Afrika

Ahogy szomorú módon Afrikában (és azért egy-két másik kontinensen is) már megszokhattuk, egyetlen elnök- vagy parlamenti választás megszervezése és lebonyolítása sem múlhat el parázs viták, agresszív vádaskodások és esetleges bojkottok nélkül, így van ez most Csádban is, ahol néhány hónapon belül a nemzeti törvényhozás tagjait és az elnököt is megválaszthatja majd a több mint 13 millió lakos. Alapvetően túlságosan sok nyitott kérdés nincs, ha a 2011-es voksolások eredményeit, a jelenlegi politikai hangulatot és az előzetes felméréseket vesszük, akkor szinte biztosra vehető, hogy az 1990 óta hatalmon lévő Idriss Déby és az általa alapított, lázadó csoportból egyeduralkodó parlamenti párttá váló Hazafias Megváltó Mozgalom (MPS) nyerni fog – anno 2011-ben Déby a leadott voksok 88%-át kaparintotta meg, az MPS pedig a 188 fős parlamentben 110 helyet szerzett, de szövetségeseinek köszönhetően ez még jelentősebb arány lett a végén.

Legsikeresebb ellenzéki mozgalomként 11 képviselői helyet gyűjtött be a Saleh Kebzabo vezette Nemzeti Egység a Demokráciáért és Megújulásért (UNDR), amely már hosszú évek óta küzd Déby megbuktatásáért egy ellenzéki szövetség égisze alatt – Kebzabo nagy öreg a csádi politikában, már 1996-ban elnökjelölt volt, de akkor és 2001-ben is csak a “futottak még” kategóriába tudott bekerülni. A most már lassan 70 éves Kebzabo igazán legendás alak a hatalmas észak-afrikai országban, ő alapította Csád első független újságját, konzulként került kiutasításra Kamerunból, de írt cikkeket a neves Jeune Afrique magazinjának is – persze ezek csak a margón említendők meg, hiszen az 1992-ben az UNDR-t megalakító Kebzabo jópár miniszteri posztot betöltött már (1996-os elnökválasztási harmadik helyezése után a második fordulóban Déby mögé állt be, ennek köszönhetően jutott különféle pozíciókhoz a későbbiekben), volt külügyminiszter, energiaügyi miniszter és mezőgazdasági miniszter is.

Ez a sikersztori 2001-ig tartott, amikor megromlott a viszonya Débyvel (valószínűleg egy rossz politikai alku eredményeként, hiszen a pletykák szerint miniszterelnök szeretett volna lenni) és innentől datálódik igazi ellenzéki szerepköre, amelynek keretében a hírhedt 2008-as n’djamenai lázadó ostrom kitervelésével is összemosták a nevét – tévesen, tegyük hozzá. Erre a hosszú bevezetőre azért volt most szükség, hogy legyen egy kis rálátásunk arra, ki is intézett most kirohanást Déby ellen egy sajtótájékoztatón a napokban, amikor Kebzabo politikai párbeszédre szólított fel azután, hogy rámutatott a súlyos visszaélésekre, amelyek a biometrikus szavazói névjegyzék összeállítását kísérték.

Az is elhangzott beszédében, hogy hosszabb kampányútja során, amelyet az ország belsejében tett, egyértelműen azzal az igénnyel szembesült, hogy a csádi lakosság szeretne végre új lapot kezdeni a történelemben és szeretnének végre új elnököt Déby helyén látni. Azt, hogy az egykori szövetségesek kapcsolata mennyire megromlott már, mi sem jelzi jobban, hogy Kebzabo konkrétumokra is kitért, szerinte ugyanis Déby és vezetése külföldieket, menekülteket és még gyermekeket is bevett a december 15-én elkészült biometrikus névjegyzékbe, egyértelműen a választás eredménye befolyásolásának céljával. Bizonyítékokat még nem tudott felmutatni, de hangsúlyozta, hogy amint a kezében lesznek a tényeket alátámasztó dokumentumok, azonnal az ENSZ főtitkárához fordul majd.

Az UNDR székházában tartott “túrabeszámoló” elég megdöbbentő fordulatokat is tartalmazott, mint például azt, amely szerint az egyre szebb és tényleg világvárossá váló N’Djamena szépítése és a terrorizmus elleni harc közben a vidéki Csádra már semmilyen forrás nem jut (“egyes emberek valamikor nem esznek egész nap semmit”), úgyhogy Kebzabo szerint a csádi állam, mint intézmény megszűnt már létezni. És ezek nem csak vádaskodások, az ENSZ adatai szerint a vidéki lakosság 87%-a a szegénységi küszöb alatt él és közülük 2.5 millió ember mindennapi betevője nem biztosított. A kormány oldaláról nagyobb közlemény még nem látott napvilágot, így talán kicsit szubjektív lett ez a poszt, de az eléggé nehezen beszerezhető információk világában talán segít ez az írás abban, hogy továbbra is biztosan tudjuk: minden érmének két oldala van és ha valamiről nem tudunk, az nem azt jelenti, hogy az nincs.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Megszaporodhatnak a terrorcselekmények Kelet-Afrikában, miután a szomáliai al-Shabaab nevű terrorszervezet egy része hűséget fogadott az Iszlám Államnak.

{youtube}V0ybpz-4V7U{/youtube}

Kevesebb, mint egy hónap múlva elstartol a Budapest- Bamako Rally, melyre az indulásig várjuk az adományok érkezését. Ismét számos helyen, számos közösségnek fogunk adományozni, melyek közül kiemelkedik Pam Young Mauritániában és Maliban tevékenykedő Village Ventures nevezetű, non-profit szervezete. Pam már évek óta él Afrikában és fáradtságot nem kímélve segít az ottani embereknek életszínvonaluk javításában. A Budapest-Bamako Rally keretében pedig minden évben adományokat juttatunk el számára, ugyanis működésének fenntartása nagyban függ a Rally során kiérkező felajánlásoktól.

Míg a világ jelentős részén elég könnyen lehet információhoz jutni a mindennapi eseményekről és időnként már az embert le is fárasztja a hatásvadász, mondvacsinált szakértőkkel megtámogatott riportok sorozata, addig Afrika egyrészt nem túlságosan gyakran kerül be a híradásokba, másrészt nagyon nehéz megbízható információkhoz jutni, főleg a nemzetközi vérkeringésben annyira nem résztvevő helyekről. Így van ez a mostani poszt témájával is, hiszen a december 21-én, a dzsibuti főváros egyik külső kerületében, Balbalában (Buldhoqo) történt rendőri erőszakról sincsenek megerősített hírek, annyi bizonyos, hogy a Nemzeti Üdvözülésért Tömörülés (USN) ellenzéki mozgalom Facebook-oldala és közleménye szerint a kulturális eseményre felvonuló ellenzéki aktivisták közé éleslőszerrel lőttek a rendőrök és legalább 25 ember életét veszítette.

A sokkolóan durva képekkel és videókkal tarkított helyi híradások szerint az alapvetően vallási indíttatású felvonulást (Sheikh Yonis Muse vallási vezetőre emlékeztek) a hatóságok nem engedélyezték, de még így is megdöbbentő volt az a fegyverarzenál, amivel a beszámolók szerint a teljes USN-vezérkart is tömörítő és éppen étkezéshez készülő tömegre rontottak az állig felfegyverzett rendfenntartók erők, könnygázt és tankokat is bevetettek – az USN szerint legalább 19 halálos áldozat és 150 sérült maradt a helyszínen a támadás után, utóbbiak között volt az USN szóvivője, főtitkára és egy egykori miniszter, Hamoud Abdi Souldan is (ő például a képek szerint elég rossz állapotban van a kapott négy golyótól).

A kormány és a hatóságok részéről napvilágot látott közleményről még lesz szó, de azért valószínűsíthető, hogy egy ilyen erejű támadásnak két dologhoz lehet köze: az egyik, hogy a legjelentősebb dzsibuti ellenzéki erő, az USN politikai programot is tartott a felvonulás keretein belül, a másik pedig, hogy öt hónapon belül lesz elnökválasztás az országban, így nem lenne csoda, ha a negyedik mandátumára készülő Ismail Omar Guelleh jelenlegi elnök az ellenzéki vádaknak megfelelően megpróbálná háttérbe szorítani lehetséges ellenlábásait – de ezek már csak találgatások és elméletek, a kiszivárgott képek szerint viszont biztosan történtek durva dolgok Dzsibutiban a hét elején. Szóval visszatérve a hivatalos közleményre, Mahamoud Ali Youssouf külügyminiszter szerint lázongó csőcselékről volt szó, akik fegyverekkel, késekkel, bozótvágókkal felszerelkezve gyülekeztek egy olyan helyen, ahol a hatóságok azt nem engedélyezték – majd amikor megpróbálták őket feloszlatni és elterelni a helyszínről, támadást indítottak a hatóságok ellen.

A halálos áldozatokra kitérve Youssouf annyit mondott, hogy hét ember halt meg, közülük hat bozótvágók okozta sebektől, egy pedig egy golyótól, amely a tömegből és nem a hatóságok irányából érkezett. Ebből is tökéletesen látszik, mennyire nehéz úgy megítélni a helyzetet, hogy az ember nem tartózkodik az érintett helyszínen, hiszen ezt az eseménysorozatot is úgy tálalhatja egy sajtóorgánum ahogy akarja – mindenesetre azért a közösségi média általában nem hazudik és most olyan képekkel van tele, amelyeken súlyosan sérült dzsibuti civilek láthatóak és a hozzászólók egyértelműen a kormányt teszik felelőssé ezért.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Védett státuszt adott az oroszlánok két alfajának az Egyesült Államok, hogy megóvja őket az orvvadászoktól és a trófeagyűjtőktől, köztük amerikai vadászoktól.

Néhány nappal ezelőtt közel egy hónapos megfigyelés és nyomozás után 9 katonatisztet vettek őrizetbe Nigerben, akiket a kormány azzal gyanúsít, hogy puccskísérletet akartak végrehajtani az ország elnöke, Mahamadou Issoufou ellen. Utóbbi még csütörtökön (12.17) televíziós beszédet is tartott az ügyről, hangsúlyozva, hogy a légitámadást is tervező puccsistákat azok a hűséges és lojális katonák buktatták le, akik informálták a hatóságokat a fejleményekről – rengeteg még a kérdés, de például a kiszivárgott információk szerint a letartóztatottak között van például Salou Souleymane a 2010 valamint 2011 között a Demokrácia Helyreállításának Legfelsőbb Tanácsa szervezetének élén hatalmon lévő Salou Djibo vezérkari főnöke, akinek a házát a nyomozók át is kutatták.

Szintén az állítólagos puccsisták között van Dan Idi Haoua, a légierő egyik tisztje is, aki szintén Salou Djibo segítőjének számított évekkel ezelőtt. A gyanúsítottak listáját látva nem kérdés, hogy ha tényleg puccsról és nem egy hadseregen belüli leszámolásról beszélünk, akkor mennyire hatékony lett volna a művelet: érintett benne a niamey-i légibázis, a Tillabéryben található tüzérségi laktanya és a különleges erők állománya is. A nigeri közelmúltat ismerőkben valamiféle hasonlóság emléke ütheti fel fejét, hiszen amikor 2010. február 18-án Salou Djibo társaival megdöntötte Mamadou Tandja hatalmát, akkor abban az akcióban is nagy szerepet játszott az amúgy eléggé rosszul felszerelt nigeri légierő, a tüzérségi dandárt pedig még a kétezres években pont azért vitték 100 kilométerre a fővárostól, Tillabérybe, mert túlságosan nagy tüzerővel rendelkeznek, ami veszélyt jelenthet az elnökre és a testőrségére.

Szóval ha nagyon szeretnénk, tudnák érveket amellé felsorakoztatni, hogy van tényleges alapja annak, amit a nigeri kormány állít, de roppantul elgondolkodtató, hogy ez az egész eseménysorozat két hónappal azelőtt történik, hogy 2016. február 21-én urnához járulna az ország lakossága, hogy új képviselőket és új elnököt válasszon – és hát Issoufou mindenképpen szeretne egy újabb mandátumot szerezni. Amadou Boubacar Cisse szerint, aki februárban a jelenlegi vezető egyik ellenfele lesz majd az elnöki székért, ez a mostani művelet csak egy, a manipulációs terv lépései közül, amellyel Issoufou megpróbálja elterelni a lakosság és a nemzetközi közvélemény figyelmét a szavazói névjegyzék körüli állítólagos csalásokról.

A várhatóan további letartóztatásokat hozó mostani akció egyébként nem az első a kormány részéről, Issoufou 2011-es megválasztása után közel egy tucat katonatisztet már letartóztattak, akiket merényleg szervezésével vádoltak meg az országban, amelyet néhány nappal ezelőtt egyébként annak az országnak választottak a világon, “ahol a legrosszabb élni”. Remélhetőleg majd további, biztosabb információk is érkeznek Nigerből, de addig is zárjuk a posztot azzal, hogy megnézzük, hol is van a most is sűrűn emlegetett és az ország történelmének alakulását jelentős mértékben meghatározó egykori katona és demokratikus átmenetet megteremtő vezető, Salou Djibo, akiről 2011-es távozása után nem nagyon jöttek már hírek.

Azután, hogy 2011. április 7-én átadta a hatalmat Issoufounak, nagyjából eltűnt a politikai radarok képernyőjéről, de persze ismertségét és megszerzett hírnevét kihasználta – elég sokat utazva támogatta a Demokrácia és Fejlesztés Afrikai Alapjának (FADD) munkáját, majd választási megfigyelőként részt vett a bissau-guineai választásokon is. Manapság már teljesen visszavonult mindenféle nyilvános szerepléstől, de továbbra is Nigerben él, ingázik a főváros és szülőfaluja, Namaro között.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Burundiban több százan haltak meg és több százezren menekültek el otthonukból a hónapok óta tartó erőszak miatt.

Ötezer békefenntartó útnak indításáról döntött az Afrikai Unió. Burundiba küldik őket, ahol tavasz óta tombol az erőszak, és több százan vesztették már életüket. Az afrikai ország elnöke ellenzi a missziót, de nem kell a hozzájárulása az akcióhoz.

Aláírták a líbiai egységkormány megalakításáról szóló megállapodást az észak-afrikai ország két parlamentjének képviselői.

Két évvel azután, hogy elvileg a Nairobiban 2013. decemberében megkötött megállapodásnak megfelelően az egykori kongói lázadó csoport, az M23 egykori harcosainak már rég haza kellett volna térnie a Kongói Demokratikus Köztársaságba (még 2013. novemberében, az M23 veresége után menekültek harcosaik a szomszédos országokba), még mindig sok százan vesztegelnek Ugandában és Ruandában arra várva, hogy a kormány betartsa, amit ígért – a másik oldal viszont azt állítja, hogy minden a megegyezésnek megfelelően zajlik és rövidesen befejeződik a több mint egy tucat pontból álló megegyezés végrehajtása.

Ami ebben a nagy probléma az az, hogy a leszerelésért és reintegrációért felelős szervezet felmérése szerint az Ugandában korábban regisztrált 1600 harcosból közel 1000 már tovatűnt a táborokból, vagy máshol telepedett le, vagy saját erejéből visszatért családjához vagy visszaszivárgott Észak- illetve Dél-Kivuba. A három lépésből álló visszatérési folyamat elvileg már (ismét) elkezdődött december 8-án Ugandában, de jelenleg nagyjából még mindig csak úgy 200-300-ra tehető azon egykori harcosok száma, akik visszatértek a Kongói DK-ban található Kamina városába, ami afféle első reintegrációs állomásként szolgál a papíron önkéntes visszatérők számára. Papíron, hiszen az önkéntesség egy nagyon fontos eleme a visszatelepítésnek, emlékezhetünk tavaly decemberben, amikor erőszakkal próbáltak az ugandai Bihanga táborából egykori M23-harcosokat visszaküldeni a Kongói DK-ba, akkor több ember életét veszítette a kialakult összecsapásokban.

A helyzet amúgy kezd tényleg feszültté válni, ahogy fentebb már volt róla szó, hiszen a december 15.-i határidővel bíró visszatelepítés teljes kudarcnak tűnik most és a felek vádaskodásából egy dolog tűnik csak biztosnak: közel 1000 egykori harcos csak úgy tovatűnt Ugandából, Kinshasa szerint ők újabb lázadásra készülnek a Kivukban, az M23 jelenlegi elnöke, Bertrand Bisimwa szerint viszont ők már hazatértek, miután megunták a várakozást. Ruandában, az M23-at állítólagosan támogató országban még ennél is megbecsülhetetlenebb a helyzet, hiszen az ott papíron regisztrált 600 egykori harcos holléte nem teljesen ismert, az sem biztos, hogy hányan vannak-voltak. Persze annak ellenére, hogy jelenleg is közel 70 működő lázadó csoport van a Kongói DK-ban, a még az év elején megjelenő szervezet, az M23 utódjának tartott Keresztény Mozgalom Kongó Újjáépítéséért (MCRC) létezését és valódi erejét nem sikerült megerősíteni azóta sem, ráadásul ennek elég stabil indokai vannak.

Egyrészt biztos, hogy most már nincs meg a megfelelő ereje egy ilyen mozgalomnak, hiába beszéltünk fentebb eltűnt egykori harcosokról, jelenleg nincs a kongói hadseregben illetve a helyi lakosság soraiban sem támogatottsága egy ilyen, állítólagosan Ruanda által szponzorált újabb háborúnak, másrészt az egykori M23 vezérkar is szétszéledt, akik még vannak és hajlandóak lennének folytatni a háborúskodást, azok pedig nagyon nincsenek jobban egymással. Persze ennyi egykori és jelenlegi harcossal biztosan vannak akciók, amelyeket ex-M23 harcosok követtek el (például egy-egy masisi akciót kötnek nevükhöz), de ezeket inkább csak az elszigetelt bűncselekmények kategóriájába lehetne sorolni, nem egy szervezett lázadó mozgalom akciójának. Úgyhogy ha kicsit zavarosnak tűnt a poszt, az nem félreértés, a helyzet jelenleg elég kaotikus, annyi biztos, hogy sok száz egykori M23-harcosnak kellett volna már újra beintegrálódnia hazájába, de ezzel szemben továbbra is Ruandában illetve Ugandában várakoznak – hogy mire és mik a kilátások, azt nem tudni.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Gambiát iszlám köztársasággá nyilvánította pénteken Yahya Jammeh államfő.

Gambiát iszlám köztársasággá nyilvánította pénteken Yahya Jammeh államfő, döntését azzal indokolta, hogy így kíván távolságot tartani a nyugat-afrikai állam gyarmati múltjától.

Miközben a híradások a Burundi fővárosában, Bujumburában történt véres harcokról szóló információkkal van tele, addig úgy 2200 kilométerrel távolabb, a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban és magában az országban is szintén feszült a helyzet, hiszen a sok háborúskodás, anarchia után holnap (12.13.) népszavazás lesz az új alkotmányról. Csak hát ennek nincsenek meg sem a technikai, sem a biztonsági feltételei, sőt a lakosság jelentős része azt sem tudja, hogy lesz szavazás és ha lesz, akkor egyáltalán mi is áll az új alkotmányban, hiszen a kampány és a szavazásra való felszólítás alig egy héttel ezelőtt kezdődött csak el – hiába voltak minden régióban bevonva civil csoportok is az új szöveg kidolgozásába, a lakosság nagy része nincs tisztában vele, hogy miért is olyan fontos ez a referendum illetve a december 27-én megrendezésre kerülő elnök- és parlamenti választás.

Pedig a nemzetközi közvélemény és az ország politikai elitje egyértelműen a most már két éve tartó kaotikus helyzet lezárásaként tekint erre a hónapra és erre a két fontos politikai eseményre – persze ezt azért fogadjuk kétkedve, hiszen hiába szól az alkotmány a társadalmi megbékélésről és a különböző vallási csoportok békés egymás mellett éléséről, valószínűleg nagy hatással nem lesz a mindennapok életére, főleg nem a teljesen államhatalom nélkül létező vidéki régiókban. Ezt pedig azért fontos kiemelni, mert az elmúlt héten több lázadó csoportosulás, például az egyik legjelentősebb, a Közép-Afrika Újjászületési Hazafias Front (FPRC) is bejelentette, hogy bojkottálni fogja a szavazást az általa kontrollált északi és keleti területeken, állítólagosan főleg azért, mert az új alkotmány korlátozná vezetőik politikai szerepvállalását, ami valljuk be, tényleg elég visszatartó erő az ilyen szerepben reménykedő egykori lázadók számára.

Az sem teljesen világos még, hogy az ideiglenes kormány mostanában már teljes tehetetlenséggel vádolt szereplőivel mi történik majd a választások után, hiszen elvileg addig szólt mandátumuk – persze nem ez a legnagyobb probléma, a fentebb már említett biztonsági helyzet egyértelműen az az akadály, amely nemcsak hogy meggátolhatja a sikeres voksolást, de egyes területeken, például Bambariban, véres konfliktusokhoz vezethet. A teljes fegyvertilalom miatt pedig ennek megakadályozása egyértelműen a néhány száz francia és több mint 10 ezer ENSZ békefenntartón áll, már persze ha megrendezik egyáltalán az eseményt, hiszen sokan még mindig kétkednek benne, hogy sikeresen végrehajtható ez a két voksolás decemberben.

Azért vannak pozitív jelek is, ilyen például az, hogy a kezdeti elképzelésekhez képest az ország alkotmánybírósága úgy döntött, hogy az ország határain kívül élő közel fél millió menekült is szavazhat majd (az már mondjuk aggályos, hogy hányan és kik, hiszen például a Kongói Demokratikus Köztársaságban nem volt szavazói regisztrációs folyamat, ellentében mondjuk Kamerunnal), illetve kizárta az elnöki pozícióért való indulásból François Bozizé egykori elnököt és néhány hasonló politikai nagyágyút, köztük természetesen jelenlegi lázadó vezetőket is (mondjuk a hírhedt anti-balaka vezetőt, Patrice Edouard Ngaissonát). Szóval ha a poszt végefelé konkluziót szeretnénk vonni a Közép-afrikai Köztársaság előtt álló hetek lehetőségeiről, akkor azt mondhatjuk, hogy egyértelműen elhamarkodott lépés volt a népszavazás és a választások megszervezése ilyen hamar (hiába beszélünk két éve káoszról az országban), de remélhetőleg ez véres összeütközések nélkül még időben bebizonyosodik, hiszen jelen pillanatban a biztonsági helyzet egyáltalán nem teszi lehetővé az ilyen állampolgári jogok gyakorlását.

Tökéletesen mutatja, hogy elhamarkodott döntésről van szó, hogy még a választási bizottság elnöke is lemondott néhány hete, hangsúlyozva, hogy még ő maga sem hisz a nemzetközi közösség által ráerőltetett, megvalósíthatatlan választási tervekben. És hogy akkor ez mégis kinek jó? Egyrészt a szomszédos országoknak, akik reménykednek, hogy előbb-utóbb a határmenti bűnözés és a menekülttáborok is felszámolhatóak lesznek, a franciáknak, akik már hosszú hónapok óta a távozás lehetőségét keresik, másrészt annak a néhány ismert politikai szereplőnek, akik indulhatnak majd az elnökválasztáson: például Désiré Kolingbának vagy Martin Ziguélé egykori miniszterelnöknek. De valószínűleg a választás után jóval több kérdéssel fogunk szembesülni, hiszen még ha békében le is zajlik a voksolás, mi garantálja a megfelelő politikai részvételt, az új elnök és kormány elfogadottságát vagy miben változhat a biztonsági helyzet külföldi segítség nélkül?

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ahogy számítani lehetett rá, az első körben nem tudott egyetlen jelölt sem abszolút többséget szerezni a Seychelle-szigetek elnökválasztásának első fordulójában, így James Michel jelenlegi és az előrehozott választásokat elrendelő elnök december 16. és 18. között második fordulóban kénytelen szembenézni legnagyobb kihívójával, a Seychelle-szigeteki Nemzeti Párt jelöltjével, Wavel Ramkalawannal. Michel az első körben közel járt a teljes sikerhez, a 93 ezer lakossal bíró apró szigetország 62 ezer urnához járult szavazója (elvileg 71 ezren jogosultak a voksolásra) közül 47.76% gondolta úgy, hogy a jelenlegi elnök irányításával jó irányba halad az ország, a többiek inkább ellenzéki jelöltek mellett tették le voksukat.

33.93% szavazott Ramkalawanra, a Laylans Seselwa (Seychelle-szigetekiek Szövetsége) párt jelöltjére, Patrick Pillayra 14.19% voksolt, a másik három jelölt viszont alig néhány száz szavazatot kapott csak. Ennek ellenére történelmi volt ez a szavazás, hiszen a többpártrendszer 1993-as újra bevezetése óta ez volt az első alkalom, amikor a Lepep pártja (ez Michel mozgalma) nem tudott abszolút többséggel nyerni az első fordulóban és ennek valószínűleg ahhoz lehet köze, ami az egész előrehozott választást kiváltotta – a Lepepen belüli ellentétekhez, hiszen kimondva-kimondatlanul közismert, hogy sokan a kormányzó párton belül nem teljesen elégedettek Michel politikájával és vezetési módszereivel (a most harmadik helyen végzett Pillay is a Lepep egyik egykori minisztere).

Mindenesetre ez most az ellenzék számára óriási esély lehet, hiszen ha minden ellenzéki mozgalom felsorakozna Ramkalawan mögött, akkor az az első forduló alapján azt jelentené, hogy 52%-kal új elnöke lenne az országnak. Maga a második fordulós szavazás ismét a szokott menetrend szerint fog zajlani, az első két nap a külső, a fő szigetektől távol eső (egyes kis szigetecskék közel 1000 kilométerre vannak a fővárostól) szigeteken fog megtörténni, majd az ország lakossága 90%-ának otthont adó nagy szigetek lakói fogják valójában eldönteni az eredményt, amely ebben a pillanatban eléggé megjósolhatatlan.

Természetesen ha józanul megpróbáljuk mérlegelni a kilátásokat, akkor valószínűleg a pénztárcák fognak dönteni és mivel a turizmusra, halászatra és pénzügyi szolgáltatásokra épülő seychellesi gazdaság 2015-ben majdnem 5 százalékkal bővült, a másik négy kihívó kiesésével valószínűleg az ő szavazóik inkább az országot már elég régóta irányító Lepep felé fordulnak, hiába nagyon bizakodóak az ellenzéki támogatók, akik a mostani eredményt is sikerként, felvonulva, kiabálva ünnepelték a főváros utcáin.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy kenyai birtok különleges élményt kínál az odalátogató turistáknak.

Ha esetleg Sierra Leonéba vetne minket a sors turistaként (most, hogy az ország végleg legyőzte az Ebolát, erre már akár lehet is egy parányi kis esély), akkor a gyönyörű és kristálytiszta tengerpartok, a Tacugama-csimpánzpark vagy éppen a Sierra Leonei Nemzeti Múzeum mellett mindenképpen keressük fel a Bunce-szigetet, amely bőven felkerülhetne a világörökségek listájára, hiszen egy, a nyugat-afrikai történelemben rendkívül meghatározó pontról van szó, ahol nagyjából megállt az idő. Az ország fővárosától 30 kilométerre a Sierra Leone folyóban fekvő alig 500 méter hosszú és 100 méter széles sziget stratégiai helyzetéből adódóan a 18. században rabszolgák tízezreinek utolsó állomása volt Afrikában, a britek innen hajózták őket Georgia és Dél-Karolina államai felé.

A franciák négy alkalommal teljesen elpusztították a 17. és a 18. század során az itt álló brit helyőrséget, de még maga Fekete Bart, a híres kalóz is rajtaütött több ízben, így a nagyjából 150 éves pályafutása során az itt álló építmény teljesen megváltozott kiinduló kinézetéhez képest. Onnantól kezdve kezdett teljesen leépülni a sziget élete és gazdasága, hogy 1807-ben a britek betiltották a rabszolgakereskedelmet és hadihajókkal, vasmarokkal be is tartatták az új szabályt – az egyszerű kereskedőállomás és gyapotültetvény pedig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így 1840-től a mai napig nagyjából elhagyatottan állnak itt a régi romok, főként a sziget északi részén. A rabszolgák telepéből is vannak maradványok, az őrtornyok lábazata, az ágyúk talpazata is megfigyelhető, ahogy a sok tucat sírkő is a terület déli részén.

 

Az ország történetének első történelmi emlékhelyét, amely jelenleg a Turisztikai és Kulturális Minisztériumának felügyelete alatt áll, az elmúlt évtizedekben rengeteg egykori leszármazott kereste fel az Egyesült Államokból, még maga Colin Powell is ellátogatott ide 1992-ben. Sajnálatos módon a háborúk és a szegénység miatt egészen a közelmúltig nem nagyon foglalkoztak ezekkel a romokkal, így az itteni klímának köszönhetően gyorsan pusztultak tovább, de szerencsére 2010-ben elindult egy kezdeményezés, amelynek keretében különböző külföldi csoportok támogatásával történtek fejlesztések és megőrző intézkedések, sőt egészen kulturált látogatóközpont is kialakításra került. Remélhetőleg sikerül méltó emlékhelyet létrehozni és megőrizni itt, ami egyrészt a történelmi súlya miatt is fontos lenne, másrészt azért is, mert a szenegáli Goree-sziget kapcsán láthatjuk, hogy nagyon sokat tehet egy ország turizmusáért egy-egy jól megőrzött, turistákra is felkészített látnivaló.

Ahogy egyébként látható a sziget honlapján, a Bunce-szigettel kapcsolatban van egy vándorkiállítás is, amely az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában érhető el és látható, úgyhogy akinek lehetősége adódik rá, semmiképp ne hagyja ki az alkalmat, ha ezen országokban járva belefut egy hirdetménybe. A sziget egyértelműen legnevesebb kutatója az egykori békefenntartó, Joseph Opala, aki tucatnyi publikációban, három dokumentumfilmben próbálta kutatásai eredményeit bemutatni és életéből több mint 30 évet szentelt a szigetnek. Neki és néhány történésznek köszönhető az a történelmi felfedezés is, mely szerint az egykori amerikai elnökök, George H. W. Bush és George W. Bush egy, a Bunce-szigetről rabszolgákat szállító hajó kapitányától származnak, aki a rabszolga-kereskedelemből megszerzett vagyonából tudott letelepedni az Egyesült Államokban.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az afrikai fotóriporteri szakma talán egyik legmegrázóbb képe az 1993-ban készült “A keselyű és a kislány” című fotó, és nemcsak azért, amit ábrázol, hanem azért is, amilyen hatást kiváltott és egyértelműen az azt készítő fotós, a dél-afrikai Kevin Carter halálához vezetett. Az ismert a történelemkönyvekből, hogy a második szudáni polgárháború 1983 és 2005 között zajlott az északi, túlnyomórészt arab populációból álló szudáni országrész és egyben a kartúmi vezetés, valamint az ellene a déli részek népeinek marginalizációja miatt lázadó Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) között – nagyon lesarkítva persze. 1983 és 1993 között a háború már önmagában 600-700 ezer ember életét követelte, akik főként nem harci cselekmények miatt haltak meg, hanem a konfliktus miatt amúgy is minimálisra szűkült élelmezési lehetőségek szárazság általi teljes összeomlása miatt – a nemzetközi közösség nem nyújtott megfelelő ütemben és mennyiségben segítséget, plusz a harcban álló felek bevett taktikája szerint teljes egészében megsemmisítették a helyi mezőgazdaságot is.

Ebben az éhínség-ciklusban megrázó állomás volt 1993 (vagy mondjuk 1998), amikor több tízezren haltak meg az éhezéstől Dél-Szudánban, a Nílus keleti partján, az ún. “Éhezés-háromszögében”, amely Adok, Waat és Kongor települések között volt található. A szomorú pedig az, hogy ennek fő oka az SPLA-n belüli szakadás (1991-ben a most is eléggé ismert Riek Machar vált ki embereivel) volt, amely után igen komoly nuer-dinka ellentét jött létre – volt itt minden a háború alatt, nuerek a kormánnyal a dinkák ellen, nuerek nuerek ellen, dinkák a kormánnyal a nuerek ellen és folytathatnánk a sort. Nos ebben a szomorú és vészterhes 1993-as évben, annak is a márciusában a fiatal dél-afrikai fotóriportert, Kevin Cartert Dél-Szudánba küldték, hogy riportot készítsen a tomboló éhínségről és ezen útja során, első napján Ayod falujának közelében, március 11-én akadt rá a hírhedt képen látható jelenetre, amelyen az egyik segélyközpont velé magát vonszoló kislányt egy keselyű kezdett el megközelíteni – a fotós 20 percet várt a tökéletes pillanatra míg végül elkészült a most is ismert fénykép.

Az egy évvel később Pulitzer-díjat nyert kép miatt rengetegen támadták Cartert, ugyanis az egyik nézőpont szerint, miután túl sok ideje nem volt és felhívták a figyelmét a helyiekkel való érintkezés kerülésére, így a fotó elkészítése után távozott, anélkül, hogy bármit tett volna és egy fa árnyékából cigarettázva nézte végig ahogy a lány továbbvonszolja magát. A második nézőpontot (és reménykedjünk ebben) egy, Carterrel tartó másik újságíró állítja, aki szerint a kép egy ételosztó helyen készült, ahol a szülei csak addig hagyták magára a lányt, amíg el nem mentek a kukoricát osztó ENSZ-tisztviselőkhöz élelemért és ezért nem lépett közbe a fotós, ezért nem fogta ölbe a gyermeket. Ezt egyébként más akkori szemtanúk is megerősítették. Cartert mindenesetre ez és egyéb dél-afrikai munkái (ő volt az első, aki egy ún. “guminyakláncos” kivégzést rögzített Dél-Afrikában) annyira megviselték anyagi gondjaival együtt, hogy mély depresszióba került és 1994. júliusának végén Johannesburgban öngyilkosságot követett el.

Carter egyébként haláláig végig hangsúlyozta, hogy nagyon sajnálja, amiért nem segített a kislánynak és csak elhajtotta mellőle a keselyűt, de az mindenesetre megerősítést nyert tőle és más tanúktól is, hogy a kislány eljutott a segélyhelyre – csak a jövője kérdéses, hiszen akkoriban arrafelé óránként 20 ember halt meg egy ilyen segélyhelyen az éhezés következményeitől. Carter hátrahagyott búcsúlevelében nem kerül megemlítésre a dél-szudáni kislány, de az biztos, hogy életének egyik legmegrázóbb pillanata volt ez és halála pillanatáig bánta, hogy nem kapta kézbe a kislányt és nem segített rajta.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

December 5-én, szombaton kezdetét vette az új gyermektámogatási programunk. Ezúttal az ugandai St. Kizito árvaház lakóinak keresünk jelképes örökbefogadó szülőket, akik támogatásukkal biztosítják számukra mindennapi szükségleteiket és az iskoláztatást.

A 31 éves trónörökös egy dél-afrikai alapítványnál tette tiszteletét, ahol egy rég elfeledett kép erejéig újra láthatta szeretett édesanyját, Diana hercegnőt.

Mi sem bizonyítja jobban Kína fejlődő külpolitikáját, hogy egyre nagyobb szerepet kíván betölteni Afrikában. Hszi Csin-ping elnök ezen a héten ötnapos afrikai látogatásba kezdett, mely rávilágíthat Kína növekvő szerepére biztonsági és gazdasági területeken egyaránt.