, visszaköltözött Srebrenicába és oszlopos, meghatározó tagja, majd elnöke lett az 1996-ban alakult civil szervezetnek, a Srebrenicai Anyák egyesületének.

Az idei megemlékezésen betegsége miatt nem lehetett ott Potočariban, saját otthonában, Srebrenicában emlékezett. Még ugyanazon a napon visszavitték a szarajevói klinikára, ahol alig két hét múlva meghalt.

Az őt méltató üzenetek, a részvétnyilvánítások sora érkezik a világ minden tájáról, a régióból, politikusoktól, közéleti személyiségektől. Angelina Jolie a CNN-nek írt cikket róla:

 „Négy évvel ezelőtt ismertem meg Hatidžet, amikor Srebrenicába látogattam. Jól emlékszem, a többi gyászoló asszony között ült, csendesen és méltóságteljesen mesélte történetét. Beszélt a háború előtti életéről a férjével, Abdullahhal és a fiaival, Azmirral és Almirral. Elmesélte a borzalmas napot 1995 júliusában, amikor erőszakkal elválasztották őket tőle.  

(…) Hatidža 15 évig kereste családtagjai maradványait. Az első túlélők között volt, aki visszatért Srebrenicába. Egyedül élt, szembenézett a fenyegetésekkel, az üldözéssel, a népirtás tagadásával kapcsolatos állandó próbálkozásokkal. Elmondta nekem, hogy amikor végre megtalálták a férje és fiai maradványait, minden, amit kapott, hogy eltemessen, Almir fia két lábszárcsontja volt. És ahelyett, hogy a pillanat szívet tépő fájdalmáról beszélne, egyszerűen csak annyit mond, szerencsésebbnek érzi magát annál a sok anyánál, akik nem kaptak még egy kis vigaszt sem. Hatidža Mehmedović sok szempontból emlékeztetett a többi boszniai asszonyra, akikkel találkoztam, akik túlélték a háborút, olyan módon, hogy együttesen erőt, toleranciát, alázatosságot, a gyűlölet visszautasításának eltökéltségét mutatták. De Hatidža különleges volt, 23 éven keresztül fáradhatatlanul kereste az igazságot.

(…) Soha nem volt semmilyen kiemelt státusza, de minden srebrenicai anya nevében szólt. Nem tett különbséget az áldozatok között, mindet egyenrangúnak tekintette, ugyanolyan értékesnek. Még akkor is, amikor megrendült az egészsége, konvojok szervezésén dolgozott, amikkel élelmiszert és gyógyszert vittek szíriai menekülteknek. Idő előtt halt meg, csak 65 éves volt, halála kétségtelenül hangsúlyozta mindazt, amit átélt. Most másoknak kell továbbvinni azt a terhet, amit eddig ő viselt éveken át. Míg halála szomorúsággal tölt el, és sajnálattal a bosznia-hercegovinai háború minden áldozatával, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, aki hálával és csodálattal emlékszik Hatidzára. "


Categories: Nyugat-Balkán

Usztasa üdvözlés és a horvát válogatott

Balkáni Mozaik Blog - Sun, 22/07/2018 - 15:55

Vége a labdarúgó világbajnokságnak, a horvátok remekül küzdöttek, jó meccseket játszottak, megérdemelten hozták el az ezüstérmet. Aztán jöttek a képek, felvételek, cikkek először az öltözőből, aztán az otthoni ünneplésről és nem értettem, hogy miért a nagy kirohanások, a nyilatkozatok egy előadó, és egy dal miatt.

Van egy ismert, szélsőjobboldali énekes, Marko Perković Thompson, akit a válogatott szövetségi kapitánya Zlatko Dalić és Luka Modrić hívott meg, hogy legyen velük a nyitott autóbuszon a zágrábi repülőtértől egészen a Jelasics bán térig, végig a városon, sőt, előbbit szülővárosába, Varasdra is elkísérte.

A médiák Horvátországban, a régióban, külföldön, a közösségi hálók, a kommentek, az emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek.  

Éles kritikát fogalmazott meg a Simon Wiesenthal nácivadász központ igazgatója, Efraim Zuroff. Marko Perkovićot - akinek Thompson ragadványneve az amerikai automata gépfegyver neve, amit ő is használt a délszláv háborúban – hírhedt usztasa szimpatizánsnak nevezte. „Luka Modrić talán rászolgált a vb legjobb játékosa címre, de Thompson meghívásáért piros lapot érdemel”- mondta.

Ivo Goldstein történész szerint az énekes jelenléte árnyékot vetett az ünnepségre és a válogatott egész teljesítményére a maga elfogadhatatlan dalaival. Szerinte a szervezőknek, függetlenül attól, hogy a játékosok meghívták, figyelmeztetni kellett volna őket bizonyos következményekre.

Van kommentelő, aki „fasiszta szemétnek” nevezi Thompsont, mások vállalhatatlan politikai üzenetei miatt teljesen feleslegesnek, Zdravko Reić ismert sportújságíró pedig a meghívását az ünnepségre egy „rémes gesztusnak” és helytelen cselekedetnek minősítette, ami azonban nem tudta kisebbíteni a pillanat nagyszerűségét.

Ivica Maštruko politikai elemző, korábbi diplomata, igazán diplomatikusan értékelte a történteket. Úgy véli, hogy Thompson megjelenése nem rontotta Horvátország általános megítélését, de minden bizonnyal helytelen és teljesen szükségtelen volt jelenléte, mert a kamerák nagyobb figyelmet szenteltek neki, mint amennyire szükség volt. Azt gondolja, itt a focisták politikai ismerethiányáról van szó, de nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani az esetnek, bár megjegyzi, talán jobb lett volna az egész Marko Perković nélkül.

De mi miatt is vetnek ilyen hullámokat az indulatok?

Van egy dal, a címe Bojna Čavoglave, szerzője és előadója Marko Perković. A dal 1991-ben a horvát-szerb háború idején született még abban az időszakban, amikor a horvát erők elégtelen öltözékben és szervezettségben sorra vereséget szenvedtek a technikailag kiválóan felszerelt ellenséggel szemben. A horvát védők moráljának emelésében akkor jelentős szerepe volt a dalnak, ezt senki nem vitatta és sokat jelentett a civileknek is, akik akkor már hosszú hónapok óta a szerb fenyegetettségben éltek. Először a spliti rádióban hangzott el 1991.december 31-én.

                            Thompson 1991-ben a videoklipben

A dal üzenet a szerbeknek, hogy megvédik a hazájukat, Horvátországot és a szerző szülőfaluját, Čavoglavet. Ezt a dalt kicsit finomított szöveggel énekelték a bosnyák hadsereg és a horvát védelmi hadsereg katonái is.  

Szabad fordításban két sor a dalból:

„Lépés előre, a puska kész, és dallal mind a hazáért, a szabadságért harcolunk.

Halljátok szerb önkéntesek, bandák, csetnikek, elér hozzátok a kezünk Szerbiába is.”

A dal és az arról forgatott videoklip is a hírhedt usztasa köszöntéssel, A hazért! Készen! (Za dom! Spremni!) köszöntéssel indul, és Thompson koncertjein is ezzel köszöntik egymást a résztvevők, akik közül sokan usztasa egyenruhában és/vagy szimbólumokkal jelennek meg.   

Marko Perković nagyon megosztó személyiség, egyesek hazafinak tartják, aki a dalaiban a hagyományos értékeket, az Istenbe való hitet, a család és a szülőföld szeretetét hirdeti, míg mások szélsőségesen nacionalistának. A net.hr nem reprezentatív közvélemény kutatása is mutatja, hogy mennyire megosztott a horvát társadalom Thompson személyét illetően.

A kérdés: Helye volt-e Thompsonnak a válogatottra várva? 

- Nem, ez szégyen Horvátországra!   51,43%

- Igen, nincs igazi horvát ünnep Thompson nélkül!   48,57%

A Za drom! Spremni! usztasa üdvözlés sok vihart kavart már az elmúlt nyolc évtizedben is a balkáni népek között, az elmúlt években a horvát kormányon belül is, ami nem csoda a usztasa mozgalom történetének ismeretében. Az usztasa mozgalom a két világháború közötti szélsőjobboldali függetlenségi mozgalom. Magának a szónak a jelentése: felkelő. Terrorcselekményeket hajtottak végre a királyi Jugoszláviában, Marseillesben meggyilkolták Sándor királyt. A II. világháború idején megalapították a nácibarát ún. Független Horvát Államot (NDH), és tömegesen koncentrációs táborokba hurcolták a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szerbeket. Egyes becslések szerint közel egymillió szerb civilt mészároltak le a mai Horvátország és Bosznia területén.

Tavaly Andrej Plenković miniszterelnök jelezte: mivel a köszöntés túlnyomóan az usztasa rezsimhez fűződik, elfogadhatatlan a használata.

Talán tényleg jobb lett volna Thompson nélkül…  


Categories: Nyugat-Balkán

Szarajevó szimbóluma a Gazi Husrev-begova dzsámi

Balkáni Mozaik Blog - Fri, 20/07/2018 - 12:48

1992-1996 között a boszniai háborúban az országban sok dzsámi súlyosan megsérült, vagy teljesen leromboltak. A szarajevói Gazi Husrev-begova dzsámit a négy évig tartó ostrom alatt több mint száz rakétatámadás ért, jelentősen megrongálódott. A daytoni békeegyezmény aláírása után szinte azonnal, 1996-ban megkezdődött a helyreállítása nemzetközi segítséggel, és 20 évvel ezelőtt nyílt meg újra.  

A Gazi Husrev-begova dzsámi 1530-31-ben épült. Adžem Esir Ali török főépítész építette, akit halála után ezen a poszton az ismert tanár, építész Hajrudin Sinan váltott. (Ő építette a mostari Öreg-hidat is.)

A dzsámi egyike az utolsóknak, amik kora gótikus stílusban épültek, ez is az oka annak, amiért az oszmán építészet egyik legjelentősebb alkotása a mai Törökország határain kívül. Mimar Sinan 1538-ban alapozza meg a klasszicista korszakot Szulejmán szultán fiának, Mehmetnek tiszteletére emelt Šehzada dzsámival Isztambulban.

A helyreállítást szinte teljesen hűen végezték el, a belső falfestményeket kivéve. A háború előtt voltak Monarchia korabeli festmények, ezek sajnálatos módon megsemmisültek és nem is újították meg őket. Ugyancsak megsemmisült a híres kalligrafikus, Rakim ef. Islamović falfestménye.  A Haverford Collegee professzora Michael A. Sells azzal vádolta az újjáépítőket, akik az anyagi eszközöket főleg Szaúd-Arábiától kapták, hogy az túl vahabista. A belső tér most tiszta fehér, holott korábban gazdagon dekorált volt, a részletek többsége, a díszítések és a színek teljesen lecsupaszodtak, ez a vahabizmusra jellemző.

Van más is, ami eltér az eredetitől. Az építés idején nem létezett fehér homlokzat a külső falakon, csak kő volt, ahogyan az ma is látható a szarajevói Ali-pašino dzsámin, ugyanis a törökök nem készítettek homlokzatot egészen a 19. század közepéig.  

A Begova dzsámi különbözik Bosznia és a Balkán más mecsetjeitől, elsősorban a kupola nagysága miatt, ami 24 méter magas, és nincs a Balkánon még egy ilyen magas kupola. Különleges a stílusa miatt is, a szarajevói mecset kora gótikus stílusban épült, míg Bosznia többi mecsetje klasszicista stílusban.

A belső teret tekintve van hasonlóság, ilyen a nevezetes Banja-Luka-i Ferhadija dzsámiban, de ilyen egyes mecsetekben Macedóniában, és talán néhányban Bulgáriában és Görögországban. A belső térben, a mecset sarkában vannak az oszmán építészet utolsó sztalaktit díszítésű kompozíciói.  

A Begova dzsámi az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1898-ban a világon elsőként kapott elektromos világítást.

Ma Szarajevó szimbóluma, Bosznia-Hercegovina nemzeti emlékműve státuszt kapott.


Categories: Nyugat-Balkán

Menekültkrízis Boszniában

Balkáni Mozaik Blog - Wed, 18/07/2018 - 13:01

„Milyen menekültek azok, akiknek a legújabb mobiltelefonjuk van, jó ruhájuk, nem úgy mint nekünk, akik a háború alatt mezítláb menekültünk az ellenség elől?”

„Emlékszem 92-re, akkor a mieink azt mondták a faluból menekülőknek, hogy hozzák az ékszereiket, mert azt az életükért el tudják adni… ezekkel a telefonokkal segítenek nekik elérni Európát… Nagyon gyorsan elfelejtettük, hogy nekünk hogy volt…”

„Ne vicceljetek már, az a telefon vagy a tablet talán az egyetlen, amije van, ami megmaradt neki, és a 21. században élünk és nem 93-ban. Ma mindenkinek van már telefonja, és hogy van az, hogy megérkeznek ide, a saját országukkal már alig van kapcsolatuk, az életüket mentik és akkor a bosnyákok azt nézik, milyen telefonjuk, milyen cipőjük van… szerencsétlen egy ország vagyunk…”

Az egyik boszniai országos napilap internetes oldalára írt olvasói vélemények, de természetesen ott is szép számmal vannak azok a megjegyzések, hogy bizony ezek a menekültek már nem a háború elől jönnek ennyien, hanem gazdasági menekültek, sőt, sokan lehetnek közöttük az Iszlám Állam tagjai, és egyéb bűnözők is.

A kis nyugat-balkáni országban a hivatalos adatok szerint jelenleg közel 4000 menekült tartózkodik, főleg gazdasági menekültek, akik túlnyomó többségének nincs semmilyen hivatalos dokumentuma.  

„Az esetek 90%-ában nincsenek okmányaik, és megsemmisítenek minden bizonyítékot, ami arra utalna, hogy hogyan jutottak be Bosznia-Hercegovinába, így őket az ún. „visszafogadási” rendelkezéssel nem tudjuk visszaküldeni abba az országba, ahonnan jöttek” – mondta Slobodan Ujić a Külföldieket ellenőrző szolgálat igazgatója. A szolgálat eddig 7926 menekültet regisztrált, akiknek 90%-a nem rendelkezik semmilyen dokumentummal, tőlük ujjlenyomatot vettek és az alapján próbálják meg személyazonosságukat kideríteni.

Az év eleje óta az országba a legtöbb menekült Pakisztánból és Szíriából érkezett, 2417 ill. 1393 fő, Afganisztánból 980 fő, Iránból 900 fő, a többiek Irakból, Líbiából és más országokból. A szakértők állítása alapján vegyes migrációról van szó, első helyen állnak a gazdasági menekültek leginkább Pakisztánból, Afganisztánból, Irakból és Iránból.  

Az elmúlt hetekben annak ellenére, hogy némileg csökkent a nyomás a határokon, naponta 30-60 menekült érkezik. A szolgálat igazgatója azt mondja, hogy Bosznia kész megerősíteni határait keleti szomszédai, Szerbia, Montenegró felé, azzal együtt, hogy a menekültek jórészt Görögországból, Bulgáriából érkeznek és EU-s országokba akarnak tovább menni. Az igazgató úgy véli, hogy az illegális migráció folytatódik, és senkinek nincs „varázspálcája”, hogy azonnal megoldja ezt a problémát. Az a véleménye, hogy egyetlen ország sem tud maga harcolni az illegális bevándorlás ellen, az Uniónak a nyugat-balkáni országok részvételével kell megoldást keresni. 

A legnagyobb nyomás Una-Szana kantonra nehezedik, azon belül is Bihács és Velika Kladusa városokra, amin keresztül a menekültek Horvátországba és onnan tovább más európai országokba igyekeznek. Becslések szerint a kantonban több mint 3000 menekült várakozik, de ahogy Horvátország erősíti határait, egyre nehezebb illegálisan átlépni a bosnyák-horvát határt, a menekültek fele „beszorult” Boszniába. A kikérdezésük során kiderül, hogy nem akarnak itt maradni, csak tranzitálásra használják az országot, sőt sokan egészen pontosan meg tudják mondani, hogy melyik országba, melyik városba tartanak.   

A kanton lehetőségei korlátozottak, hogy megbirkózzanak a menekültáradattal, ezért segítséget kérnek mind a Föderációtól, mind az államtól és az Európai Uniótól is.

Néhány napja Dragan Mektić, Bosznia belbiztonsági minisztere értékelte a kialakult helyzetet, ami lényegesen különbözik az akár két évvel ezelőtti menekült krízistől is. Akkor nem számított, hogy a szerbiai Sidben a horvát határ közelében létesült menekültközpont, most az Európai Bizottság pénzügyileg nem támogatja hasonló kialakítását Velika Kladusában, mert a város túl közel van a horvát határhoz és így az Unióhoz.

 „A menekültek akkor is csak tranzitáltak a nyugat-balkáni régióban, de akkor nem volt fontos a befogadó állomások helye. Most az EU határai nem nyitottak, a menekültek hosszabb ideig tartózkodnak Unióhoz közeli településeken. Boszniának jelenleg nincs kapacitása, hogy egyedül ellássa, hosszabb ideig eltartsa ezeket az embereket, ezért folyamatos a tárgyalás az EU-val, ami kész segítséget nyújtani minden lehetséges módon.”

Horvátország korábbi belügyminisztere, Vlaho Orepić úgy látja, „az embereknek tisztában kell lenni azzal, hogy sajnos itt embercsempészésről van szó és azt nem szabad összekeverni a valódi menekültkérdéssel.” Ugyanezt mondják maguk a menekültek is: „Nehéz nekünk, hogy összekevernek a bevándorlókkal. Az nem ugyanaz. Mi háborúból jöttünk, elhagytuk lakóhelyünket, mert ott nem lehetett élni, ezek az emberek más miatt jönnek. És az nem ugyanaz. Minket biztosan elfogadnának az európai országokban, de miattuk….”

Bihácson és Velika Kladusan a helyi lakosok, hivatalok, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, civil szervezetek és mindenek előtt a Vöröskereszt osztják meg maguk között a menekültek ellátásának egyre nagyobb problémáját.   

Befogadó központokat alakítottak ki egy gyerekotthonban, egy nyugdíjas házban, és közel 900 embert tudnak elhelyezni ideiglenes sátortáborban. Akiknek egyikben sem jut hely, azok ott vannak mindenhol: parkokban, autóbusz végállomásokon, parkolókban, és az utcákon.

Bihács polgármestere Šuhret Fazlić azt mondja, hogy naponta 4 ezer euró szükséges az élelmiszerre és higiéniai eszközökre. Ezt eddig a Vöröskereszt városi szervezete biztosította, besegített az boszniai Iszlám Közösség, a kanton kormánya és a helyiek, akik az egésznek a terhét viselik. 

A lakosság körében megoszlanak a vélemények a menekültekkel kapcsolatban, mégis tény, hogy Bihácson és Velika Kladusan hatalmas segítséget nyújtanak nekik. A lakosok és a civil szervezetek biztosítanak számukra úgy-ahogy szállásokat, ennivalót. A bihácsi egészségügyi központban eddig kb. 23 ezer szolgáltatást nyújtottak menekülteknek, Velika Kladusában 15 ezret, és azt mondják „az erőnk végén vagyunk, mert elfogytak a gyógyszerek, a gyógyászati eszközök.” Súlyos probléma, hogy sok a beteg közöttük és nemcsak a hosszú gyaloglás miatt. Regisztráltak szenvedélybetegeket és HIV pozitív beteget is. Kezelésükre a helyi egészségügyi intézményekben kapnak segítséget.

Annak ellenére, hogy a menekültek aggodalommal töltik el a helyieket, azt mondják, hogy azok körülmények, amiben élnek, a minimális szint alatt, az egyszerűen embertelen. Ezért van szüksége a két városnak támogatásra.

Az ideiglenes befogadó állomásokon dolgozó Vöröskereszt önkéntesek azt furcsállják, hogy a menekültek főleg fiatalok, 15 és 30 év közöttiek, kevés a nő és a gyerek. Továbbra is a legnyugtalanítóbb kérdés: tudjuk-e hogy kik ezek az emberek, akik napról napra egyre többen vannak? Miben reménykednek? A válasz nagyon nehéz. Csak tovább akarnak menni, és nem hátrálnak, mindig megpróbálják a határt. Minden időben és minden módon. Az elmúlt hónapban a rendőrség adatai szerint 200 embert fordítottak vissza a horvátok, miután az ottani rendőrség elfogta őket.  

Ezekben a napokban, hetekben a leggyakoribb kifejezés Bihácson és Velika Kladusában a bizonytalanság. Mert a helyi lakosok azzal együtt, hogy segítenek, félnek. „Nem biztonságos kimenni az utcára, különösen az esti órákban” - mondják sokan. – „Azért segítünk nekik, de sokáig nem mehet így. Egyrészt nem bírjuk magunk, másrészt hogy is mondjam, egyszerűen nem mehet így tovább, semmi jóra nem vezet. Ez nem jó sem nekünk, sem nekik.”

Idegenforgalmi szakemberek mondják, hogy Bihács ezt a szezont elvesztette. Szinte minden nyári foglalást lemondtak. Az arab turisták, akik a legnagyobb számban voltak vendégei az Una Nemzeti parknak, nem akarnak ide jönni.  

A Föderáció rendőrségének igazgatója Dragan Lukač azt mondta, hogy a menekültek nagy része a határokon át érkezett Boszniába, csak elenyésző számban az erdőkön, hegyeken keresztül, és szinte minden menekült és bevándorló a Föderáció területén van, a Szerb Köztársaságban szinte senki nincs, ami elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy ki honnan érkezett. „Nem lehet ezt a problémát egyetlen entitásra zúdítani, Bosznia-Hercegovinának ebben a kérdésben egységesnek kell lennie. Elfogadhatatlanok azok a politikusi kijelentések, hogy a Szerb Köztársaság egyetlen menekültet sem fogad be. Ők is Bosznia-Hercegovina részei. Nem tudom megerősíteni, hogy minden menekült Szerbiából érkezett Boszniába, de lehetséges. És ha ez így van, akkor jogosan tesszük fel a kérdést: kinek áll ez érdekében és miért?  De ezek csak spekulációk, a rendőrségnek pedig a tényekről kell beszélnie.” 

A rendőrfőnök sajtótájékoztatón elmondta, hogy meglátogatta valamennyi helyet, ahol menekültek vannak, és sokkolták az ott látottak. „Az amit tegnap láttam az ún. ’táborokban”, vagy jobban mondva  azokon a helyeken, ahol ezek az emberek tartózkodnak, azt kell mondanom, hogy rettenetes, szörnyű. Velika Kladusában rendezettebb és szervezettebb elhelyezést láttam a 100 méterrel arrébb levő kutyamenhelyen, mint ott, ahol a menekültek voltak. Ez rettenetes. Az egyik menekültközpontban olyan állapotok voltak, hogy ott nyugodtan lehetne egy horrorfilmet forgatni. Ott nincs semmi, de biztosan tartózkodik ott 7-800 ember, köztük legalább 100 gyerek. Hol végzik el szükségletüket, van-e hely, ahol legalább kezet tudnának mosni?” – kérdezte a rendőrfőnök, és hozzátette az a csoda, hogy eddig még nem tört ki valamilyen járvány.

„Sok szörnyűséget láttam életemben, átéltem a háborút, de egyszerűen sokkolt a látvány, amivel ott találkoztam. Nekünk ez Boszniában nem kell. Fel kell ébrednünk és felelősségteljesebben kell viselkednünk az országunk polgári iránt és azok iránt is, akik ide jönnek, függetlenül attól, hogy miért jönnek. Egy helyi közösség nem tud maga megküzdeni minden problémával, be kell avatkozni minden hatalmi szinten, beleértve a nemzetközi közösségeket is. Itt emberekről van szó, segítenünk kell nekik, mindannyiunk érdekében.”

Újságírói kérdésre azt is elmondta, hogy nagyon indokolt az a félelem, hogy a menekültek között vannak az Iszlám Állam tagjai is.

Ha elvétve is, de vannak jó dolgok is. Egy menekült elkezdett dolgozni egy fodrász szalonban, egy szíriai fiú és egy lány folyamatosan segítenek az ételkészítésben. Vagy a hatéves Ahmed Afganisztánból, aki még öt testvérével és a szüleivel van itt, és szintén az önkéntesekkel dolgozik, ételt oszt. És gondoskodik a családjáról.  

 


Categories: Nyugat-Balkán

Fociláz Horvátországban egy kicsit a légiközlekedés szemszögéből

Balkáni Mozaik Blog - Mon, 16/07/2018 - 16:08

Még nincsenek meg a végleges adatok, de minden valószínűség szerint rekordhónapot zár június-júliusban a zágrábi repülőtér.

A labdarúgó világbajnokságra 11 charter járat indult Moszkvába. A járatokat a Croatia Airlines, az Uzbegistan Airways, a Red Wings, az Ural Air, az Aria Airways, a Turkish Airlines és a Rossiya teljesítették. A charterek közül négyet szélestörzsű repülőgéppel bonyolítottak: egy Boeing B777-300ER (364 utas), két Boing B767-300 (269 utas) és egy Airbus A340-300-as (295 utas).

A döntő előtti három napban a horvát légitársaság a menetrendszerinti járatokon növelte a kapacitást, ahogyan az Aeroflot is Airbus A321-est állított be a Moszkva-Zágráb útvonalra. Nem maradt le a Turkish sem, szombaton saját járatán szélestörzsű gépet,  Airbus A330-300-ast üzemeltetett.

A csapatot a Croatia Airlines OU8003 járatszámú Airbus A 319 típusú különgépe hozza haza, ami erre az alkalomra „Bravo vatreni!” ünnepi feliratot kapott. A matricázást a gép londoni érkezése után péntekről szombatra virradó éjszaka végezték el.  

Az ünnepi járat parancsnoka capt. Josip Grgec, a Croatia Airlines operatív igazgatója.  

foto: T6


Categories: Nyugat-Balkán

A labdarúgás kiváló terepe a soviniszta gyűlöletnek

Balkáni Mozaik Blog - Fri, 13/07/2018 - 17:46

Döbbenetes indulatok törnek fel elsősorban a szerbiai bulvársajtóban a most zajló labdarúgó világbajnokság ürügyén. Szerb médiaszakemberek, politológusok, emberjogi aktivista mondanak véleményt, keresnek magyarázatot.

„Undorító usztasák!”, „Danijel Subašić egy átkeresztelkedett szerb”, „Kolinda a fenekét riszálta Medvegyev előtt”. Ezek a finomabbak az utóbbi napokban megjelent cikkekből, amiknek amúgy gyakran nincs sok közük a labdarúgáshoz.

Az egyik szerb bulvárlap a horvát válogatott sötétkék mezében a fekete légió egyenruháját véli felfedezni, egy másik élesen bírálja a Szerb Rádió és Televíziót, amiért azok állítólag Horvátországnak szurkolnak. Nem kímélik a szerb sportújságírás legendáját, Milojko Pantićot és a világklasszis teniszező Novak Đokovićot sem. Ellene valóságos hajszát indítottak. Korábban a médiában Đoković volt az istenített szerb hős, aki bosszút áll a gonosz világon minden, Szerbiát ért igazságtalanságért, az Air Serbia légitársaság az első Airbus típusú repülőgépét is róla nevezte el. Aztán nagyon rövid idő alatt megkapta a „pszichopata”, a „teljesen őrült” jelzőket, pusztán azért, mert Horvátországnak drukkol. Most az sem számít, hogy továbbra is a világranglista első helyén áll.

„Volt idő, amikor a kommunista Slobodan Milošević, vagy a nacionalista Vojislav Koštunica közötti dilemma foglalkoztatta az embereket, de most minden a kléri-nacionalisták és a soviniszták kezében van, élükön a háborús bűnös Vojislav Šešelj és legjobb tanítványa, Aleksandar Vučić, és ezért a szerbek menthetetlenek” – tört ki élesen Pantić.

Nataša Kandić emberjogi aktivista azt mondja, a jelenkori történések még a háború előtti időkig nyúlnak vissza, az ellenségeskedés már akkor elkezdődött, majd  fokozódott, és amikor még véget lehetett volna vetni neki, nem tették meg. Úgy látja, hogy a köztévén a mérkőzések közvetítése korrekt és szakszerű, és ugyanilyen számtalan cikk és tudósítás, de ami a bulvársajtóban megjelenik, az sokkoló, mert szándékosan tartják felszínen a gyűlölködést, és felhasználnak minden eszközt és eseményt az ellenségeskedéshez.

Szerbiában a bulvársajtó népszerű és nagy befolyása van, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy „évek óta a gyűlölet nyelvén beszélnek, mintha még mindig valami háborús övezetben lennénk. Az embernek az az érzése, mintha az lenne a fő feladatuk, hogy állandóan felfedezzenek, feltárjanak valami ellenségeskedést.”

A gyűlöletbeszéd nem most kezdődött, hanem még 1987-ben, amikor Slobodan Milošević saját kezébe kaparintotta az összes médiát, és addig soha nem látott propaganda kezdődött, széles körben terjesztetve a gyűlöletet minden ellen, ami nem szerb, és ez nagyon gyorsan háborús összeütközésekhez vezetett.

Elképesztő, hogy milyen mélyen és az élet minden területén hogyan mérgezik sovinizmussal a társadalmat, felhasználva a horvát válogatott világbajnoksági sikerét. Azt pedig, hogy Oroszországot éppen Horvátország ütötte el a továbbjutástól, az oroszbarátok nagyon a szívükre vették. Mert a nagyszerb nacionalizmus időközben kicsit átváltozott, most a megmentőt Oroszországban és Putyinban látják, a labdarúgásban pedig szinte a háború folytatását, csak más eszközökkel.  

Ennek a nacionalista világnézetnek az a lényege, hogy ”szerbnek lenni azt jelenti, hogy gyűlölni a horvátokat”, de fordítva sincs másképp: „horvátnak lenni azt jelenti, hogy gyűlölni a szerbeket.” A labdarúgás „hálás gyűlöletkeltő”. A féltékenység és az irigység a horvát válogatott iránt, ami sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint a szerb, biztos táptalaja a gyűlöletbeszédnek. „A labdarúgás kiváló terepe a soviniszta gyűlöletnek” – mondta a belgrádi író, újságíró Tomislav Marković.

Nacionalisták mindkét oldalon vannak. Szerbiába például nagy mennyiségben érkezik élelmiszer Horvátországból, kelendőek is, de vajon mi motiválhatja azt a cikkírót, aki emígyen feddi meg honfitársait: „eszitek ezeket, amiről azt gondoljátok, hogy a miénk, és nem tudjátok, hogy ezek horvát termékek”. Kiderül, hogy a nemzeti identitásnak rosszat tesz a horvát ásványvíz, vagy a horvát csokoládé fogyasztása.

De a horvátoknak sem kell a szomszédba menni egy kis érthetetlen nacionalizmusért. Náluk az kavart kisebb botrányt, hogy Kolinda Grabar-Kitarović államfő szerb csokoládét osztott meg barátaival.

Egy horvát politikai elemző úgy látja, hogy Horvátországnak nincs miért botrányt kiáltania a szerbek nacionalista kijelentései miatt, mert maga is él hasonló eszközökkel, Nikola Tesla szobrát például azért távolították el, mert szerb volt.  

„Azok, akik ünnepelték Franjo Tuđman azon kijelentését, hogy „hál’Istennek, a feleségem nem szerb, és nem zsidó”, most ugyanezek az emberek megbotránkoznak a szerbiai primitív nacionalizmuson, ami tényleg primitív, tényleg szörnyű, de nem olyan valami, amivel Horvátország is ne élne már 25 éve, csak most hirtelen szeretné elfelejteni.”

Ő még emlékszik rá, hogy 1992-ben az olimpiai úszócsapatba nem válogattak be egy éremesélyes úszót a vezetékneve miatt. A nemzeti olimpiai bizottság elnöke nem engedte, hogy részt vegyen azon az olimpián, mert nem akarta, hogy a horvát csapat soraiban Milošević nevű sportoló legyen. Ezek a dolgok nem tűnnek el egyszerűen azzal, hogy most egy kicsit jobb, hogy most Horvátországban gyakorlatilag nincsenek szerbek.

Szerbiában természetesen nem osztják mindenben a bulvár gyűlölködő véleményeit, de helyiek úgy látják, hogy a józanabbak, a „normális emberek” vannak kisebbségben. Továbbra is az az uralkodó vélemény, hogy a nacionalizmus ellenesek szerbellenesek. Nemcsak a bulvárlapok operálnak a nacionalizmussal, ők csak a legagresszívabbak és a legvulgárisabbak, ugyanúgy fellelhető az úgynevezett komoly médiában is, a kulturális intézmények, az írószövetség, az egyház, az akadémia, stb. megnyilvánulásaiban.  


Categories: Nyugat-Balkán

Srebrenica 1995-2018

Balkáni Mozaik Blog - Wed, 11/07/2018 - 09:37

Stratégiai célpont

Srebrenica egy kisváros Bosznia keleti részén, a szerb határ közelében. A délszláv háborúban a szerbeknek nagyon fontos volt, minden áron irányításuk alá akarták vonni. A várost körülvevő területek teljesen a boszniai szerbek irányítása alatt álltak, számukra a város elfoglalása stratégiai fontosságú volt. 

Védett övezet

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 819-es számú határozata 1993. április 16-án Srebrenicát védett övezetté nyilvánította, ami azt jelentette, hogy nem lehet fegyveresen megtámadni, vagy egyéb más ellenséges cselekményt ott végrehajtani. Ugyanezzel a határozattal két további enklávé, Žepa és Goražde kerültek ENSZ védelem alá.

 

„Megváltás” Potočariban

Több ezer bosnyák menekült Srebrenicából és a környező falvakból Potočariba,  hogy védelmet találjon az ENSZ bázison. 1995. július 11-én estig 20-25 ezer menekült gyűlt össze.  A következő napokban a szerbek elkezdték elkülöníteni a férfiakat. 10-15 ezren megpróbáltak a boszniai hadsereg ellenőrzése alatt álló Tuzla felé elmenekülni.

Támadás

1995 közepén a boszniai polgári lakosság és a katonák humanitárius helyzete az enklávéban katasztrofális lett. A boszniai hadsereg térségben lévő alakulatai sürgősséggel kérték egy folyosó biztosítását a humanitárius segélyek városba juttatására. A Szerb Köztársaság hadseregének offenzívája Srebrenica ellen 1995. július 6-án kezdődött.

Tömeggyikosság

1995 júliusában néhány nap alatt Srebrenicában meghalt több mint 8 ezer férfi és fiúgyerek. Törvényszéki dokumentumok bizonyítják, hogy ősszel a szerbek nagy erőfeszítéseket tettek a tömeges kivégzések elrejtésére. Az elsődleges sírokat távolabbi helyekre, másodlagos sírokban helyezték át.

 

Ítélet népirtásért

A hágai nemzetközi törvényszék az első olyan nemzetközi bíróság, amelyik Európában ítéletet hozott népirtásért. 2004 áprilisában Radislav Krstić (a képen látható) perében a fellebbviteli tanács megerősítette, hogy 1995-ben Srebrenicában népirtást követték el, és jóváhagyta a bíróság által kirótt 40 év börtönbüntetést. A Srebrenicában elkövetett népirtásért ítélték el Ratko Mladičot és Radovan Karadžićot, a boszniai szerbek katonai és politikai vezetőit.

Potočari

Bill Clinton amerikai elnök 2003 márciusában nyitotta meg a Srebrenica- Potočari Emlékközpontot.  A népirtás első 600 azonosított áldozatát március 31-én temették el, majd még 118-at ugyanazon év július 11-én, a népirtás nyolcadik évfordulóján. Minden évben több tucat embert temetnek el ezen a napon.

Támadás Vučić ellen

A srebrenicai népirtás 20. évfordulóját beárnyékolta a volt miniszterelnök és a jelenlegi szerb elnök, Aleksandar Vučić elleni támadás a megemlékezés helyszínén. 2010. március 30-án a Szerb Köztársaság parlamentje elfogadta a Srebrenicáról szóló határozatot, amely "kifejezi együttérzését és bocsánatot kér az áldozatok családjaitól, amiért nem tettek meg mindent, hogy megelőzzék a tragédiát.” Idén a megemlékezésen részt vesz a szerbiai Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöke, Čedomir Jovanović. Azt mondta: „Srebrenica a mi szégyenünk, és bűnünk.”.

Holland felelősség

Hollandia fellebbviteli bírósága 2017. június 27-én másodfokú ítéletet hozott a „Srebrenicai és Zepai anyák” egyesülete által kezdeményezett perben, és kimondta, hogy Hollandia csak 30 százalékban felelős a több mint nyolcezer áldozat haláláért. Az ítélet indoklása szerint annak a lehetősége, hogy a mészárlást nem élik túl, 70 százalék volt.  A fotón Ratko Mladić a holland Karremans parancsokkal 1995.július 12.én.

Naser Orić felmentése

A Bosznia-Hercegovina fellebbviteli bírósága 2018. június elején megváltoztatta a Naser Orićot és társait felmentő ítéletet és újabb eljárásra kötelezte a hatóságokat. Naser Orić és Sabahudin Muhić , a boszniai hadsereg parancsnokai ellen vádat emeltek 1992-ben Bratunacban és Srebrenicaban hadifoglyok ellen, és Zalazje, Lolići és Kunjerac falvakban a civil lakosság ellen elkövetett bűncselekmények miatt.

Temetés Potočariban

Ma, 2018. július 11-én 35 azonosított áldozatot fognak Potočariban eltemetni 6575 társuk mellé. Több mint ezer áldozat nyomát még nem sikerült megtalálni.

 

fotók: deutschewelle


Categories: Nyugat-Balkán

A berlini kongresszus - a Balkán újrafelosztása

Balkáni Mozaik Blog - Mon, 09/07/2018 - 13:46

Boszniai életünk alatt nap mint nap szembesültem az Osztrák-Magyar Monarchia kézzel fogható örökségével, elégedetten nyugtáztam a helyiek elismerő szavait a történelem azon időszakáról, és jószívvel olvastam az egyik bosnyák politikus kijelentését, miszerint Bosznia-Hercegovina újabb kori történelmében kétszer negyven év volt békés és fejlődő, a Monarchia és a titói négy évized.

140 évvel ezelőtt, 1878. június-júliusban ült össze a berlini kongresszus, ahol az akkori nagyhatalmak, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és az Oszmán Birodalom egy új világtérképet rajzoltak. A legfontosabb vitakérdés a Balkán-félsziget volt, a résztvevő országok megállapodtak a San Stefano-i béke egyes rendelkezéseinek felülírásában. A kongresszus egyértelmű győztese a Monarchia volt, mely nemcsak arra szerzett jogot, hogy okkupálja Boszniát és Hercegovinát, de a Szerbia és Montenegró között húzódó Novibazari Szandzsák területén is helyőrségeket tarthatott fenn, ezzel sikerült meggátolnia Szerbiát abban, hogy kijusson az Adriai-tengerre.

A Monarchián kívül egyes balkáni népeknek is igazi ünnep volt a döntés, Szerbia, Montenegró, Románia területe megnövekedett, függetlenséget kaptak, a bulgárok hercegséget, míg másoknak, elsősorban a muzulmánoknak, ugyanaz a döntés szenvedést hozott, az elvándorlás és a bizonytalan jövő kezdetét jelentette.

A „harmadik” csoportba, a „jó és a rossz” együttbe tartozott Bosznia-Hercegovina, ami az okkupációval együtt is kapott egyfajta jogrendszert, amiben a muzulmánok élete biztonságban volt, szemben a szerbiai, montenegrói, macedóniai, bolgár, görög és a Balkán más részein élő muzulmánok keserű sorsával.

Az osztrák–magyar haderő 1878. júl. 29-én kezdte meg Bosznia-Hercegovina megszállását, a lakosság nem egyszer fegyveres ellenállása miatt Szarajevó elfoglalására csak aug. 29-én került sor. A Szarajevói Történeti Intézet tudományos munkatársa az évfordulóra emlékezve azt írja, hogy a berlini kongresszus döntésének ürügye a rend és a béke megteremtése volt, és Bécs azt várta, hogy katonai parádéval fogják a bevonulókat fogadni, ám ellenállásba ütköztek és nemcsak a muzulmánok részéről. Az ellenállás három hónapig tartott, több ezer áldozatot követelt, a katonai uralmat még négy évig fenn kellett tartani, a civil hatalmat 1882-ben vezették be. 

Bosznia Hercegovina 415 év török uralom után került a Monarchia fennhatósága alá, a muzulmán lakosságnak a keresztény hatalom alá kerülés óriási kulturális sokkot jelentett tartós következményekkel. Az emberek jelentős része elindult kelet felé, anélkül, hogy vissza akart volna térni, másik részük megbékélt a sorsával és hamar megtalálta a közös politikai vagy kereskedelmi nyelvet a megszállókkal.  

A császári és királyi seregeket nagyon elmaradott ország fogadta. A 15-16. században Bosznia az Oszmán Birodalom részeként virágzó tartomány volt, Szarajevó akkor élte fénykorát, a birodalomban különleges státusza volt, lakói olyan előjogokat is élveztek, amit más országokban élők nem. Örökölhetők voltak például a birtokok, a bosnyák nyelv a hivatalos diplomáciai nyelvek közé került, maga a szultán is beszélte. A fénykornak Savoyai Jenő törökellenes hadjárata vetett véget 1697-ben. Akkor Szarajevó 85%-a megsemmisült. Ezután mintha megállt volna felettük az idő, a város és az egész ország csak halvány árnyéka volt egykori önmagának, a Monarchia részeként indult újabb fejlődésnek.

Boszniának a Monarchiában is különleges státusza volt, Ausztria és Magyarország mellett a birodalom harmadik önálló egysége, azonban velük nem egyenrangú.

Bosnyák történészek is kiemelik, hogy az országnak a legnagyobb előnye abból származott, hogy bevezették a Monarchia egész területén meglévő közigazgatást. Bevezették a telekkönyvi nyilvántartást, ami még a jelenkori privatizáció alapját is képezi, a török városstruktúrát kerületek váltották fel, emeletes bérházakat kezdtek építeni az addigi földszintes kis házak helyett. Bécs terve az volt, hogy Szarajevót a tartomány európai színvonalú fővárosává teszi és ehhez nem kevés anyagi erőt is áldozott. A Monarchia negyven éve alatt a városban ötven középületet, hivatalokat, iskolákat és kórházakat építettek, megindult a villamos közlekedés, az áramszolgáltatás, a csatornázás, védőfallal erősítették meg a várost kettészelő, és a nagy esőzésekkor rendszeresen elöntő Miljacka folyót, rakpartot építettek, gyárak, üzemek létesültek.

A Monarchia közös pénzügyminisztere, Kállay Benjámin 1882-től húsz évig töltötte be a tartomány kormányzója tisztet. Megbecsülése a mai napig töretlen, érdemeit soha, senki nem vonta kétségbe. Elismeréssel beszélnek róla, azon törekvéséről, hogy az itt élő népek kölcsönös tiszteletben éljenek. Ő volt az, aki bevezette a nőorvosok praktizálását, hogy a muzulmán nők is tudjanak vizsgálatokra menni.   

Most, 140 évvel később boszniai történészek értekeznek arról, vajon a berlini döntés pozitív vagy negatív hatással volt-e Boszniára?

Egyetértenek abban, hogy óriási jelentősége van, hogy a döntés következtében létrejöttek nemzetek feletti, többnemzetiségű, multikulturális, nagy állami szervezetek, közösségek, birodalmak, amik egészen az I. világháború végéig fennálltak. Minden, ami a háború után jött, nagyon különbözött a régi világtól.

A mai napig tartó súlyos veszteségként élik meg a Szandzsák elcsatolását. A Szandzsák évszázadokon át szerves és elválaszthatatlan része volt a bosnyák államnak, legyen szó a középkorról vagy arról az időszakról, amikor Bosznia az Oszmán Birodalom provinciája (sandžak/vilajet) volt. A 19. század végén azzal együtt, hogy Bosznia történelmi, hagyományos nevét Bosznia-Hercegovinára módosították, a berlini kongresszus döntött a Szandzsák területi és politikai elcsatolásáról is, ami a mai történészek szerint a balkáni háborúkhoz vezetett. 1913-ban a bukaresti békével tovább folytatódott a Szandzsák darabolása, amikor is a déli részét Montenegróhoz csatolták. Ez a muzulmánok elvándorlásának újabb hullámát eredményezte arról a területről. A Szandzsák ma Szerbiához tartozik.  

Ferenc József 1908. okt. 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, nyilvánosságra hozta a Novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését, ezzel határozottan véget vetett az Oszmán Birodalom időszakának.  

A Szarajevói Történeti Intézet tudományos munkatársa az 1878-as  berlini döntésekről úgy vélekedik, hogy talán abban az időszakban, amikor meghozták, úgy tűnt, hogy valami megoldódott, de sokkal inkább bevezetést jelentettek a "brutális" 20. századba. Elvezettek a balkáni háborúkhoz, a két világháborúhoz, a 90-es évek polgárháborúihoz, Jugoszlávia felbomlásához. Hosszútávon a berlini kongresszus semmit nem oldott meg, sőt komplikálta a helyzetet.


Categories: Nyugat-Balkán

Srebrenica: A legsötétebb forgatókönyv

Balkáni Mozaik Blog - Sat, 07/07/2018 - 16:53

Ezzel a címmel írt kollégájával, Bart Rijsszel könyvet a holland író és tényfeltáró újságíró Frank Westerman. A srebrenicai mészárlásról az évforduló közeledtével minden évben írtam, mert nem lehet erről megfeledkezni, nem lehet nem emlékezni, a Potocariban és Srebrenicában tett látogatás felkavaró, mély nyomot hagyott bennem.

Azt gondolom, hogy a történtek nem ismeretlenek, de mit látott, mit tapasztalt az újságíró?

Westerman a délszláv háború alatt kétszer utazott Srebrenicába, az ENSZ által létrehozott védett zónába és mindkét utazás után riasztó jelentéseket küldött a világnak az ostromlott városban található állapotokról, ami még a tapasztalt haditudósítónak is, aki a világ számos helyén megfordult, elborzasztó volt.

Először röviddel azután utazott oda, hogy a francia Philippe Morillon tábornok, aki 1992-93-ban az ENSZ fegyveres erők boszniai parancsnoka volt, betelepítette stábját a városi posta épületébe.

„Ez kicsivel később volt, hogy Morillon tábornok híres vagy inkább hírhedt kísérletet tett arra, hogy bevonuljon az enklávéba egy élelmiszerkonvojjal. Sajátjának nyilvánította a posta épületében lévő ENSZ stábot. 300 kanadai katona állomásozott Srebrenicában, őket váltották a holland zászlóalj katonái. Akkor voltam én Srebrenicában. Az volt a benyomásom, hogy ott nem lehet élni, a kétségbeesés uralkodott, és bár nem voltak lövöldözések, a város ostrom alatt állt.”

Különösen meghatározó élménye az iskolában tett látogatás, ahol a menekültek éltek. Azt mondja, azelőtt soha nem látott még hasonlót sem, az egész egy poklot ábrázoló középkori festményre emlékeztette.

 „Emlékszem, meglátogattam a helyi iskolát, ahol menekült családok éltek két szinten. Az első szint az épület padlója volt, a második szint a padokból, asztalokból emelt „fölső” szint. A család egyik fele az asztalok alatt élt, a másik fele a fejük felett az asztalokon. Az erkélyeket is szobává alakították. Emlékszem egy gyerekre, aki ejtőernyőből varrt ruhát hordott, rajta volt a humanitárius segélyszolgálat jelzése. Ez a kép, ennyi ember ilyen kis helyen, akiket úgy tartottak, mint egy börtönben, drámai volt. És mindezt Európában láttam, Európa szívében, a modern időkben, és olyan volt, mint egy sötét középkori kép. De nem kép, hanem a valóság volt.”

A második látogatásra 1994. júniusban került sor, amikor Westerman nem kis erőfeszítéssel megszerezte az engedélyt a holland zászlóalj felkeresésére. Meglepte, hogy milyen fizikai és mentális állapotban vannak a katonák, a helyzet megértésének teljes hiányát tapasztalta, közömbösséget a városban történtek iránt.    

„A legfőbb benyomásom az volt, hogy a hollandok érdektelenek voltak. 1994. júniusban vagyunk, vagyis egy évvel Srebrenica eleste előtt. Ők már érzéketlenek, cinikusak voltak, nem hittek a saját küldetésükben és abban, hogy megvédik a védtelen emberek életét. Beengedtek maguk közé, de nem akarták, hogy újságíróként a táborba is bemenjek, a végén mégis megmutatták. Az volt az érzésem, hogy csak azért vannak ott, hogy túléljenek és magukra vigyázzanak. Építettek egy fabarakkot, hogy tudják nézni a foci vb-t, hiányzott nekik az otthonuk. Attól a pillanattól kezdve, amikor a szerbek lekapcsolták azt az utat, ahol az élelmiszer, az üzemanyag, a benzin érkezett, minden rosszabbra fordult. Nem tudták használni a gépkocsijaikat, nem volt friss élelmiszer, konzerveket ettek kis adagokban, és egyre kevésbé voltak motiváltak, hogy tegyék azt, amit tenniük kellett.”  

Westerman beszél a városban tett látogatásáról, hogy találkozott a bosnyák hadsereg parancsnokával, Naser Orić-csal, akiről sugárzott a magabiztosság és nagyon optimista volt.  Azt mondta neki, ha támadnak, csak a boszniai hadsereg tudja megvédeni az enklávét, a holland katonáktól nem számíthatnak túl sok segítségre.

„Találkoztam  Naser Orić-csal és beszélgettünk. Emlékszem, azt mondta nekem, ő a balkáni Jasser Arafat, ő ellenőrzi az enklávét és nincs nagy véleménye a hollandokról. Az rendben van, hogy itt vannak, de csak ő és az ő egysége tartja életben az enklávét.”

Srebrenica elestekor Westermannak nem volt engedélye Boszniában utazni, de 1995. július 11-én ő és a kollégái kétségbeesetten próbálták megérteni, hogy mi történt. Korábban is érezték, hogy valami nagyon rossz fog történni, de a valóság minden érzetüket felülmúlta.  

„Emlékszem, hívtam a kollégáimat, riportereket, hogy megtudjam, mi történt, kétségbeesetten kerestük az információkat, és ez nemcsak újságírói szakmai érdeklődés volt, hanem valóban érdekelt a srebrenicaiak sorsa. Ottlétemkor találkoztam egy tolmáccsal, most nagyon aggódtam érte, de neki sikerült az erdőn keresztül kimenekülnie a pokolból és elérnie a 60km-re lévő Tuzlába. Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi történt, hogyan kerülhettek ki a dolgok az ellenőrzés alól. Már ismét riporterként dolgoztam Hollandiában, a lapom felmentett minden más kötelezettség alól, hogy megpróbáljam megtudni, mi történt. Elmentem Tuzlába, Belgrádba, Zágrábba és New Yorkba, hogy információkhoz jussak.”   

Meglepő volt a srebrenicai népirtás brutalitása és a meggyilkolt emberek száma, de még inkább zavaros volt a holland katonák és parancsnokság  naivitása, akik hittek Mladić ígéretének, hogy a fogvatartott férfiakat kikérdezik és hazaengedik. Minden újságíró jól tudta, hogy minden autóbuszra tett férfit meg fognak ölni.

„Meg voltam lepve, hogy hány embert öltek meg. Emlékszem, amikor beszéltem kollégákkal, egyetértettnk abban, hogy az elkülönített és buszokra tett férfiakat nem fogják Tuzlába vinni, eltüntetik és megölik őket. Fájdalmas felismerés volt, hogy a holland zászlóalj parancsnokai azt gondolták, hogy kihallgatásra viszik őket, amit Ratko Mladić mondott, hogy kikérdezik őket, hogy megbizonyosodjanak róla, nem háborús bűnösök-e, és hadifogolyként fogják őket kezelni, szabadon fogják őket engedni. Nem akartuk elhinni, hogy bevették ezt a mesét és fájdalmas volt rádöbbenni, hogy hivatásos katonák és tisztek sora nem értett meg semmit a legsötétebb forgatókönyvből.  

Mi történhetett az isten szerelmére, hogy azt gondolták, hogy a fogoly férfiakat megkínálják teával és hazaküldik? Mi újságírók a legrosszabbat vártuk, és ez a tömeges gyilkosság volt. Emlékszem, egy Amir nevű valaki, aki Srebrenicában dolgozott, SOS üzenetet küldött faxon. A faxban azt írta, hogy jönnek a szerbek, özönlenek le a hegyről, ha van valaki, aki olvassa ezt az üzenetet, és ha van valaki , aki meg tudja menteni őket, akkor azt most tegye, mert megölik őket. Az enklávéban mindenki tisztában volt vele, hogy ha Mladić csapatainak kezére kerülnek, akkor az a vég.”

És ezreknek valóban az volt a vég. 1995. július 11-én a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének egységei Ratko Mladić vezetésével elfoglalták a várost, a következő napokban meggyilkoltak több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiúgyermeket.  


Categories: Nyugat-Balkán

Pages